Szamizdat

Szamizdat

Izrael különös viszonya az antiszemitizmussal

Szamizdat #20

2024. február 16. - szamizdat_youtube

Ez a szöveg 2023 decemberében íródott, és a 2023. december 27-én közzétett "Izrael különös viszonya az antiszemitizmussal" című Szamizdat-videó átirata.

Az előző videóban hosszasan beszéltem a frissen kiújult izraeli-palesztin konfliktus eredetéről és természetéről, és eredetileg ez a videó is annak része lett volna, de nem kapcsolódik szorosan a témához, úgyhogy úgy döntöttem, inkább külön veszem őket. Mivel ez inkább egy lábjegyzet, mint önálló videó, azt javaslom, hogy aki nem látta, előbb nézze meg a másikat, és aztán jöjjön vissza ehhez.

A Hamász október hetedikei támadásait és az izraeli bosszúhadjáratot követően megjelentek hangok, amik szerint nincs rendjén, hogy az Hamász mészárlása miatti megtorlásból Izrael palesztinok tízezreit ölheti meg, milliókat üldözhet el és a földdel teheti egyenlővé Gázát, és hogy talán célravezetőbb volna szofisztikáltabb módszereket alkalmazni. Legalábbis akkor, ha a cél valóban a tartós és stabil béke megteremtése, mivel ehhez nem járul hozzá a föld felperzselése. Ezeket a hangokat most is, ahogy Izrael kritikáját mindig, az antiszemitizmus vádjával hallgattatták el; de ez nemcsak alaptalan és komolytalan, de egyenesen káros is, mert megnehezíti a valódi antiszemitizmus felismerését és felszámolását. 

Tovább

Miénk az utca? (1. rész)

Szamizdat #18

Ez a szöveg 2023 június-szeptemberben íródott, és a 2023. szeptember 24-én közzétett "Miénk az utca? (1. rész)" című Szamizdat-videó átirata.

1. Intro

A mai videóban szeretnék egy kicsit beszélni az utcákról és közterekről, illetve kicsit tágabban a harmadik helyekről, arról, hogy milyen politikai döntések, piaci folyamatok és településszerkezeti változások következtében veszítettük el őket, és hogy ez milyen hatással volt a társadalmunkra. A videó szövege közelítette a negyven oldalt, úgyhogy úgy döntöttem, két részre osztom, amik külön fognak megjelenni. Ennek ellenére én egy videónak tekintem a két részt, mivel szorosan összefüggenek egymással és külön-külön nem adnának teljes képet. Az első rész a nagyobb, átfogó, rendszerszintű politikai, gazdasági és városszerkezeti tényezőket fogja tárgyalni, a második pedig, ami reményeim szerint a következő néhány hónapban elkészül, az egyes közterek és harmadik helyek jellegzetességeit és változásait elemzi majd. Mondhatni az első rész a makro- míg a második a mikroszintre fog fókuszálni.

Tovább

Minden gamer antikapitalista (csak még nem tudja)

Szamizdat #17

Ez a szöveg 2023 május-júniusban íródott, és a 2023. június 25-én közzétett "Minden gamer antikapitalista (csak még nem tudja)" című Szamizdat-videó átirata.

1. Intro

Fiatalabb koromban sok videojátékkal játszottam, mondhatni gamer voltam. Ez a 2020-as generációváltás óta több okból megváltozott, de az egyik tagadhatatlanul az, hogy a játékok egyszerűen elvesztették a varázsukat. Kétlem, hogy ez pusztán abból adódott, hogy kinőttem őket, hiszen a régóta kedvenc játékaimat még mindig tudom pörgetni anélkül, hogy megunnám őket.

Az igazság az, hogy a gaming egyszerűen megposhadt; belenézni napjaink videójátékhíreibe olyan, mint mélyen beleszagolni egy dohos pincébe. Ezt az érzést úgy gondolom, sokan ismerjük, de nem könnyű megragadni, hogy pontosan miben is áll a probléma. A másik, ugyanilyen jól ismert, bár ritkábban kimondott igazság az, hogy a kései kapitalizmusban élünk, a gaming pedig a kései kapitalizmus édesgyermeke. Benne született, már az anyatejből is az új dogmát tanulta. Nem is történhetett volna másképp, főleg onnantól, hogy a világ legnagyobb techvállalatai (a Sony, Microsoft és később a Tencent) teljesen átvették az irányítást a játékipar felett.

Mindez talán furcsán hangzik sokatok számára. Miért kell mindenbe a politikát keverni, jöhet a kérdés; így nem lehet feldolgozni a gaming bajait. Miért nem maradhat legalább a játék szent? Sokaknak a játék pillanatnyi menekülés a rohanó élet ezer gondja elől. Talán a gamerek nem érdemelnek saját safe space-t, mint a sikoltozó színeshajú libsik? Félretéve, hogy a rohanó élet gondjai elől se menekülni kéne, hanem megoldani őket, dehogynem. A játékosok megérdemlik a játékot, és megérdemlik a békét, amit benne találnak, már ha találnak egyáltalán. Azt is jól érzik, hogy ez a safe space ostrom alatt áll, de a bezárt kapuk mögül nem látják, ki is döngeti őket. A haragjuk jogos, de gyakran célt téveszt. Mindaz, ami miatt az elmúlt húsz évben romlott nemcsak maga a játékélmény, hanem a gaming élménye, tehát az ehhez a szubkultúrához való tartozás élménye, visszavezethető arra az egyszerű tényre, amire már udvariatlanság rámutatni; nevesen, hogy a videojátékokat, konzolokat és más hardvereket, kiegészítőket és expókat gyártó, kiadó és szervező nagyvállalatoknak természetszerűleg szögesen ellentétesek az érdekeik a fogyasztóikéval és a munkásaikéval. Tehát a játékosokéval és a fejlesztőkével.

Tovább

A majális története

Szamizdat #16

 Ez a szöveg 2023 áprilisban íródott, és a 2023. május 1-én közzétett "A majális története" című Szamizdat-videó átirata.

 

1. Intro

Május elseje mindig egy tartalomtól mentes ünnep volt számomra. Gyerekkoromban soha senki nem tudta kielégítően elmagyarázni, mit is ünneplünk piros betűvel, így nem is sok emlékem kapcsolódik kifejezetten a majálishoz. Az óvodában még volt valami kapcsolódó ünnepség, amin mágneses végű horgászbottal próbáltuk kifogni a műanyaghalakat az üres medencéből, és reméltük, hogy nyerünk vele valamit. Általános után az ünnep kimerült annyiban, hogy otthon maradtunk. A kerületi önkormányzat pedig minden évben rendezett egy dzsemborit a főtéren, ahol utánfutóból árulták a lángost, fel lehetett ülni a tűzoltóautóra és lovagolhattunk depressziós pónilovakon. Az egész napot pedig egy lecsúszó zenész haknija koronázta meg. Gyakorlatilag a majális tökéletesen megegyezett a szeptemberi autómentes nappal.

A furcsa, hogy a szüleim emlékeiben is csak maga a rendezvény szerepel, de az nem, hogy miről is emlékszik meg az ünnep, pedig ők még abban a rendszerben nőttek fel, ami a munkásság képviseletét tűzte a zászlajára. Azt mesélik, hogy május elseje a munka, vagy talán a munkások ünnepe volt, ki emlékszik már. Anyám nosztalgikusan idézi fel, hogy hetekig gyakorolták a masírozást a május elsejei felvonulásra, és hogy tök nagy buli volt. Ennyiben kimerül a majális emlékezete.

Olyan, mintha az idők során egyszerűen elveszett volna először a május elseje mögötti történelem, és később már az esztétika is, mára pedig jóformán csak az izommemória miatt tartjuk meg az ünnepet. Mint egy demenciás, aki megszokásból még mindig elvégzi a bejáratott mozdulatokat, de már fogalma sincs, hogy pontosan mit is csinál és miért.

Tovább

Ezer sebből vérzik a magyar vasút

Szamizdat #15

 Ez a szöveg 2023 februárban és márciusban íródott, és a 2023. március 25-én közzétett "Ezer sebből vérzik a magyar vasút" című Szamizdat-videó átirata.

A múltkori, Budapest közlekedésével foglalkozó videóm után gondoltam, beszélnék egy kicsit a vasútról is. Míg Budapest tömegközlekedési hálózatának jelenlegi állapotáról elmondható, hogy még Európában is a jobbak közé tartozik, a vasúti hálózatra ez messze sem igaz. Vasúton a budapesti elővárosi közlekedés egész jó, a távolsági alighogy elmegy, a regionális pedig a használhatatlan és a nemlétező között mozog. Épp ezért előbb a meglévő vasúthálózatot kell alaposan gatyába rázni, mielőtt egyáltalán nekiállhatunk azon gondolkodni, hogy mit, hol és hogyan kéne hozzáadni. Ez pedig a jelenlegi tempóban nem lesz egy túl gyors folyamat.

Tovább

Sokkdoktrína: A neokolonializmus ötven éve

Szamizdat #13

Ez a szöveg 2023 januárjában íródott, és a 2023. január 17-én közzétett "Sokkdoktrína: A neokolonializmus ötven éve" című Szamizdat-videó átirata.

1. Bevezető

A reménybeli diktátorok régóta hangoztatott alapelve, hogy sosem szabad elpazarolni egy jó krízist. Ha pedig épp nincs kéznél ilyen, akkor csinálni kell. Nem meglepő, hogy amint a kapitalista nagyvállalatok rájöttek, hogy minden krízis, katasztrófa és válság vadiúj, és rendkívül jövedelmező és teljesen szabályozatlan piacokat nyit meg, hamar elkezdtek keselyűként körözni a vergődő országok fölött, és esetenként attól sem riadtak vissza, hogy maguk idézzék elő ezeket a kataklizmákat.

2007-ben jelent meg Naomi Klein nagyhatású könyve, a Sokkdoktrína. Tavaly nyáron végre én is elolvastam, és hamar bekerült azon könyvek közé, amit mindig ajánlok azoknak, akik megkérdezik, hogy mit kéne először elolvasni a tengernyi kortárs baloldali irodalomból (a többi egyébként a Kapitalista Realizmus Mark Fishertől és az Egyetértés-gépezet Noam Chomskytól és Edward Hermantől).

A könyv egyébként a maga közel hétszáz sűrűn teleírt oldalával egy igazi behemót, ami alaposan végigtekinti a katasztrófakapitalizmus felemelkedésének történetét a hatvanas évek végétől az Iraki háborúig és a Katrina-hurrikánig. Ebben a videóban nem fogom mindegyik esetet végignézni, mert másfél tucatnál is több van, de az első, legfontosabb példát azért bemutatom. A könyv mellé készült egy dokumentumfilm is, ami elérhető a YouTube-on, a link lent lesz a leírásban.

A Sokkdoktrína alapgondolata akkor született, mikor Klein felismerte a hasonlóságot az ötvenes évekbeli pszichiátriai sokkterápia és aközött, amit az Egyesült Államok és más koalíciós erők műveltek Irakban. Az ötvenes években egyes pszichiáterek, például Ewen Cameron úgy gondolták, hogy a beteg elmére jótékony hatással lehet, ha valahogy, például elektrosokkal elérik, hogy semmi ne maradjon benne, csak a tökéletes természetes egyensúly, magyarán teljesen kiüresítsék minden korábbi tartalmától. Az elmélet alapján az emberi befolyásból származó káros minták és torzítások hiányában az elme egy tiszta lapként született volna újjá, ami utána az alapjaitól egészségesen újra felépülhet, illetve felépíthető. Később kiderült, hogy a módszer nem működik, mert csak katatón zombikká teszi az embereket, de ez nem akadályozta meg a CIA-t abban, hogy az elektrosokkot a továbbiakban kínvallatásra használja, és az elme megtöréséről sem mondtak le, csak a sokkot lecserélték drogokra.

Klein azt vette észre, hogy neoliberális közgazdászok, szinte kivétel nélkül Milton Friedman követői, ugyanígy tekintettek a gazdaságra is. Az ő nézetük szerint a gazdaság betegségei mindazon dolgok voltak, amik a piacnak gátat szabhatnak; például a szociális háló, a piaci szabályozások, adók, vámok, meg hasonlók. Nem örültek neki, hogy a korabeli politikusok hatósági árakat, minimálbért, állami oktatást és hasonlókat alkalmaztak, mert ezek „rombolták a gazdasági egyensúlyt és meggátolták, hogy a piac különféle jelzései kommunikáljanak egymással”. Ezt mondta a matek, következésképp meg kellett szabadulni tőlük. 

„Friedman egész társadalmak mintáinak megszüntetéséről álmodozott, hogy visszatérhessen a tiszta kapitalizmus mindenféle zavaró tényezőtől […] mentes formájához. […] Arról is meg volt győződve, hogy a gazdasági folyamatok erősen torzultak, és csak úgy juthatunk vissza egy »bűnbeesés előtti« állapothoz, ha a gazdaságot szándékosan komoly sokkhatásoknak vetjük alá: csak a »keserű pirula« lenyelése árán tüntethetők el a torzítások és a káros mintázatok. Cameron elektromos áramot használt a sokkoláshoz, Friedman pedig politikát – sokkterápiáját válságba került országok kellően merész politikusaira próbálta rátukmálni. Cameronnal szemben azonban, […] Friedmannak jó húsz évre és a történelem számos fordulatára volt szüksége ahhoz, hogy végül radikális megsemmisítésen és újjáépítésen alapuló álmait a gyakorlatban is megvalósíthassa.”[1]

Emiatt a neoliberalizmus sokáig csak a Chicagói Egyetem közgazdasági tanszékének falai között létezett. Mivel az elméleteiket nem tesztelhették az amerikai központi bankokkal és minisztériumokkal, főleg a teóriát alátámasztó kifinomult matematikai modellek örökös csiszolgatásával töltötték az idejüket. Itt, Milton Friedman vezénylete alatt jött létre a Chicagói Iskola, ami a szó szoros értelmében vett iskola is volt persze, de ennél többre tartotta magát; egy teljesen új gazdasági paradigmát ápoló és propagáló mozgalomnak, egy nagybetűs Iskolának, ami szakított az akkoriban uralkodó keynesianizmussal, és helyette egy radikálisan szabadpiaci álláspontot képviselt.

A Chicagói Iskola tanítványai úgy szakadtak rá a világra, mint az apokalipszis lovasai.

Tovább

Soha még egy rossz szót nem akarok hallani a kukásokról

Szamizdat #11

Ez a szöveg 2022 októberében íródott, és a 2022. október 23-án közzétett "Soha még egy rossz szót nem akarok hallani a kukásokról" című Szamizdat-videó átirata.

Az október ötödikei negyvenezres tanár-diák tüntetés az elmúlt évek egyik legnagyobb megmozdulása volt, legalábbis a legnagyobb olyan, ami nem valamilyen politikai kampányesemény. És bár látszólag túl sok azonnali eredményt nem ért el, mindenki nagyon dühös volt, aztán buliztunk egy jót, aztán meg hazamentünk, mint aki jól végezte dolgát. Persze a tanárokért és általában az oktatásért már nagyon régóta tart eredménytelenül a harc, de a sztrájkok, élőláncok, virrasztások, tüntetések, szolidaritási dudálások és más akciók egyre több támogatót és médiafigyelmet vonzanak. Annyira, hogy a tanárok mozgalmának árnyékában szinte teljesen elveszett a kukások sztrájkja.

Ebben valószínűleg szerepet játszott az is, hogy a kukássztrájk gyakorlatilag két-három nap alatt jött és ment; a vadsztrájk kedd reggel kezdődött, és csütörtök estére már meg is volt a megállapodás. Az ügy publicitásának az sem tett jót, hogy e két nap közé ékelődött a fent említett szerdai tanártüntetés, ami abszolút dominálta a médiát. Viszont szerintem más megemlítendő szempontok is vannak a szemétszállítók sztrájkjával kapcsolatban, amik talán hozzájárultak a róla szóló közbeszéd gyérségéhez és hangneméhez.

Tovább

Erzsébet legyen az utolsó

Szamizdat #10

Ez a szöveg 2022 szeptemberében és októberében íródott, és a 2022. október 10-én közzétett "Erzsébet legyen az utolsó" című Szamizdat-videó átirata.

Szeptember 8-án, 70 éves uralkodás után meghalt II. Erzsébet angol királynő. Ez a hír igencsak megosztotta a közvéleményt. Az egyik oldal kapva kapott az alkalmon, hogy jól megérdemelt kritikával illesse a monarchia intézményét, a királyi családot és az általuk évszázadokon át vezetett Brit Birodalom történelmi bűneit, míg a másik oldal kétségbeesve siratta a királynőjét, aki évtizedeken keresztül biztos pontot jelentett számukra, és akiben élő kövület módjára megtestesült az egykori Birodalom mára erősen megfakult dicsősége.

Talán nem lesz meglepő, hogy én az első táborhoz tartozom. Világszerte milliók ünneplik a királynő halálát, hiszen az egykori gyarmatok számára ő a birodalmi hatalom és az évszázados elnyomás hús-vér jelképe volt, emellett a halála a brit monarchia intézményének meggyengülését is előrevetítheti. Az Egyesült Királyságban évtizedek óta nem látott megélhetési válság van, a vadiúj miniszterelnök fiatalkorában még hangos támogatója volt a monarchia eltörlésének, Károly pedig baromi népszerűtlen. Olyan, mintha a csillagok is együttállnának, hogy a britek végre felszámolják a monarchiát.

Viszont azok is rengetegen vannak, akik könnyes szemekkel gyászolják a királynőt, és nem fér a fejükbe, hogyan lehetnek egyesek olyan lelketlenek, hogy egy látszólag kedves, ártalmatlan idős nő halálhírére pezsgőt bontanak.

Teljesen érthető, hogy a második csoport miért gondolná az elsőről, hogy csak kárörvendő, szívtelen keselyűk, viszont a továbbiakban szeretném azt is megvilágítani, miért tekintik annyian egy pozitív eseménynek a királynő halálát.

Tovább
süti beállítások módosítása