Ez a szöveg 2024 szeptember-októberben íródott, és a 2024. október 23-án közzétett "A letagadott forradalom" című Szamizdat-videó átirata.
1. Intro
A forradalmat leverő Kádár-rezsim és a forradalmárok örökségét magáénak valló kortárs jobboldal megegyezik abban, hogy 1956 forradalmárai a ’45 előtti sosemvolt polgári-liberális rendszer restaurációjára törekedtek. Eszerint különböző előjellel, de voltaképpen mindketten ellenforradalomnak értékelik ’56-ot, még ha adott esetben nem is elég őszinték magukkal, hogy ezt a szót használják; erre az egyébként Napnál is világosabb párhuzamra már TGM is rámutatott[1]. A Horthy-rendszer még büszkén vallotta magát ellenforradalminak, de manapság már a jobboldal is része a közmegegyezésnek, ami szerint a forradalom az mégiscsak valami jó dolog, így hát azt a népfelkelést sem akarja másnak nevezni, amiben a saját gyökereit eredezteti.
Bár igazából ki tudja még követni, hogy mit gondol a posványban dagonyázó, minden változástól és felfordulástól viszolygó konzervatív jobboldal, hiszen Orbán Balázs látszólag azt a tanulságot vonta le ’56-ból, hogy jobb dolgok nem lehetségesek, semmiért nem érdemes küzdeni, és hiba volt felkelni a szovjet megszállás és az államkapitalizmus ellen, mert a forradalom eleve kudarcra volt ítélve. Orbán szerint ezt Ukrajna is megtanulhatta volna, és mi sem követnénk el még egyszer azt a hibát, hogy ellenálljunk bárminek.
Ez a szöveg 2023 júniusa és 2024 augusztusa között íródott, és a 2024. szeptember 4-én közzétett "Miénk az utca? (2. rész)" című Szamizdat-videó átirata.
1. Intro
Tavaly szeptemberben tettem közzé a Miénk az utca első részét azzal az ígérettel, hogy a második rész még ősszel elkészül. Ezt a kijelölt határidőt több okból nem sikerült tartani, de ami késik, nem múlik; ez itt a Miénk az utca második része; magában is értelmes, de aki a teljes képet akarja, annak nagyon ajánlom, hogy nézze meg az első részt. A link lent lesz a leírásban. Az első rész szélesebb körű társadalmi-politikai-gazdasági és városszerkezeti elemzései után most leszűkül az elemzésünk kerete. Most tényleg magát az utcát fogjuk elemezni; hogy voltaképpen mi is az, hogyan néz ki, és miért olyan, amilyen.
A nemzetközi nőnap sok tekintetben hasonlít május elsejéhez. Mindkettő a kevés modern szekuláris ünnepnap egyike, amiknek az eredete a történelem homályába vész, és amik emiatt gyakorlatilag teljesen levetkőzték magukról az egykori radikális mivoltukat, és mára csak jelentéktelen pótcselekvések reflexszerű ismétlésének szolgáltatnak alkalmat. A nemzetközi nőnap, akárcsak a munkások ünnepe, a munkásmozgalom hőskorából ered. Akkoriban ugyanis a kisebbségek, nők és munkások jogait egyazon nagyobb ügy, az emancipációért folyó harc különböző frontjainak tekintették, nem pedig egymástól független ügyeknek, mint manapság. Mostanában is megvan az esélye, hogy aki feministának vallja magát, az a diszkrimináció más formáival szemben is kritikus, és talán még a munkásmozgalommal is szimpatizál, vagy fordítva, aki például a rasszizmus vagy a kizsákmányolás ellen küzd, az lehet feminista is. De ez már rég nem evidens. Az egységfront felbomlott, az egykori természetes, magától értetődő interszekcionalitás már a múlté. Az emancipációért folyó különböző harcok között esetleges az átjárás, kölcsönhatás és az együttműködés, és ez a különvált mozgalmak mindegyikének lehatárolja a mozgásterét. Ahogy többek között TGM is elmondta, „az emancipációs küzdelmek oszthatatlanok […]; szétválasztásuk csak az ellenforradalomnak segít.[1]”
Az előző videóban hosszasan beszéltem a frissen kiújult izraeli-palesztin konfliktus eredetéről és természetéről, és eredetileg ez a videó is annak része lett volna, de nem kapcsolódik szorosan a témához, úgyhogy úgy döntöttem, inkább külön veszem őket. Mivel ez inkább egy lábjegyzet, mint önálló videó, azt javaslom, hogy aki nem látta, előbb nézze meg a másikat, és aztán jöjjön vissza ehhez.
A Hamász október hetedikei támadásait és az izraeli bosszúhadjáratot követően megjelentek hangok, amik szerint nincs rendjén, hogy az Hamász mészárlása miatti megtorlásból Izrael palesztinok tízezreit ölheti meg, milliókat üldözhet el és a földdel teheti egyenlővé Gázát, és hogy talán célravezetőbb volna szofisztikáltabb módszereket alkalmazni. Legalábbis akkor, ha a cél valóban a tartós és stabil béke megteremtése, mivel ehhez nem járul hozzá a föld felperzselése. Ezeket a hangokat most is, ahogy Izrael kritikáját mindig, az antiszemitizmus vádjával hallgattatták el; de ez nemcsak alaptalan és komolytalan, de egyenesen káros is, mert megnehezíti a valódi antiszemitizmus felismerését és felszámolását.
Ez a szöveg 2023 június-szeptemberben íródott, és a 2023. szeptember 24-én közzétett "Miénk az utca? (1. rész)" című Szamizdat-videó átirata.
1. Intro
A mai videóban szeretnék egy kicsit beszélni az utcákról és közterekről, illetve kicsit tágabban a harmadik helyekről, arról, hogy milyen politikai döntések, piaci folyamatok és településszerkezeti változások következtében veszítettük el őket, és hogy ez milyen hatással volt a társadalmunkra. A videó szövege közelítette a negyven oldalt, úgyhogy úgy döntöttem, két részre osztom, amik külön fognak megjelenni. Ennek ellenére én egy videónak tekintem a két részt, mivel szorosan összefüggenek egymással és külön-külön nem adnának teljes képet. Az első rész a nagyobb, átfogó, rendszerszintű politikai, gazdasági és városszerkezeti tényezőket fogja tárgyalni, a második pedig, ami reményeim szerint a következő néhány hónapban elkészül, az egyes közterek és harmadik helyek jellegzetességeit és változásait elemzi majd. Mondhatni az első rész a makro- míg a második a mikroszintre fog fókuszálni.
Fiatalabb koromban sok videojátékkal játszottam, mondhatni gamer voltam. Ez a 2020-as generációváltás óta több okból megváltozott, de az egyik tagadhatatlanul az, hogy a játékok egyszerűen elvesztették a varázsukat. Kétlem, hogy ez pusztán abból adódott, hogy kinőttem őket, hiszen a régóta kedvenc játékaimat még mindig tudom pörgetni anélkül, hogy megunnám őket.
Az igazság az, hogy a gaming egyszerűen megposhadt; belenézni napjaink videójátékhíreibe olyan, mint mélyen beleszagolni egy dohos pincébe. Ezt az érzést úgy gondolom, sokan ismerjük, de nem könnyű megragadni, hogy pontosan miben is áll a probléma. A másik, ugyanilyen jól ismert, bár ritkábban kimondott igazság az, hogy a kései kapitalizmusban élünk, a gaming pedig a kései kapitalizmus édesgyermeke. Benne született, már az anyatejből is az új dogmát tanulta. Nem is történhetett volna másképp, főleg onnantól, hogy a világ legnagyobb techvállalatai (a Sony, Microsoft és később a Tencent) teljesen átvették az irányítást a játékipar felett.
Mindez talán furcsán hangzik sokatok számára. Miért kell mindenbe a politikát keverni, jöhet a kérdés; így nem lehet feldolgozni a gaming bajait. Miért nem maradhat legalább a játék szent? Sokaknak a játék pillanatnyi menekülés a rohanó élet ezer gondja elől. Talán a gamerek nem érdemelnek saját safe space-t, mint a sikoltozó színeshajú libsik? Félretéve, hogy a rohanó élet gondjai elől se menekülni kéne, hanem megoldani őket, dehogynem. A játékosok megérdemlik a játékot, és megérdemlik a békét, amit benne találnak, már ha találnak egyáltalán. Azt is jól érzik, hogy ez a safe space ostrom alatt áll, de a bezárt kapuk mögül nem látják, ki is döngeti őket. A haragjuk jogos, de gyakran célt téveszt. Mindaz, ami miatt az elmúlt húsz évben romlott nemcsak maga a játékélmény, hanem a gaming élménye, tehát az ehhez a szubkultúrához való tartozás élménye, visszavezethető arra az egyszerű tényre, amire már udvariatlanság rámutatni; nevesen, hogy a videojátékokat, konzolokat és más hardvereket, kiegészítőket és expókat gyártó, kiadó és szervező nagyvállalatoknak természetszerűleg szögesen ellentétesek az érdekeik a fogyasztóikéval és a munkásaikéval. Tehát a játékosokéval és a fejlesztőkével.
Ez a szöveg 2023 áprilisban íródott, és a 2023. május 1-én közzétett "A majális története" című Szamizdat-videó átirata.
1. Intro
Május elseje mindig egy tartalomtól mentes ünnep volt számomra. Gyerekkoromban soha senki nem tudta kielégítően elmagyarázni, mit is ünneplünk piros betűvel, így nem is sok emlékem kapcsolódik kifejezetten a majálishoz. Az óvodában még volt valami kapcsolódó ünnepség, amin mágneses végű horgászbottal próbáltuk kifogni a műanyaghalakat az üres medencéből, és reméltük, hogy nyerünk vele valamit. Általános után az ünnep kimerült annyiban, hogy otthon maradtunk. A kerületi önkormányzat pedig minden évben rendezett egy dzsemborit a főtéren, ahol utánfutóból árulták a lángost, fel lehetett ülni a tűzoltóautóra és lovagolhattunk depressziós pónilovakon. Az egész napot pedig egy lecsúszó zenész haknija koronázta meg. Gyakorlatilag a majális tökéletesen megegyezett a szeptemberi autómentes nappal.
A furcsa, hogy a szüleim emlékeiben is csak maga a rendezvény szerepel, de az nem, hogy miről is emlékszik meg az ünnep, pedig ők még abban a rendszerben nőttek fel, ami a munkásság képviseletét tűzte a zászlajára. Azt mesélik, hogy május elseje a munka, vagy talán a munkások ünnepe volt, ki emlékszik már. Anyám nosztalgikusan idézi fel, hogy hetekig gyakorolták a masírozást a május elsejei felvonulásra, és hogy tök nagy buli volt. Ennyiben kimerül a majális emlékezete.
Olyan, mintha az idők során egyszerűen elveszett volna először a május elseje mögötti történelem, és később már az esztétika is, mára pedig jóformán csak az izommemória miatt tartjuk meg az ünnepet. Mint egy demenciás, aki megszokásból még mindig elvégzi a bejáratott mozdulatokat, de már fogalma sincs, hogy pontosan mit is csinál és miért.
A múltkori, Budapest közlekedésével foglalkozó videóm után gondoltam, beszélnék egy kicsit a vasútról is. Míg Budapest tömegközlekedési hálózatának jelenlegi állapotáról elmondható, hogy még Európában is a jobbak közé tartozik, a vasúti hálózatra ez messze sem igaz. Vasúton a budapesti elővárosi közlekedés egész jó, a távolsági alighogy elmegy, a regionális pedig a használhatatlan és a nemlétező között mozog. Épp ezért előbb a meglévő vasúthálózatot kell alaposan gatyába rázni, mielőtt egyáltalán nekiállhatunk azon gondolkodni, hogy mit, hol és hogyan kéne hozzáadni. Ez pedig a jelenlegi tempóban nem lesz egy túl gyors folyamat.
A reménybeli diktátorok régóta hangoztatott alapelve, hogy sosem szabad elpazarolni egy jó krízist. Ha pedig épp nincs kéznél ilyen, akkor csinálni kell. Nem meglepő, hogy amint a kapitalista nagyvállalatok rájöttek, hogy minden krízis, katasztrófa és válság vadiúj, és rendkívül jövedelmező és teljesen szabályozatlan piacokat nyit meg, hamar elkezdtek keselyűként körözni a vergődő országok fölött, és esetenként attól sem riadtak vissza, hogy maguk idézzék elő ezeket a kataklizmákat.
2007-ben jelent meg Naomi Klein nagyhatású könyve, a Sokkdoktrína. Tavaly nyáron végre én is elolvastam, és hamar bekerült azon könyvek közé, amit mindig ajánlok azoknak, akik megkérdezik, hogy mit kéne először elolvasni a tengernyi kortárs baloldali irodalomból (a többi egyébként a Kapitalista Realizmus Mark Fishertől és az Egyetértés-gépezet Noam Chomskytól és Edward Hermantől).
A könyv egyébként a maga közel hétszáz sűrűn teleírt oldalával egy igazi behemót, ami alaposan végigtekinti a katasztrófakapitalizmus felemelkedésének történetét a hatvanas évek végétől az Iraki háborúig és a Katrina-hurrikánig. Ebben a videóban nem fogom mindegyik esetet végignézni, mert másfél tucatnál is több van, de az első, legfontosabb példát azért bemutatom. A könyv mellé készült egy dokumentumfilm is, ami elérhető a YouTube-on, a link lent lesz a leírásban.
A Sokkdoktrína alapgondolata akkor született, mikor Klein felismerte a hasonlóságot az ötvenes évekbeli pszichiátriai sokkterápia és aközött, amit az Egyesült Államok és más koalíciós erők műveltek Irakban. Az ötvenes években egyes pszichiáterek, például Ewen Cameron úgy gondolták, hogy a beteg elmére jótékony hatással lehet, ha valahogy, például elektrosokkal elérik, hogy semmi ne maradjon benne, csak a tökéletes természetes egyensúly, magyarán teljesen kiüresítsék minden korábbi tartalmától. Az elmélet alapján az emberi befolyásból származó káros minták és torzítások hiányában az elme egy tiszta lapként született volna újjá, ami utána az alapjaitól egészségesen újra felépülhet, illetve felépíthető. Később kiderült, hogy a módszer nem működik, mert csak katatón zombikká teszi az embereket, de ez nem akadályozta meg a CIA-t abban, hogy az elektrosokkot a továbbiakban kínvallatásra használja, és az elme megtöréséről sem mondtak le, csak a sokkot lecserélték drogokra.
Klein azt vette észre, hogy neoliberális közgazdászok, szinte kivétel nélkül Milton Friedman követői, ugyanígy tekintettek a gazdaságra is. Az ő nézetük szerint a gazdaság betegségei mindazon dolgok voltak, amik a piacnak gátat szabhatnak; például a szociális háló, a piaci szabályozások, adók, vámok, meg hasonlók. Nem örültek neki, hogy a korabeli politikusok hatósági árakat, minimálbért, állami oktatást és hasonlókat alkalmaztak, mert ezek „rombolták a gazdasági egyensúlyt és meggátolták, hogy a piac különféle jelzései kommunikáljanak egymással”. Ezt mondta a matek, következésképp meg kellett szabadulni tőlük.
„Friedman egész társadalmak mintáinak megszüntetéséről álmodozott, hogy visszatérhessen a tiszta kapitalizmus mindenféle zavaró tényezőtől […] mentes formájához. […] Arról is meg volt győződve, hogy a gazdasági folyamatok erősen torzultak, és csak úgy juthatunk vissza egy »bűnbeesés előtti« állapothoz, ha a gazdaságot szándékosan komoly sokkhatásoknak vetjük alá: csak a »keserű pirula« lenyelése árán tüntethetők el a torzítások és a káros mintázatok. Cameron elektromos áramot használt a sokkoláshoz, Friedman pedig politikát – sokkterápiáját válságba került országok kellően merész politikusaira próbálta rátukmálni. Cameronnal szemben azonban, […] Friedmannak jó húsz évre és a történelem számos fordulatára volt szüksége ahhoz, hogy végül radikális megsemmisítésen és újjáépítésen alapuló álmait a gyakorlatban is megvalósíthassa.”[1]
Emiatt a neoliberalizmus sokáig csak a Chicagói Egyetem közgazdasági tanszékének falai között létezett. Mivel az elméleteiket nem tesztelhették az amerikai központi bankokkal és minisztériumokkal, főleg a teóriát alátámasztó kifinomult matematikai modellek örökös csiszolgatásával töltötték az idejüket. Itt, Milton Friedman vezénylete alatt jött létre a Chicagói Iskola, ami a szó szoros értelmében vett iskola is volt persze, de ennél többre tartotta magát; egy teljesen új gazdasági paradigmát ápoló és propagáló mozgalomnak, egy nagybetűs Iskolának, ami szakított az akkoriban uralkodó keynesianizmussal, és helyette egy radikálisan szabadpiaci álláspontot képviselt.
A Chicagói Iskola tanítványai úgy szakadtak rá a világra, mint az apokalipszis lovasai.