Ez a szöveg 2023 júniusa és 2024 augusztusa között íródott, és a 2024. szeptember 4-én közzétett "Miénk az utca? (2. rész)" című Szamizdat-videó átirata.

1. Intro

Tavaly szeptemberben tettem közzé a Miénk az utca első részét azzal az ígérettel, hogy a második rész még ősszel elkészül. Ezt a kijelölt határidőt több okból nem sikerült tartani, de ami késik, nem múlik; ez itt a Miénk az utca második része; magában is értelmes, de aki a teljes képet akarja, annak nagyon ajánlom, hogy nézze meg az első részt. A link lent lesz a leírásban. Az első rész szélesebb körű társadalmi-politikai-gazdasági és városszerkezeti elemzései után most leszűkül az elemzésünk kerete. Most tényleg magát az utcát fogjuk elemezni; hogy voltaképpen mi is az, hogyan néz ki, és miért olyan, amilyen.

2. Bekerítés és kirekesztés

Az előző részben sok szó volt arról, hogy mennyit foglalnak el az autók a városi térből; ezt a térfoglalást pedig értelmezhetjük úgy, mint a köztulajdon – a városi tér – újraelosztását azok javára, akik autót használnak, és azok kárára, akik nem. A társadalom egésze által használható járdák és a relatív könnyen hozzáférhető közösségi közlekedés egyre kevesebb helyet kap, miközben azok, akik képesek és hajlandóak megfizetni egy autó fenntartását, gyakorlatilag térítésmentesen használhatják a közterületek jelentős részét közlekedésre és parkolásra. Az üzemanyagok adója és a parkolódíjak töredékét sem fedezi az autók által elfoglalt terület értékének. Később részletesebben is elemezzük azt a jelenséget, hogy a városi tér alakításába sokkal nagyobb beleszólása van a tőkének és a tehetősebb magánembereknek, mint a város valódi lakóinak.

Viszont az autók térfoglalása nem az egyetlen formája a közterek elvesztésének: ahogy az autók belülről foglalják el az utcát, úgy a kerítések kívülről. Korábban már beszéltem arról, hogy az új társasházas lakóparkok teljesen elkerítve épülnek fel, míg a lakótelepek házai között nagyon kevés kivétellel a teljes terület nyitott a közhasználatra. A közterületek felparcellázása és magánkézbe adása az angol bekerítések óta létezik, gyakorlatilag ez szülte a kapitalizmust; manapság például a Balatonnál és a tatai Öreg-tónál is azt látjuk, hogy a szabadon hozzáférhető partszakaszok és szabadstrandok egyre zsugorodnak, mert az új nemzeti tőkésosztály szállodákat meg víziparkokat próbál építeni a helyükre.

Cséfalvay Zoltán szerint a kerítések építése és emberek kizárása szükségszerűen és elkerülhetetlenül következik a tőkés rendszer játékszabályaiból. A közgazdasági érvelés alapján a szabad hozzáférésű közjavakkal az a baj, hogy bár pénzbe kerül a fenntartásuk, nagyon nehéz vagy egyáltalán nem lehet senkit kizárni a használatukból, ha nem fizetnek érte. Például a közvilágítás vagy egy utcai pad nem úgy működik, hogy valaki bedob egy érmét, és felkapcsolódnak a lámpák vagy a pad behúzza a tüskéit. Az ilyen közjavak adókból vannak fenntartva, de emiatt fennáll annak lehetősége, hogy valaki úgy fizet értük, hogy egyáltalán nem használja őket, mások pedig úgy használják őket, hogy nem fizetnek értük. Ha például valaki leül egy padra egy olyan városban, ahol nem lakik és nem fizet adót, akkor ő ingyen ült a padon, ami nyilván nem megengedhető. És ez kiterjeszthető mindenféle dologra: a szegény családok gyerekei miért járhatnának a jó iskolába vagy a szép új játszótérre, amikhez az adójukkal kisebb mértékben járultak hozzá, mint a jómódúbbak? Miért kellene, hogy a frissen újraburkolt kosárpályán bárki játszhasson, és ne csak azok, akik fizettek érte? Miért pihenhetne meg egy park padján, miért ihatna a kútból, miért mártózhatna meg a tó vizében olyan, aki nem érdemelte ki?

A közgazdaságtani érvelés szerint a potyautasok kizárása teljesen ésszerű kívánalom és érdek azok részéről, akik meg tudják fizetni a privatizált közjavakat. Aki megteheti, a neki fontos közjavakkal együtt bevonul egy kerítés mögé, a zárt lakópark többi lakójával alapított klub tagdíján keresztül tartja fent őket, és mindenki mást kizár a használatukból. Az előző részben említett Fótligetnek például van egy nagy játszótere középen: ezt a lakók által fenntartott alapítvány üzemelteti, és értelemszerűen senki más nem fér hozzá. Más zárt lakóparkok úszómedencét vagy edzőtermet tartanak fent kizárólag a lakók használatára, ami végső soron ahhoz vezethet, hogy kellő érdeklődés híján a városi uszodák és strandok bezárnak, és mindenki más medence nélkül marad.

A kerítések emelésének nem csak az érdemtelenek büntetése a célja, hanem ugyanilyen fontos az is, hogy kontrollálni lehessen, hogy ki és hogyan férhet hozzá egy adott közjószághoz, például egy parkhoz vagy vízparthoz. A tézis[1] úgy hangzik, hogy vannak olyan javak, amiknek a fogyasztása mennyiségileg versenyző, meg olyanok, amik nem versenyzők. Például aki megesz egy almát, az másokat elzár a lehetőségtől, hogy megegye ugyanazt az almát, mivel csak egy van belőle: tehát ők versenyeznek az almáért. Viszont például attól, hogy valaki kifekszik napozni, másoknak nem jut kevesebb napfény, úgyhogy az meg nem versenyző. De az is felmerülhet, hogy a fogyasztásban nem csak mennyiségi jellegű verseny van, mint a véges számú almánál, hanem van minőségi jellegű verseny is. Például egy strand élvezhetőségét nagyban befolyásolja, hogy ott tíz, száz vagy ezer ember van. Emiatt itt ugyanúgy verseny áll fent a fogyasztók között, hiszen minden új fogyasztóval csökken a strand élvezhetősége az összes fogyasztó számára, elvégre a strand élvezhetősége fordítottan arányos a zsúfoltságával. A kapitalizmusban a magától értetődő válasz erre a dilemmára az, hogy akinek van elég pénze, az kisajátíthatja a vízpartot, és kizárhat onnan bárkit és mindenkit, így elkerülheti a zsúfoltságot.

Egyébként mélységesen elkeserítő, hogy mára olyan mértékben eldologiasodott[2] a társadalmi élet, hogy csak közgazdasági kategóriákban lehet beszélni még arról is, mikor az ember kimegy egy vízpartra vagy egy parkba. Mindenesetre a kapitalizmusban az áruforma ereje mindenen felül áll, és még a közösségi élet terei sem menekülhetnek a tőke könyörtelen mechanikus számítása elől. A közterek elkerítésének és leszabályozásának olyan magas társadalmi ára van, amit semmilyen közgazdaságtani számmisztika nem tud igazolni.

Mindez igazából jelen fejezet szempontjából mellékes is, mivel itt most köztulajdonú, közhasználatú terekről próbálnánk beszélni, nem pedig magántulajdonban lévő, de közös használatú terekről. A használat kérdésében fontos a különbségtétel: a magántulajdonban lévő közös használatú terek nem hozzáférhetőek mindenki és bárki számára, csakis a tulajdonosoknak, és akiknek a tulajdonosok engedélyt adnak a belépésre. Ilyen például a már említett fótligeti játszótér, ami az alapítvány magántulajdona, és csak a lakók használhatják, emiatt nem is nevezhető köztérnek. Köztérnek az nevezhető, ami köztulajdonban van, és közhasználatra korlátlanul nyitott. Ez azt jelenti, törvényes kereteken belül minden megengedett, és nincs egy szigorú házirend, ami feltételekhez köti a köztér használatát. Ez a definíció felveti azt a kérdést, hogy mi is pontosan a köztulajdon, és hogy az állami tulajdon annak számít-e, de ezt az ördöglakatot most inkább nem próbálnám meg megoldani. Mindenesetre az állami tulajdonlás és fenntartás több további dolgot feltételez. Egyrészt ideális esetben őket ellenőrzik bizonyos demokratikus folyamatok, ami egy olyan ellensúly, ami a magántulajdonú tereknél teljesen hiányzik, másrészt pont a politikai jellegükből fakadóan nem tilthatják ki a közéletet, a politikai megnyilvánulásokat és akaratképzést a terekről. Hangsúlyozom, ideális esetben.

Az is szemet szúr, hogy ezen definíció alapján nem sok Budapesti teret vagy parkot lehetne köztérnek nevezni, hiszen sokuknak az alapvető törvényi előíráson felül még egy saját házirendje is van, ami erősen lekorlátozza a használati módjaikat. Magyarországon manapság a közterek látszólag teljesen öncélúak: létezésük egyetlen oka, hogy legyenek, az nem, hogy szolgálják is a közteret használó embereket és közösséget. Ebből ered az is, hogy bár telepítenek különböző köztéri infrastruktúrákat, azokat kifejezetten taszítónak dizájnolják, hogy az emberek ne érezzék jól magukat, és minél hamarabb továbbálljanak. Mindent a szemnek, semmit a kéznek. Itt van például a Fővám téren ez a hullámos kő, első ránézésre egy pad funkcióját betöltendő. De gondoljunk bele, mire is jó egy tömör kő pad, ami az év háromnegyedében túl hideg, hogy az ember ráüljön, a maradék negyedben meg túl forró, és amúgy is túl hullámos ahhoz, hogy kényelmesen lehessen rajta ülni, a lefekvésről vagy gördeszkázásról nem is beszélve. Aki ezt a követ idetette, az csak ki akarta pipálni a teendők listáján a köztéri ülőbútor létesítését, de a minimálisra akarta szorítani annak lehetőségeit, hogy ki, mikor és hogyan használhatja.

A városi tereket világszerte elöntik az ehhez hasonló köztéri megoldások. Mintha azt mondaná, az egészséges társadalomnak adnia kell a látszatra, a gondozott és esztétikus közterekre, de ebbe a képbe a lehető legkisebb mértékben szabad belerondítaniuk maguknak az embereknek. A közterek mintegy státuszszimbólumként jelzik a nekik otthont adó város presztízsét, viszont ahhoz, hogy ezt a funkciót hatékonyan elláthassák, makulátlannak kell maradniuk, ami csak az emberi közösségi élet minél nagyobb korlátozásával biztosítható.

Mindez ismét visszaköthető az életterek eldologiasodásához: a zárt lakóparkok szigorú kontrollja sokszor kimondottan azt a célt szolgálja, hogy biztosítsa az ingatlanok értékállóságát, hogy szavatolja, hogy a lakásvásárlók befektetése megtérül. Ebben a helyzetben az emberi élet terei kizárólag áruként jelennek meg, minden egyéb tulajdonságuk alá van rendelve az áruformának: kizárólag annyiban számítanak, amennyiben befolyásolják az ingatlan csereértékét. Ugyanez a dinamika megfigyelhető a köztereknél is. A városok presztízsét a köztereik minősége erősen meghatározza, a presztízsre pedig többek között azért van szükség, mert az befektetést és turizmust vonz, magyarán a városi közterületek formája és használati módjai is pusztán gazdasági szempontoknak rendelődnek alá.

Ezért a közterek közösségi funkciója visszaszorul, a helyét átveszik a látványos, de használhatatlan tereptárgyak, a többtucat pontos házirend, a fűre lépni tilos tábla. Az autóforgalom már magában eleve kellemetlenné teszi a létezést a legtöbb utcában. Vegyük például a hetedik kerületi bulinegyedet, ahol éjjel-nappal óriási gyalogosforgalom van. Ennek ellenére szinte a teljes utcát az úttest és parkoló autók foglalják el, forgalomcsillapítás címszó alatt pedig mindössze annyi történt, hogy egyirányúsították az utcákat. Sok helyen az autók felparkolnak az amúgy is szűk járdára, máshol elállják a troli útját, és persze amíg mindenhol autók vannak, addig itt nem lehetnek padok, asztalok, fák, szökőkutak vagy bármi, ami enyhítené a belvárosi utcákban érezhető hőszigethatást. Ha az erzsébetvárosi önkormányzat nem lenne ilyen szánalmasan teszetosza, már évekkel ezelőtt autómentesítette volna legalább a Király utcát, de talán a párhuzamos utcákat is, természetesen a trolit a helyén hagyva. Az egész Belső-Erzsébetvárosnak olyannak kellene lennie, mint a Baross utca belső végének. Ennek az egyetlen akadálya, hogy évtizedek óta előírás, hogy minden új épülethez tartoznia kell adott számú parkolónak, úgyhogy most mélygarázsok tucatjai nyílnak az erzsébetvárosi utcákra. Az önkormányzat jól lábon lőtte magát ezzel a szabályozással, de a garázsokat talán még lehet máshogy hasznosítani.

3. Ellenséges építészet

Az autókon kívül pedig ott van az ellenséges építészet, ami egy elég ügyetlen fordítás, és nagyjából az olyan fajta építészeti megoldásokat jelöli, mint a korábban tárgyalt Fővám téri hullámos kőpad. Ezek fő célja pontosan az, hogy lehetetlenné vagy baromi kényelmetlenné tegyenek bizonyos tevékenységeket. Hogy minél keservesebbé tegyék azok életét, akik jellemzően sok időt töltenek a köztereken, és rá vannak szorulva a köztereken elérhető infrastruktúrára. Magyarán az ellenséges építészet célja elsősorban a hajléktalanok kínzása, kisebb részt pedig a fiatalok elzavarása mindenhonnan. Az ebbéli igyekezet pedig használhatatlanná vagy legalábbis kellemetlenné teszi a köztereket mindenki számára. Az ellenséges építészetről szóló netes diskurzus fontos referenciapontja a tweetlánc, amiben valaki megkérdezi a New York-i metrótársaságot, hogy miért tűntek el a padok az állomásokról, mire a társaság mindössze annyit válaszol, hogy azért szerelték le a padokat, hogy a hajléktalanok ne aludhassanak rajtuk. Egy harmadik ember pedig így foglalja össze a közlekedési társaság hozzáállását: „Kellemetlenséget okoztunk neked, és nehezebben hozzáférhetővé tettük az állomást a terheseknek, mozgássérülteknek és időseknek, de meg kell értened, csak így okozhatunk további nyomorúságot az otthontalanoknak.”

Aki volt olyan bátor, és a Blaha átadásakor belenézett a hírek alatti kommentekbe, az láthatta, hogy az emberek vérszomjas állatok, akik ha tehetnék, sörétessel vadásznának hajléktalanokra. Úgy tűnik, sokan boldogan kibasznak saját magukkal, ha azzal egyben jól belerúghatnak a társadalom legsebezhetőbb tagjaiba, úgyhogy boldogan hozzájárulnak bármihez, ami ezzel jár. Az igazság persze az, hogy hiába tesszük tönkre a köztereinket, attól nem lesz senki kevésbé hajléktalan. Attól lesz valaki kevésbé hajléktalan, ha lesz egy otthona. Szóval akit zavar a hajléktalanság, az pedálozzon inkább szociális lakásokért és rehabilitációs programokért, ne hullámos padokért meg szöges párkányokért, mert azok nem oldják meg a hajléktalanságot, hanem maximum áthelyezik máshova és még nyomorúságosabbá teszik. Ebben a videóban nem akarok mélyen belemenni a hajléktalanság kérdésébe, csak azt szeretném illusztrálni, hogy a hajléktalanok felé tanúsított feneketlen vitriol olyan intézkedésekhez vezet, amik mindannyiunk számára elrontják a köztereket. Persze ennek a legnagyobb kárvallottjai továbbra is a hajléktalanok, mert az emberek többsége, bár nem kéne rászorulnia, pisilhet az otthoni vécéjében, ihat az otthoni csapból, ehet az otthoni asztalnál és alhat a saját ágyában. Ez a lehetőség nem adott azoknak, akik az utcán laknak, ők rászorulnak a köztéri ivókutakra, a közvécékre, az asztalokra és padokra. Az egész társadalom mélységes kudarca, hogy egyeseknek az aszfalton kell aludnia, mert még a padra sem feküdhetnek rá.

Józsefváros elmúlt tizenöt évét végigtekintve jól látható, hogy miként szűkítette le az önkormányzat lépésről lépésre a közterek megengedett használati módjait, hogyan tett büntethetővé rengeteg, korábban természetesnek vett tevékenységet azért, mert a hajléktalanságot szociális probléma helyett egy rendészeti problémának tekintette, és a megoldását nem a segítségnyújtásban, hanem a büntetésben látta. Az Új Egyenlőségen jelent meg Szabó Milán és Ürmössy Anna cikke a Corvin-negyed dzsentrifikációjáról és az önkormányzat köztérpolitikájáról. A józsefvárosi önkormányzat sikertelenül próbálkozott a 14 év felettiek kitiltásával a játszóterekről, és sikeresen betiltotta a szökőkutakban való mosást, illetve fürdést. Forró nyári napokon gyerekek és felnőttek is gyakran rohangálnak bele a földből feltörő vízsugarakba, hogy lehűtsék magukat, de ezt nem lehet megengedni, nehogy esetleg egy hajléktalan meg tudja mosni az arcát, vagy ki tudja öblíteni a ruháit. Betiltották a köztéri alkoholfogyasztást, a köztéren való vizelést, a kunyhóépítést, koldulást, guberálást és még a szatyrok lepakolását is. És bár ezek valóban zavaróak, valójában mind csak tünete egy nagyobb problémának; a rendészeti fellépés ellenük csak egy ragtapasz a lőtt sebre.

Nézzünk is néhány konkrét példát az ellenséges építészetre. A legismertebbek a padok és más ülőbútorok: ezeknél a cél az, hogy ne lehessen rajtuk lefeküdni. Egyes padok ívesek, mások lejtenek. Néhánynak nincs is ülőfelülete, max neki lehet dőlni. Van, hogy több egyszemélyes széket raknak egymás mellé egy pad helyett, néha olyan messzire egymástól, hogy a távolabb ülő barátodat már nem is hallod. A leggyakoribb az, hogy a pad közepére felszerelnek egy vagy több karfát, vagy kis elválasztókat, amiken mindennél egyértelműbben látszik, hogy az egyetlen cél, hogy ne lehessen lefeküdni. Szerencsére ezek általában csak egy csavarral vannak rögzítve, és egy behajtóval vagy franciakulccsal könnyen eltávolíthatók. Mindenki kezdjen ezzel az információval, amit jónak lát. Manapság inkább az számít ritkaságnak, ha valahol rendes padok jelennek meg. A fővárosi politikában pedig látszólag egyedül a kutyapárt megy neki mind a fideszes, mind az ellenzéki önkormányzatoknak, mikor azok hajléktalanellenes padokat telepítenek.

Hagyományosan az ellenséges építészethez sorolják még a földre, párkányokra, korlátokra telepített tüskéket, amik miatt nem lehet ezeken a helyeken lepihenni. A földön nem lehet feküdni, a párkányokra nem lehet leülni, a korlátoknak nem lehet nekidőlni. Más helyeken oszlopokat, kerítéseket vagy sziklákat telepítenek, hogy ne lehessen a fal tövében meghúzódni az időjárás viszontagságai elől. És bár idehaza nem túl gyakoriak, néhány helyen még az is előfordul, hogy irritáló, villogó fényekkel vagy egy magas, fejfájást okozó hanggal tartják távol az embereket bizonyos helyekről.

Egyesek a tüskék védelmében felhozhatják, hogy hát ez tényleg csak azoknak probléma, akik oda akarnak ülni vagy feküdni, mindenki másnak teljesen közömbös. De a megközelítés több okból hibás. A magától értetődőbb ok, hogy nagyon sok embernek le kell időnként pihennie. Várandós és idős embereknek, mozgássérülteknek, olyanoknak, akik valami nehéz tárgyat cipelnek magukkal, vagy valakinek, aki esetleg éppen várakozik egy ismerősére egy megbeszélt helyen. A tüskékkel kivert párkányok és korlátok az ő számukra is használhatatlanok. A másik ok az, amit a tüskék dizájnnyelve jelez: az atmoszféra, amit létrehoznak és az üzenet, amit hordoznak az emberek felé.

Egy ponton a tudományos világ azzal a kérdéssel találta szembe magát, hogy hogyan jelöljék meg a nukleáris hulladéklerakókat úgy, hogy bármikor bárki érthesse, hogy ne menjen oda. Megszületett a nukleáris szemiotika, aminek egy olyan univerzális jelrendszert kellett létrehoznia, ami nem támaszkodik semmilyen ma használt nyelvre vagy szimbólumrendszerre, hiszen ezek nem biztos, hogy tíz és százezer év múlva is érvényesek lesznek. Egy olyan jelölésre volt szükség, ahol a médium a szó szoros értelmében maga az üzenet, és nincs szükség semmilyen megoldókulcsra az értelmezéséhez. Tehát egyenesen az ember zsigeri intuícióira kellett hatni. Amikor ennek szellemében kellett kidolgozni a földalatti nukleáris hulladéklerakók felszíni megjelenését, azok tüskék lettek. Kolosszális, feketére festett, szabálytalanul elhelyezett, természetellenes betontüskék egy üres pusztaság közepén, amik úgy néznek ki, mint ahogy a black metál hangzik.

Ha ezt urbanisztikai fogalmakkal próbáljuk elemezni, a hosszútávú nukleáris hulladéklerakók felszíni részei egy sajátos helyszellemet[3] vagy helyérzetet (sense of place) próbálnak kelteni. A városok különleges identitása általában az általuk nyújtott distinktív helyérzetben gyökerezik, és ezt a helyérzetet részben tudatosan befolyásolják többnyire olyan irányba, hogy az emberek minél jobban érezzék magukat bennük, minél hívogatóbbnak, otthonosabbnak, befogadóbbnak érezzék. A hulladéklerakónál ezzel ellentétes benyomást akartak kelteni: nyomasztó, fojtogató, fenyegető és szorongást kiváltó helyérzetet, ami alapján az embernek elkerülhetetlenül az az érzése támad, hogy nincs itt semmi keresnivalója, és minél hamarabb odébb kell állnia. A nukleáris szemiotika kidolgozásakor meg is fogalmazták, milyen üzenetet kellene a létrehozott térnek kifejeznie: „Ez nem egy dicshely. Ez a hely nem emlékszik meg semmilyen nagy tettről. Nincs itt semmi értékes.[4]” Persze még ez alapján is fennáll a veszély, hogy a jövő emberei azt hiszik, hogy valami kincs van ott elásva, és csak át akarjuk őket verni. A múmiák átkáról szóló legendák sem tántorították el a viktoriánus kori angol urakat attól, hogy megegyék őket. A városaink köztereinek vonatkozásában érdemes elgondolkodni azon, hogy milyen helyérzetet hoznak létre olyan szemiotikai elemek, például az emberi tevékenységeket korlátozó tereptárgyak, amik formailag megegyeznek azokkal a disztópikus képekkel, amik arra hivatottak, hogy még egy tizennégyezerben élő barlanglakóval is megértessék, hogy itt neki nem jó, úgyhogy ne legyen itt.

4. A városhoz való jog

A közterek használói körét olyan építészeti eszközökkel is befolyásolni lehet, amik csak közvetve fejtik ki a hatásukat, így nem is nevezhetők ellenséges építészetnek. Ezeket az eszközöket az önkormányzatok bőszen és tudatosan alkalmazzák, hogy minél inkább eltávolítsák és kiszorítsák a nem kívánatos elemeket a közterekről, a kívánatosakat pedig bevonzzák. A döntéseikkel implicit módon azt is megjelölik, hogy kinek készül a köztér, hogy kinek van joga a városhoz, hogy kié az utca. A felújítások előtt közzé tett koncepciós rajzokon és látványterveken jól látszik, hogy a felújítás után milyen társadalmi összetételű közeget látnak majd szívesen a megújult köztéren, és azt is meg lehet figyelni, hogy ki hiányzik a rajzokról.

Persze ezekkel a látványtervekkel az őket készítő építészek és dizájnerek akaratlanul is újratermelhetik az önkormányzatok kirekesztő köztérpolitikáját, ha nem állnak meg egy kicsit elgondolkodni azon, hogy a rajzaik előrejelzése szerint kit látnak szívesen a köztereken és kit nem. Azt is mutatja, kinek van joga a városhoz, az abban való létezéshez és az alakításához. Hajdu Marcell szerint ez jól látható például a Népliget felújításának előkészületeiben. Az Építészfórumon megjelent cikkében arról ír, hogy a Népligetet a főváros egyfajta ellen-Városligetként értelmezi, abban az értelemben, hogy míg a Városliget esetében zárt ajtók mögött, a közösség elől elzárva születtek meg az állami presztízsberuházások részletei, a Népligetet a Fővárosi Önkormányzat a városlakókkal és parkhasználókkal konzultálva és együttműködve akarja fejleszteni. Hajdu szerint a Városliget elkészült része

„számos egymástól vizuálisan és fizikailag tisztán elkülönülő egységből áll, amelyeknek megfelelő használati módját sokszor információs táblák is nyomatékosítják. Ezek a funkciók egyrészt tükrözik, hogy melyik társadalmi csoportok a fő kedvezményezettjei az elmúlt 13 év kormányzati várospolitikájának. Az itt található kulturális intézmények és vendéglátói szolgáltatások a külföldi turisták mellett leginkább a magasabb kulturális és anyagi tőkével rendelkező – (felső)középosztálybeli – városlakók kikapcsolódását szolgálják.”

A Népliget valójában most sem hiányzik a fővárosiak mentális térképéről, ahogy azt a városvezetés állítja. A Népligetet most is sokan használják, csak épp ezek nem azok a fajta emberek, akiket az önkormányzat vagy akár a társadalom jelentős része szívesen lát itt. A felújítás fontos része, hogy a köztérhasználatra érdemtelennek ítélt embereket eltávolítsák a Népligetből, hogy a helyüket átvehessék azok, akiket érdemesnek ítélnek. Hajdu Marcell így folytatja:

„Ha valaki eltölt ma pár órát a Népligetben, árnyaltabb képet kaphat arról, hogy milyen sokrétű a parkot használó, kiszolgáltatott helyzetben lévő emberek spektruma. Kábítószer-problémákkal küzdő emberek, szexmunkások, a park máig kiterjedt pirospad-állományán időző hajléktalanok, a krisnások ételosztása előtt naponta kígyózó sorok, vagy a rendőrök által a szabadtéri kondiparkban igazoltatott roma fiatalok. Emberek, akiknek a sorsát a politika saját egyéni hibáik következményeként állítja be, ezzel hárítva a felelősséget a cserbenhagyott tömegek helyzetéért.

Az ötletpályázatra beérkezett pályamunkák látványterveiben közös, hogy miként képzelik el a park felújítás utáni látogatóit: jómódú fiatalok és kisgyermekes családok váltják le a terület jelenlegi közönségét. A természetesség, amivel a tervek elfedik a Népliget kapcsán felmerülő társadalmi problémákat, rámutat a Ligetnek és látszólagos antitézisének a közös nevezőjére. A pályázat ebben a formában normalizálja azt a rendszerváltás óta erősödő és pártpolitikától független konszenzust, amely az emberek vásárlási erejéhez, anyagi jólétéhez köti, hogy kit látunk a társadalom tagjaként, és kit nem. Akiket nem kap el a “munkaalapú társadalom" kiépítésével párhuzamosan tovább foszló szociális háló, azok nem csak átvitt értelemben tűnnek el a szemünk elől, de a megújuló városi közterekről is kiszorulnak.”

A Népliget a kezdetektől egyfajta komplementere volt a Városligetnek és a Margitszigetnek, mivel azok elsősorban a polgárság terei voltak, míg a korai Népligetet inkább a munkásság látogatta. Emiatt is hanyagolták el sokáig, mondván a park nem érdemes a felújításra, mivel úgyis csak az érdemtelen rétegek használják, akiknek nem jár a minőségi közterek élvezetének joga. Ez valójában ma sem változott meg: a Népliget iránti kiújult érdeklődésnek köze sincs ahhoz, hogy az alsóbb rétegek is hozzáférhessenek a szépen fejlesztett közterekhez. Sokkal inkább arról szól, hogy fricskát mutasson a Városligetnek, de csakis ugyanazon a kirekesztő logikán belül, ami azt is kitermelte. Hajdu konklúziója a Népligetet illetően a következő:

„A pályázat díjazott tervei híven tükrözik a tervezői szakmákra jellemző depolitizáltságot. Arról tanúskodnak, hogy bár a jövő közterei nézhetnek ki valamelyest másképp, a látogatóik nem. Bár esztétikai és ökológiai szempontból a projekt valóban ellenpontozni próbálja a Ligetet – ennek köszönhető a látványtervekre helyezett hangsúly – a társadalomról alkotott víziója hiányzik.”

David Harvey A városhoz való jog[5] című esszéjében azt írja, hogy a kapitalizmus története során fellépő gazdasági és politikai válságok hatásait leginkább a városok tompították; a túltermelésben vagy a munkaerőfeleslegben megjelenő többletet időről időre olyan urbanisztikai óriásprojektekbe csatornázták, amelyek egyúttal arra is irányultak, hogy a városi tér célirányos megváltoztatásával megelőzzék a további válságok kialakulását és elmérgesedését. Az ilyen városi átszervezések prototípusa Párizs újjáépítése volt az 1848-as forradalom leverését követően. Harvey szerint a válság kitöréséhez a városban felgyülemlő tőke- és munkaerőfelesleg válsága vezetett, úgyhogy ezeket III. Napóleon utasítására Haussmann báró a város átépítési munkálataiba irányította. A forrongó belvárosi munkásnegyedeket szétszaggatták a mára világhírűvé vált sugárutak, a lakóikat távoli külvárosokba száműzték, a helyüket pedig a politikailag konformista bohém polgárság vette át.

„Párizs »a fény városa« lett, a fogyasztás, a turizmus és az élvezetek hatalmas központja; a kávézók, áruházak, a divatipar és a grandiózus kiállítások mind megváltoztatták a városi életet, hogy a konzumerizmus által be tudja fogadni a végtelen mennyiségű többletet.[6]”

Röviden a városi tér alakítása a politikai kontroll eszközévé vált, és a mindenkori fennálló hatalomra legnagyobb fenyegetést jelentő rétegeket – a proletariátust és prekariátust, alávetett etnikai és faji csoportokat és általánosságban azokat, akiknek a nyomorán múlik a felső osztályok jóléte – megfosztották a városi tér alakításába való beleszólás jogától. A városhoz való jogot magukhoz vették és kisajátították az uralkodó osztályok, mivel egyrészt ezzel szavatolhatták a hatalmi struktúrák fennmaradását, másrészt így megmaradt a lehetőségük, hogy kisajátítsák az értékes belvárosi földterületet a szegény és marginalizált közösségektől, akiknek szinte semmi lehetőségük nem volt ellenállni a nagytőke és az állam együttes erejének.

Nem feltétlen kell itt olyan drámai jeleneteket elképzelni, hogy egy cilinderes-monoklis rablóbáró beküldi a rohamrendőröket elüldözni egy gettó lakóit, mert a helyére akar magának aranyvécét építeni. A nem kívánatos társadalmi rétegek urbanisztikai eszközökkel való kiszorítása olyan, sokkal prózaibb módszerekkel is történhet, hogy szó szerint a nyakukba raknak egy rendőrképzőt. Például az Orczy-negyed sokáig a nyolcadik kerület problémás részének számított, az elmúlt évtizedben indított rehabilitációs program egyik legfontosabb eleme pedig nem más, mint az Orczy-kert felújítása és teljes átadása a Nemzeti Közszolgálati Egyetemnek, ami ide helyezte a Rendészettudományi Kart. Magyarán nem elég, hogy az egykori közpark mostmár egy egyetem kampusza, és hogy emiatt állandóan rendőrök és rendőrtanoncok százai korzóznak a környéken, de idén tavasszal bejelentették, hogy a szomszédos Diószegi Sámuel utcában lévő önkormányzati bérházakat is ki akarják sajátítani, hogy aztán Mészáros majdnem 34 milliárd forintért építhessen egy új épületet az egyetemnek. Az NKE által „bántó tájsebnek” nevezett házakat a józsefvárosi önkormányzat épp tervezte felújítani, de ha az épületek az egyetemhez kerülnek – és ezt az országgyűlés már meg is szavazta –, ez az egész megy a levesbe, a többszáz lakót pedig az utcára teszik. A bérházak kipécézése azért is célzott rosszindulatról árulkodik, mert Józsefváros ezen részén rengeteg olyan foghíjtelek van, ahol bontás és kilakoltatás nélkül lehetne új egyetemépületet építeni; például egyből az egyetemmel szemben, a Korányi Sándor utcában, vagy egy sarokkal feljebb, a Diószegi, Kőris és Szeszgyár utcák által határolt 8000 négyzetméteres területen. Hazai sajátosságnak tűnik, hogy a kormány önkormányzatokkal szembeni vendettájával összhangban a kisemmizés általi felhalmozás jelentős mértékben sújtja az önkormányzatokat, egyrészt közvetlenül, mert tőlük baromi könnyű bármit elvenni – gondoljunk csak arra, mikor a központi kormányzat alá vonták a Vörösmarty, Széchenyi és még néhány másik teret; TGM meggyőző érvelése[7] alapján ezt a sajtó hibásan nevezte államosításnak, hiszen az önkormányzatok az állam részei, úgyhogy valójában az államszerkezeten belüli átrendezés történt, nem pedig államosítás. Másrészt közvetve is könnyű szorongatni az önkormányzatokat, például azzal, hogy megfosztják őket a helyi építési előírások érvényesítésének jogától.

A Hős utcából is régóta el akarják tüntetni a szegregátumot és persze a benne lakó embereket, és ezt a különféle sajtótudósítások szerint végül tavaly szeptemberben sikerült megcsinálni. A lakók nagy része gyakorlatilag az utcára került, mivel olyan kevés pénzt kaptak a Hős utcai lakásokért, hogy abból még egy új autó se nagyon jönne ki, nemhogy egy új lakás. Kőbánya polgármestere szeptember 28-adikán jelentette be, hogy végeztek a szegregátum kiürítésével, és immár zavartalanul munkához láthatnak a bontógépek, hogy helyet csináljanak a Terrorelhárítási Központ új műveleti központjának. Talán véletlen, de azért elég szimbolikus, hogy ugyanezen nap estéjén egy Leopard 2 tank forgolódott a Hungária és a Hős utca sarkán. Persze a kőbányai önkormányzat nyilatkozatai nem felelnek meg maradéktalanul a valóságnak, mert a Mérce szerint még idén januárban is laktak bérlők, tulajdonosok és házfoglalók az épületekben, így az ügy közel sem tekinthető lezártnak. A Hős utcai szegregátum szétverésével semmilyen probléma nem fog megoldódni; az önkormányzati lakások bérlőinek egy részét átköltöztették más, hasonló állapotú épületekbe, a többiek nagy részét a házfoglalókkal együtt szélnek eresztették, a lakástulajdonosoknak pedig néhány csillogó kavicsot adnak, hogy abból kezdjenek új életet máshol. A drogfőzők, dílerek és fogyasztók pedig talán egy időre szétszélednek, amíg be nem rendezkednek egy új helyen, és kezdődik az egész történet elölről. Tartós megoldás soha nem lesz, amíg a kábítószerhasználatot szociális és közegészségügyi kérdés helyett rendészeti kérdésnek tekintjük, de persze az is benne van, hogy valójában soha senki nem akart tartós megoldást, csak egy csilivili új épületet a TEK-nek.

Harvey egy másik írásában[8] kisemmizés általi felhalmozásnak nevezi azt a folyamatot, amely során politikailag alávetett csoportok eltávolításával szabadítanak fel értékes városi földterületeket. Amikor valahol új autópályát, repteret, luxuslakóparkot, kereskedelmi-üzleti negyedet, szállodakomplexumot vagy tematikus vidámparkot építenek fel, annak esélyes, hogy szegény és marginalizált csoportok lakóhelyei fognak áldozatul esni. Gondoljunk például a globális dél szélsebesen növekvő metropoliszaira, amelyek olyan olcsó munkaerőnek köszönhetik a fejlődésüket, akik a városok jelentős részét elfoglaló favellákban, nyomornegyedekben és gettókban élnek, rendszerint hivatalos engedély és jogcím nélkül, könnyen és olcsón hozzáférhető alapanyagokból hevenyészve összetákolt lakóépületekben. Az urbanizáció korai szakaszának része, hogy a kisemmizett vidéki lakosság a városokba özönlik, ahol nincs elegendő lakhatás, ugyanakkor azt sem igazán tiltja semmi, hogy létrehozzák ezeket a lakónegyedeket. Általában csak jóval később – mikor a város már teljesen körbenőtte a nyomornegyedet, és ezért a föld, amin fekszik, értékes lesz – jön valaki, és mondja, hogy az időközben a fejetek fölött meghozott törvények és rendeletek miatt illegálissá vált itt laknotok, úgyhogy tűnjetek el, mert kell a hely az új felhőkarcolónak.

Ez persze egy sarkos példa, de jól megvilágítja, hogy alakulhat ki olyan helyzet, hogy valaki hivatalos jogcím nélkül él valahol, ami különösen kiszolgáltatottá teszi a jogot meghatározó hivatalok hatalmi visszaéléseivel szemben. A Rákosrendezőre tervezett mini/maxi-Dubaj például nemcsak az ottani MÁV-os szolgálati lakások bérlőit és az elhagyatott épületek jogcímmel nem rendelkező házfoglalóit rúgja ki a lakásából, hanem még az önkormányzatok hatásköre alól is kikerül. Ez is egy különösen jó példája a kisemmizés általi felhalmozásnak; a Rákosrendező vonatkozásában nem csak az érintett terület lakóinak, de még a városlakókat képviselő önkormányzatnak sincs joga a városhoz, az annak fejlődésébe való beleszóláshoz. Ez a jog már egyedül a nagytőkének, és az őt kiszolgáló kormánynak jár; pontosan azért minősítenek olyan sok projektet „nemzetgazdasági szempontból kiemelt beruházásnak”, hogy ezt biztosíthassák. A nemzetgazdaság érdeke, mint mindig, itt is csak egy leheletvékony eufemizmus a nagytőke profitérdekére.

Több példát is fel lehetne hozni a kisemmizés általi felhalmozásra Budapest történetében. A Tabán girbegurba utcákkal átszőtt, bohém művészek és szórakozni vágyó városlakók által frekventált középkorias környékét például a harmincas években tarolta le a Horthy-rezsim, hogy a helyére új, színvonalasabb lakónegyedet építsen fel. Végül ez a második világháború miatt nem valósult meg, később pedig már szándék se igazán volt beépíteni a Tabánt, ami a budai oldal kevés nagyobb közparkjának egyikévé vált. Hasonló történet az egykori Mária Valéria-telep, ami az első világháború alatt katonai kórházként épült, majd otthontalan katonák, trianoni menekültek és a húszas-harmincas évek válságai alatt a belvárosi bérházakból kilakoltatott munkáscsaládok idézőjeles szükséglakótelepévé vált az ötvenes évekig, amikor is a területet kijelölték rehabilitációra – ez egy olyan szó, amivel szemben mindig érdemes gyanakodni, ha egy városnegyedre használják. A Mária Valéria-telep helyén 1957 és ’81 között épült fel a mai József Attila lakótelep, ami annyiban eltér a többi felsorolt példától, hogy olyan lakónegyedként épült fel, amiben rászorultsági alapon utalták ki a lakásokat, úgyhogy nem kizárt, hogy a nyomornegyed egykori lakói közül néhányan beköltözhettek a lakótelepre. Ez nem változtat a tényen, hogy, ahogy az ötvenes években szinte semmiről, erről sem kérdezték meg a Mária Valéria-telep érintett lakóit. A Corvin negyed története pedig még friss az emlékezetünkben; itt rehabilitáció címszó alatt lebontották a leromlott állapotú önkormányzati bérházakat, a helyükre pedig luxuslakásokat, plázát, kaszinót és egy éttermekkel övezett sétányt raktak.

Mint az előző részben említettem, a Dürer Kert régi helyére épült irodakomplexum kiemelt beruházásként mentesült a helyi építési szabályok alól, és most, hogy az előrejelzéseknek megfelelően vergődik az irodapiac, a kormány egy szerényebb metróbővítés áráért megveszi ezt a néhány épületet Garancsi és Tiborcz cégeitől, más ingatlanok, például a Kopaszi-gáti BudaPark irodaházai mellett; ez mellesleg jó alkalmat kínál a valóban értékes belvárosi állami ingatlanok privatizálására is. A Magyar Rádió Pollack Mihály téri épületeinek lebontásával pedig a Pázmány Péter Katolikus Egyetem új kampuszának akarnak helyet csinálni, lehetőség szerint itt is megkerülve az önkormányzatot és a helyi civil szervezeteket. Hozzáteszem, ez lenne a második új kampusz, amit a Pázmány kap a rendszerváltás óta, és közben egy sarokkal odébb, az ELTE BTK Trefort-kerti kampuszán tizenhat éve üresen és elhagyatottan áll egy egész épület. A Bosnyák téri építkezés pedig minden volt már új városközponttól plázán és irodaházakon át kormányzati negyedig, és a végeredmény megint az, hogy egy NER-es vállalat felhúz valami óriásberuházást, amire semmi szükség, aztán az állam megveszi tőle, nehogy a piacon kelljen értékesítenie.

Egyébként ha már ez a modell ilyen olajozottan be van járatva, akkor egy csapásra sokkal előnyösebbé lehetne tenni azzal az egyszerű változtatással, hogy irodák helyett lakóházakat építenének, amiket az állam ugyanúgy megvehetne, és így növelhetné az állami bérlakásállományt, aminek aztán mindenféle jótékony hatása lehetne a budapesti lakhatási helyzetre. Persze megvan az oka, hogy nem ez történik: az irodákat most épp nincs kinek ki- és eladni, úgyhogy az állam leveszi a beruházók kezéről, nehogy azok sorsára jussanak, akik rossz lóra tesznek a piaci verseny kockázatjátékában. A lakás- és albérletárak emelkedése, tehát a lakhatási válság közepette viszont a lakásépítés- és kiadás változatlanul baromi jó biznisz; ez pedig természetesen azt jelenti, hogy az állam bottal se nyúl hozzá. Hiszen neoliberális alapvetés, hogy amit a piac profitábilisen tud üzemeltetni, azzal az államnak nincs dolga, az se számít, ha ez a profitabilitás csak katasztrofális társadalmi károkozás mellett lehetséges.

5. A privatizált főutca

A közterekhez és általában a városi térhez való hozzáférés szabályozása és korlátozása a valódi közterek visszaszorulásához és a pszeudo-közterek elterjedéséhez vezet, emiatt az emberek közösségi élete egyre inkább fogyasztás- és költekezésorientált terekre kényszerül. A kényelem olyan luxuscikké válik, amihez csak az férhet hozzá, aki fizet. A pszeudo-közterek olyan terek, amik közterületeknek tűnnek, de valójában vagy nem köztulajdonban vannak, hanem általában egy vállalat kezében, vagy köztulajdonban vannak ugyan, de valamilyen vállalat vagy más, demokratikusan nem felelősségre vonható entitás kezeli és rendelkezik felette. A pszeudo-közterületek emiatt valójában inkább tekinthetők közhasználat előtt korlátozottan megnyitott magánterületeknek; a korlátozás mértékét egyedül a tulajdonos vagy a kezelő szabja meg, jellemzően profitszerzésre optimalizálva. A Guardian 2017-ben készített egy részletes gyűjtést London magántulajdonú köztereiről, és ebből nagyjából ki is olvasható, hogy mi teszi a pszeudo-közteret, és mi vele a baj. A legtöbb esetben azért jöhetnek létre, mert az önkormányzatok forráshiányra hivatkozva kivonulnak a közterek gondozásából, és ezt a feladatot inkább magánvállalatokra bízzák. Viszont általában semmilyen szabályozás nincs arra vonatkozóan, hogy ezeken a tereken a cégeknek mit kell, és mit nem kell biztosítania illetve megengednie az arra járóknak; valójában közzé sem kell tenniük a terekre érvényes szabályaikat. Ahogy Jack Shenker írja,

„Ennek eredményeképpen ha a tulajdonos önként közzé nem teszi az információt, a közösség tagjainak nincs rá módjuk, hogy megtudják, milyen szabályok hatálya alá esnek London legnagyobb nyílt terein, és hogy azok a tevékenységek, amikhez máshol törvény által védett joguk van – például fényképezés, politikai tüntetések szervezése, vagy akár egy padra való leülés vagy egy gyors szundi – megengedett-e, vagy pedig a biztonsági őrök ki fogják-e miatta rakni.”

Ennek megfelelően a Guardian riportereinek is több helyen megmondták, hogy a házirend nem publikus, és például a londoni városháza előtt el sem tudtak kezdeni interjúkat készíteni a járókelőkkel, mielőtt egy biztonsági őr bekísérte őket az irodába, hogy elmagyarázza, a tér magánterület, ahol nem szabad engedély nélkül újságírói munkát végezni. A Guardian vonatkozó cikkei természetesen lent lesznek a leírásban.

Budapesten pszeudo-közterek közé sorolható például a Millenáris, a Ludovika Campus és a Kopaszi-gát. A Millenáris, legalábbis a kültéri, füves-fás része egy hagyományos városi parkra hajaz, és még a masszív acélkerítések is hasonlítanak azokra, amik az utóbbi időben a városi terek körül kezdtek megjelenni. Viszont aki ránéz a bejárat melletti házirendtáblára, azt egyből pofánvágja a nagybetűs felirat, miszerint a Millenáris magánterület, és mint ilyen, a Millenáris Nonprofit Kft. nevű alapítvány rendelkezik felette. Ez 2020 óta van így, mivel a rozoga gyártelepből alig húsz éve átalakított parkot és rendezvényközpontot akkor adta az állam annak az alapítványnak a kezébe, ami korábban is kezelte. Így a Millenáris négy éve került a szürkezónás „köztulajdon, de magánkezelésben” státuszból egyértelműen a pszeudo-közterek közé.

A Ludovika Campust pedig az egykori Orczy kertből, Budapest egyik legrégebbi közparkjából alakították át a Közszolgálati Egyetem kampuszává, amikor az ideköltözött. Az NKE-nek tehát gyakorlatilag már a létrejötte is a kisemmizés általi felhalmozás egy esete, és ez folytatódik most a Diószegi Sámuel utcai kisajátításokkal. Az újjászületett Ludovika Campus közvetve továbbra is köztulajdon, mivel a Közszolgálati Egyetem a kevés megmaradt állami egyetem egyike, ugyanakkor köztérnek már nem tekinthető, mert nem az önkormányzat vagy az állam demokratikus fennhatósága alatt áll, hanem az egyetemé alatt, ami semmilyen demokratikus folyamatnak nem része. Ez pedig érezteti a hatását, mert idén nyáron az extrém sportok olimpiai selejtezőjének idejére az egész kampuszt, tavastól-sportpályástól-játszóterestől egy hónapra teljesen lezárták a lakosság előtt.

A harmadik nagy Budapesti pszeudo-köztér pedig a Kopaszi-gát, amit a közvetlen környékével, a Lágymányosi-öböllel és Nádorkerttel együtt a kétezres években fokozatosan privatizált az újbudai önkormányzat, mégpedig pont azért, hogy ne kelljen a terület fenntartására költeniük. Nádorkert beépítése 2017-ig váratott magára, aztán megkezdődött a BudaPart lakópark és a MOL-torony felépítése; a környező köztérjellegű részek, az öblöt övező a Vízpart utca és a Kopaszi-gát pedig azóta is az ingatlanfejlesztő magánterülete. A bejáratnál éktelenkedő pingpongasztalnyi házirend-tábla tanúsága szerint az erre járók egy közparkot látogatnak, annak ellenére, hogy a Magyar Narancs 2009-es cikke szerint „nincsen arra jogi garancia, hogy a magánterület nyílt közpark marad, s nem zárja be egyszer a tulajdonosa”. És csodák csodája, tényleg nem maradt teljesen nyílt, ugyanis az öböl partjának egy részét pár éve lezárták egy fizetős strand számára; ami miatt el is kezdett balhézni a Momentum. Az ő ellenkezésük nem sokat ért el, de mostanra a panasz is tárgytalanná vált, mert a strand idén nyár elején bezárt, és aztán egyből Tiborczhoz került, aki valami luxuséttermet akar a helyén nyitni.

Különösen zavaró, hogy Kopaszi-gát autós megközelítését megkönnyítendő most egy felszíni parkoló foglal el két hektárt az idézőjeles „közpark” területéből. Erre persze nem lenne szükség, ha kész lenne a Nádorkert vasútállomás és a Műegyetem rakparti villamos, de az előbbit még mindig gáncsolják az újbudai NIMBY-k, utóbbi megépítésére meg normális országban az ingatlanfejlesztőt kötelezték volna, de itt csak a tervezést kellett tessék-lássék megcsinálniuk, úgyhogy a villamos sehol sincs még. De legalább a mélygarázsok terén sikerül érvényesíteni az építési szabályzatot, hogy kurva drága legyen itt minden lakás és mindenki járhasson autóval.  

Bár Budapesten pszeudo-köztereket alig találunk, a kizárólag a fogyasztás érdekeinek megfelelően kialakított, közforgalom előtt korlátozottan megnyitott magántereket igen; az ilyesmire nehéz egy frappáns és leíró szót találni; később fogunk beszélni nem-helyekről, de az inkább tulajdonságot jelző melléknév, mint a kategória neve. Szabó Milán és Ürmössy Anna félnyilvános tereknek hívja őket.

„E magántulajdonban lévő terek elvileg mindenki számára hozzáférhetőek, gyakorlatilag azonban csak fogyasztásért cserébe vehetők igénybe, a fogyasztás zavartalanságát pedig biztonsági őrök garantálják. Aki megfelel a félnyilvános magánterekké alakított közterek elvárásainak, nyugodtan élvezheti a szolgáltatásokat. Aki azonban nem, azt elküldik a biztonsági szervek. A biztonsági őrök a vendéglátóhelyeken és plázákban rendőrhöz hasonló szerepet vesznek fel.”

A félnyilvános terekre a később még visszatérünk, most csak azt kell látnunk, hogy igazából a valódi közterek is olyan módon változtak meg az elmúlt években, hogy az embereket egyre inkább a fogyasztásorientált félnyilvános terek felé csatornázzák. Ez pedig azért fontos, mert míg a köztéren az ember bármilyen ellenszolgáltatás nélkül elidőzhet és igénybe veheti a köztér nyújtotta szolgáltatásokat, a félnyilvános tér használatához fogyasztania és költekeznie kell, magyarán be kell kapcsolódnia a kapitalista gépezet körforgásába. A közterek azon nagyon kevés megmaradt helyek közé tartoznak, ahol nem az áruforgalom, a termelés és fogyasztás az elsődleges cél, máshogy fogalmazva a közterek az utolsó emberi szigetek az eldologiasodott városi térben. Pontosan ezért akkora probléma, hogy a tőke szolgálatába állítják őket.

Ahogy arra Szabó és Ürmössy is rámutat, a hajléktalanellenes infrastruktúra mindenkit elriaszt: „általánosságban is lehetetlenné teszi a hosszabb időt felölelő, kényelmes közterületi időtöltést. Aki megteheti, inkább a kényelmesen kialakított félnyilvános helyeken tölti el az idejét. Akinek ez nem lehetséges, az kiszorul az adott területről.” Ők ennek a legszembetűnőbb példáját, a Corvin sétányt elemzik. Itt a kényelmesen használható ülőhelyek mind a vendéglátóegységekhez tartoznak, és csak fizető vendégek használhatják őket; az egyszerű járókelőnek lejtős, hideg kőkockák és párkányok jutnak. Ugyanez figyelhető meg a Vörösmarty téren: emberek tucatjai ülnek a zöldkazetta peremén, mivel rendes székek csak az éttermek teraszain vannak.

Az elmúlt években sok tér és park kapott új kerítést a felújításuk részeként. Ez már exkluzivitást jelez: nyilván azért van itt kerítés, hogy valamit vagy valakit ki lehessen zárni a parkból. Sokan pedig kétszer is meggondolják, hogy be akarnak-e menni egy parkba, ahol annyira nem látják őket szívesen, hogy készek egy kerítést emelni a távol tartásukra, főleg ha a kapu melletti bódé sötétített ablakán át egy őr figyeli minden lépésüket. A kerítések bizonyos esetekben, például sportpályák, kutyafuttatók és játszóterek körül indokoltak lehetnek, de ezek a kerítések általában nem zárhatók, és jellemzően dróthálóból vannak, nem pedig robosztus acélcsövekből. A masszív kerítések fojtogató, nyomasztó helyérzetet keltenek az emberben, akinek óhatatlanul az az érzése támad, hogy a kerítés átlépésével tilosban jár, hogy azon belül betolakodó, aki folyamatos megfigyelés alatt áll, és egy szigorú szabályzatot kell betartania, ha nem akarja ismét a kerítésen kívül találni magát. Ez szöges ellentéte annak, amilyen érzést egy közparknak ki kellene váltania az emberből. A parkban az embernek otthon kellene éreznie magát, ahol nem kell tojáshéjon járnia, ahol fel se merül a kérdés, hogy ezt vagy azt szabad-e éppen csinálnia az adott helyen.

6. Szórakozni tilos

A városszerte egyre több park körül megjelenő kerítések azt a célt is szolgálják, hogy a parkok időszakosan lezárhatóak legyenek, ez pedig egyenesen vezet ahhoz, hogy az emberek fogyasztásorientált félnyilvános terekbe kényszerülnek. Az utcák és közterek rekreációs, tehát nem pusztán közlekedési célú használata leginkább a késő délutáni és kora hajnali órák közé esik, akkorra, mikor a munkának és iskolának vége, de még nem kell menni aludni. Ilyenkor sokan találkoznak ismerősökkel, barátokkal és rokonokkal parkokban, és az este előrehaladtával egyre inkább a turisták és fiatalok csoportjai azok, akik még mindig a parkokban ülnek a boltban vett sörrel-borral, és beszélgetnek. Esténként ez jól látható a kevés megmaradt nyitott parkunkban, például a Margitszigeten, az Erzsébet téren, a Városligetben és a Nehru parton. A barátokkal sörözés valamilyen köztéren mindenki életének része, és érthető, hogy kellemes estéken sokan ezt preferálják a zsúfolt, drága és hangos kocsmák helyett. Amikor az ember a barátaival találkozik, akkor szeretne tudni beszélgetni velük; ez a legtöbb kocsmában lehetetlen, mert mindenhol olyan kibaszott hangos a zene, hogy az ember a mellette ülő szavát se hallja. Nem nehéz belátni, hogy az este is szabadon használható közterek komoly konkurenciát jelentenek az elviselhetetlen kocsmáknak. Ha az ember harmadannyiért tud venni egy doboz sört a sarki kisboltban, és el tudja kerülni a sorba állást, ordító zenét és levegőtlen pincéket, akkor egyértelmű, hogy inkább kiül a parkba.

De nemcsak a parkokat zárják be éjszakára. Több belvárosi kerületben este tíz után a boltok nem adhatnak el alkoholt, viszont a kocsmák és szórakozóhelyek igen, ami egyértelmű üzenet: aki inni akar, az a kocsmákban és más vendéglátóegységekben költse el a pénzét, a köztér ugyanis éjszakára megszűnik a köz tere lenni. Mindez azt jelenti, hogy aki meg akar inni pár sört a barátaival, annak szó szerint nincs más választása, mint hogy betérjen a bulinegyed valamely kétes hírű és még kétesebb tulajdonosi hátterű kocsmájába. Aki pedig azt mondaná, hogy erre azért van szükség, mert a lakókat zavarja a parkban a zaj, ami egy kocsmából nem hallatszik ki, az magyarázza el nekem, hogy miért zárják be erre hivatkozva a hetedik kerületi Janikovszky Éva parkot este kilenckor, miközben vele szemben a Rácskert, egy nyitott udvarban üzemelő kocsma simán nyitva maradhat akár hajnal háromig is?

Nem lenne korrekt azt mondani, hogy a parkok bezárása és az esti alkoholárusítás tilalma kizárólag a kocsmalobbi miatt van. Persze ez is egyértelműen szerepet játszik, hiszen a vendéglátóipartól származó adóbevétel nem elhanyagolható az önkormányzatok számláján, ráadásul civilszervezetek mögé bújva saját önkormányzati képviseletet is sikerült szerezniük. A parkoknak viszont semmilyen lobbiereje nincsen, hiszen egy forintot sem tejelnek, viszont a fenntartásukra költenie kell az önkormányzatoknak. Ennek ellenére a kocsmákat ugyanúgy sújtják korlátozások, még ha kevésbé szigorúak is, mint a parkokat; például az erzsébetvárosi önkormányzat kétszázra korlátozta az éjfél után is nyitva tartható kocsmák számát, és a többiekkel meg az éjjel-nappali boltokkal együtt rengeteg plusz követelményt támasztott nekik, amiknek a nem teljesítése huzamosabb bezárást vonhat maga után. Ezek az intézkedések pedig leginkább a kisebb kocsmákra rónak elviselhetetlen többletterhet, az igazi problémákat okozó nagykutyákat pedig nemcsak érintetlenül hagyják, de jobb helyzetbe is hozzák a versenytársak piszkálásával. Az ilyen rendeletek azért születnek, mert ugyanazok a kerületi lakók, akiknek a panaszai miatt a parkokra is lakatokat raktak, a kocsmákat is szeretnék bezáratni, mivel zavarja őket az éjszakai élet. Az előző részben is volt röviden szó arról, hogy hogyan kellett ezzel harcolnia a Gólyának, a Kertemnek, a Turbinának és az Aurórának is, de annak idején a Kisüzem is egyetlen ember egyetlen feljelentése miatt vesztette el az éjfél utáni nyitvatartási engedélyét.

És hát ez különös dilemma elé állítja az embert: erről nézve a pénzéhes kocsmák és nyugalomra vágyó lakók feszülnek egymásnak, amonnan nézve viszont a közösségalkotás elsődleges színterei állnak a minden lében kanál házmesterek ostroma alatt. Kétségtelenül árnyalt helyzet, amit nem lehet egy kézenfekvő huszárvágással rendezni. Az mindenesetre vitán felül áll, hogy szükség van a kocsmákra, szükség van a helyekre, ahol közösségek jöhetnek létre, ahol az emberek találkozhatnak egymással, ahol különböző rétegek érintkezhetnek egymással. Ugyanakkor az is vitán felül áll, hogy az erzsébetvárosi bulinegyed nem képes megfelelően ellátni ezt a szerepet, és ezt nem lehet egyedül a kocsmák, egyedül az önkormányzat vagy egyedül a lakók nyakába varrni.

Nefelejcs Gergő még tavaly tavasszal írt egy cikket Rekviem a harmadik helyért címmel, részben ez a cikk inspirálta ezeket a videókat is, úgyhogy tessék elolvasni, meg hallgatni a Vörös Szittyát. Nefelejcs azt írja, hogy a Kisüzemhez hasonló helyek haldoklásának fő oka a túlturizmus és a tömegitatási ipar. A bulinegyed kocsmái elsősorban arra hajtanak, hogy az idelátogató turistákat minél jobban leitassák minél több és drágább itallal, és sokadlagosként kezelik a helyi közösség igényeit. Emiatt a magyar lakosság egy része inkább máshova megy, a másik része pedig online térbe menekül, ahol a közösségi oldalak adottságai miatt felülreprezentáltak a házmesterek, antiszociálisok, vamzerek és ünneprontók, akik könnyen össze tudnak hozni egy kisebb csoportot, ami sokkal hangosabban tudja követelni a kocsmák bezárását, mint amennyire a tömegek ragaszkodnának a harmadik helyeikhez.

Viszont itt a saját farkába harap az a bizonyos kígyó, mert tényleg az a helyzet, hogy a tömegek nem ragaszkodnak a harmadik helyeikhez, mert ezek a harmadik helyek nem igazán harmadik helyek, hanem közelebb állnak ahhoz, amit Marc Augé nem-helyeknek hív[9]. Augé szerint a hagyományos antropológiai helyek, amilyenek a harmadik helyek általában, történelmi és társadalmi viszonyokat és identitásokat hoznak létre és ápolnak. Ezzel szemben a nem-helyek felbomlasztják ezeket a viszonyokat, identitásokat és referenciapontokat, és ezzel olyan dekontextualizált közegeket alakítanak ki, amiben a posztmodern kapitalizmus kultúriparának újabb és újabb termékei minél könnyebben értékesíthetők, a potenciális fogyasztók pedig anonim, történelmi és közösségi kötöttségeitől dekontextualizált egyénként minél könnyebben pénzköltésre bírhatók. A bulinegyed vendéglátóhelyeinek többsége azért nem tesz semmilyen erőfeszítést, hogy bármilyen sajátos identitást, hangulatot vagy törzsvendégi kört fejlesszen ki, mert a fogyasztás és értékesítés maximalizálásához meg kell szabadulni minden olyan zavaró tényezőtől, ami akár a legkisebb mértékben is elriaszthatja a potenciális fogyasztókat. Ahogy egy névtelen kocsmatulajdonos elmondta a Telexnek, aki rajta van a turisták térképén, az rendben van, de ha valaki a helyiekre épít, az rábaszik.

Az viszont, hogy a bulinegyed kocsmái nem kielégítő minőségű harmadik helyek, nem jelenti, hogy egytől egyig feláldozhatók lennének; a Szimpláért, Instantért, Gozsduért vagy a Legjobbkocsma hálózat különböző hidrafejeiért kétségtelenül nem lenne kár, de az a szomorú helyzet, hogy jóformán már csak ezek a silány és semmirekellő helyek maradtak, és nincs helyettük más, ezért az elvesztésükkel tényleg gyakorlatilag megszűnnének a harmadik helyek Budapesten, még az a kevés és  szar is, ami most van. A főváros harmadik helyei a vendéglátóipari tőke és a házmesterek kettős tüze alatt állnak, és országos viszonylatban is rohamosan fogynak a vendéglátóegységek; a kocsmák száma az elmúlt tíz évben majdnem megfeleződött. A harmadik helyek eltűnnek: egy részük feláldozza harmadik hely-jellegét, és nem-hellyé válik, hogy benne maradhasson a kapitalista versenyben, a másik részük meg csak simán bezár.

A bulinegyed kapcsán pedig azt is érdemes felismerni, hogy a szórakozóhelyek és kocsmák Belső-Erzsébetvárosba tömörülésével párhuzamosan a város többi része egyre kevésbé fér hozzá a közelben harmadik helyekhez, mert azok nagyon egyenlőtlenül vannak elosztva. Még a Nagykörúton belül is óriási különbségek vannak például a Belső-Erzsébetváros és Belső-Ferencváros között. A Hungária körgyűrűn kívül nincs semmi, aki azon kívül lakik, annak muszáj beutaznia a városba, ha moziba, kocsmába, színházba, társasjátékbárba vagy akár csak egy kávézóba akarna beülni. Van olyan külvárosi kerület, ahol kilencvenezer ember lakik, és gyorséttermeken kívül nincs hol találkozni az ismerősökkel, az agglomerációról meg jobb inkább nem is beszélni. A vidéki kocsmák kipusztulásával pedig már ezek se nagyon tudnak közösségi horgonypontok lenni; persze az emberek ugyanannyit isznak, mint régen, de az Index terepszemléje alapján inkább otthon isszák meg a bolti piát, a kocsmákat pedig már csak az öreg alkoholisták látogatják, akik úgyse fognak már átszokni másra.

Egy szó mint száz: a bulinegyed legfőbb problémája a turizmus és a nagy szórakozóhelyek; amíg az önkormányzat olyan látszatmegoldásokkal próbálja csitítgatni a civileket, amik valójában a vendéglátóipari nagytőkét hozzák előnybe, és nem lépnek fel a nyugat-európai legénybúcsúk és Airbnb-mágnások ellen, addig a helyzet megoldása teljesen esélytelen. Viszont elengedhetetlen, hogy pontosan diagnosztizáljuk a problémát, és ésszerű módon lépjünk fel ellene, ha nem akarunk kulturális atombombát robbantani Erzsébetvárosban, és teljesen kiirtani onnan minden szabadidős funkciót; márpedig ezt semmiképp sem engedhetjük bekövetkezni, mert akkor tényleg az egész város egy sivár pusztasággá válna éjszakára.

7. A közvécé-kérdés

Végül az utcák egyik komoly problémája az, hogy mindenhol húgyszag van, úton-útfélen pedig egy darab szarral is lehet találkozni. Ez esztétikailag és közegészségügyileg is tarthatatlan állapot, és szerintem mindannyiunk számára egyértelmű, hogy mi a megoldása, de mégse lépi meg senki. A Város Mindenkié szerint nincs olyan jogszabály, ami expliciten kötelezi az önkormányzatokat az ingyenes közvécék biztosítására, viszont az OTÉK 99. paragrafusa alapján „a szabadtéri tartózkodásra […] szolgáló területeket […] a rendeltetésüknek megfelelő illemhely-használati és tisztálkodási lehetőséggel kell tervezni, megvalósítani és fenntartani.” És mivel ezt az előírást az önkormányzatoknak is be kell tartania, valójában kacskaringósabb úton mégis kötelesek közvécéket fenntartani, mert például egy parknak vagy játszótérnek pontosan a szabadtéri tartózkodás a rendeltetése. A gyakorlatban persze ezt nem kérik úgy számon az önkormányzati, mint a magánterületeken, úgyhogy célszerű volna bevezetni valami egyértelműbb jogszabályi előírást. A most vécének használt telefonfülkéket is egy évtizedekkel ezelőttről nyakunkon maradt rendelet miatt kell még mindig fenntartani.

Budapesten nagyon kevés a közvécé, aminek jelentős része nem is működik, a működőknek pedig kevesebb, mint fele ingyenes. A Város Mindenkié már évek óta kampányol az ingyenes közvécék létesítése mellett, de a Telex áprilisi cikke szerint pillanatnyilag csak 67 közvécé van Budapesten. A kilencvenes években 112 közvécét üzemeltetett a Fővárosi Csatornázási Művek, de ebben az évben privatizálták őket, és az üzemeltetésükkel megbízott magáncég 14 év alatt úgy lerohasztotta őket, hogy amikor 2010-ben visszakerültek a fővároshoz, a 112-ből csak 4 volt használható állapotban. A szabadpiac diadalmenete óta eltelt újabb 14 évben pedig még mindig csak az 1996-os szám kicsit több, mint felére sikerült visszatornázni a közvécék számát, és azok jelentős része is csak pénzért cserébe, vagy csak a nap bizonyos időszakaiban vehető igénybe.

Az egyik legabszurdabb helyzet a felújítás előtti Klauzál téren volt, ahol a park kerítésén nagy piros táblával ki volt írva, hogy a köztéri vizelés büntetendő, és ugyanezen a táblán az is rajta volt, hogy a közeli közvécé este hatkor bezár. Hogy hat után mi a faszt kellett volna csinálni, arra már nem tett javaslatot a tábla, valószínűleg be kellett menni egy környéki kocsmába vagy étterembe, ahol csak akkor használhatjuk a vécét, ha veszünk valamit. Kíváncsi leszek, az átépítés után milyen irányba változik a helyzet.

Nem tudom, miért esik sokaknak nehezére felismerni az összefüggést a nemlétező vagy fizetős közvécék és az összepisilt utcák között. Ha valakinek mennie kell, akkor mennie kell, senkit nem lehet büntetéssel rábírni, hogy a végtelenségig visszatartsa. A közvécék hiánya ahhoz vezet, hogy három-négy óránál többet szinte sehol nem lehet köztéren eltölteni, ez pedig egy még szűkebb időbeli korlátot szab a köztéri időtöltésnek a kerítéseknél és nyitvatartási időknél. És megint, ez mindenkinek szívás, kisgyerekes családoknak, időseknek, inkontinenciával élőknek, közterületen dolgozó munkásoknak, például futároknak, postásoknak, kukásoknak, és természetesen mindenekfelett a hajléktalanoknak.

Azért is hülyeség, hogy a vécék fizetősek, mert az ebből befolyó pénz távolról sem fedezi a fenntartási költséget, viszont erősen hozzájárul az összehugyozott aluljárókhoz, bokrokhoz és kapualjakhoz. Könnyen meglehet, hogy kis számolgatással ki lehetne mutatni, hogy egy adott közvécé bevételének elengedése megtérülne olyan dolgokban, hogy például a húgyszagtól mentes utcák üzleteinek nőne a forgalma és így az adója is, hogy kevesebbet kéne költeni a pisifoltok feltakarítására az utcákon, és megszabadulnánk egy közegészségügyi kockázattól. Amúgy is teljesen irreális elvárni egy hajléktalantól, hogy a nehézkesen összegyűjtött pénzét vécézésre költse el. Ha nekem kéne egy nap ezer forintból gazdálkodnom, tuti nem arra költeném, hogy pisilhessek. Megjegyzem, szerintem nem szabadna elfogadnunk azt a premisszát, hogy a közvécék csak akkor tehetők ingyenessé, ha más módon kimutatható ennek a lépésnek a gazdasági haszna; jómagam sem hiszek ezekben a számmisztikai mutatványokban. A vizelés szabadsága elvi kérdés.

A közvécéknek amúgy sem feltétlen kell abban a formában léteznie, ahogy most ismerjük őket. Berlinben találkoztam egy, a Blaha Lujza térihez hasonló közvécével, ami egy park szélén volt. Ez a fülke annyiban különbözött az ittenitől, hogy rendes vécé használata talán ötven cent körüli összegbe került, viszont a fülke hátsó oldalán, egy sűrű növényzet és paravánok által takart részen a falra szerelt vályúszerű piszoár is ki volt alakítva, ami viszont ingyen használható volt. Valószínűleg kapacitás szempontjából bőven elég, ha csak egy hagyományos vécécsésze van, mellette pedig könnyen hozzáférhető ingyenes piszoárok. Tekintve, hogy az utcára hugyozó emberek túlnyomó többsége állva vizel, már ezzel jelentősen redukálni lehetne az utcák összehugyozottságának mértékét. Egy faékegyszerűségű acélpiszoáron még vandalizálni se nagyon van mit. Persze Berlin se oldotta meg teljesen a helyzetet, hiszen maga a vécé fizetős maradt, így pisilésért az emberek legalább felének, szarásért pedig mindenkinek továbbra is fizetnie kellett, igaz, kevesebbet, mint itthon. Talán pont emiatt, dacos ellenállásból szart valaki pont a fülke melletti bokorba. A végső megoldás mindenképp az, hogy ingyenessé kell tenni a közvécéket.

Mivel ez idáig nem történt meg, a következő alternatívák állnak a teli hólyaggal küzdő járókelők előtt. Egyfelől be lehet térni valahova, ahol az ember számíthat egy vécére. Bemehet például egy kocsmába vagy étterembe, és aztán a vécé használata után egyből távozhat is. Ez igényel némi magabiztos pofátlanságot, és persze semmi garancia nincs rá, hogy a pultos vagy pincér nem szól, hogy venni kell valamit. Gyorsétteremláncok vécéiben pedig már évekkel ezelőtt kiépült a számlára nyomtatott számkóddal nyitható vécék rendszere, velük együtt pedig a kódokkal seftelő Facebook-csoportok is, ami után az éttermek elkezdték időközönként változtatni a kódokat. Néhány bevásárlóközpontban még mindig ingyenesek a vécék, az elmaradottabbakban pedig nem automatánál kell fizetni, hanem a vécés néninél; kellően vastag arcbőrrel mellette is el lehet sétálni.

Viszont az utóbbi években egyre több pláza és más bevásárlóközpont rakott fizetős beléptetőautomatát a vécéihez, ami könnyen gerjesztheti éktelen és jogos haragra az embert. Engem például az indított a fizetős vécék elleni kereszteshadjáratra, mikor a Lehel téri piacon a vécéajtó automatája benyelte az egyetlen olyan pénzérmémet, amit bele lehetett dobni, de nem nyitotta ki az ajtót. Meg amikor kifizettem kitudja mennyi pénzt az Árkádban, hogy használhassam a mosdót, csak hogy odabent az fogadjon, hogy a nyolcból öt piszoárra zsák van húzva, mert nem működnek. Hát mi a francért fizettem akkor? Ha nem azért, hogy tiszta és működőképes legyen a mosdó, akkor nyilván azért, mert a plázák úgy ítélték, hogy minden további nélkül fizetőssé tehetnek egy olyan szolgáltatást, ami korábban ingyen volt, és mindenki ki fogja nekik tejelni a vécépénzt, mert ugyan mi mást tehetnének? Nincs alternatíva; ez nem az a helyzet, amikor az ember tudatos fogyasztóként a pénztárcájával szavaz, és így a szabad piaci verseny láthatatlan keze önmagától rábírja a plázákat, hogy megint ingyenessé tegyék a vécéket. Ilyen helyzet a gyakorlatban is csak elvétve létezik, de ebben az esetben még elméletileg sem alkalmazható. Furcsának tűnhet pont ezen fennakadni, de valószínűleg aki annyit kering ebben a városban, mint amennyit én, hogy ezeket a felvételeket elkészítsem, annak hamar elkezdi majd szúrni a szemét, hogy ebben a városban egyszerűen nincs hova hugyozni. Azon kaptam magam, hogy úgy alakítom a napi útitervemet, hogy időnként valamelyik elővárosi MÁV-vonattal utazzam, mert azokon legalább biztosan lehet használni a vécét.

Persze lehetne mondani, hogy ez az egész azért annyira nem nagy ügy, de szeretnék rámutatni, hogy az egykor ingyenesen hozzáférhető közjavak és szolgáltatások kisajátítása és profitszerzési célból fizetőssé tétele évszázados tendenciája a kapitalizmusnak, és minden lépcsőnél van, aki azt mondja, hogy ez igazából annyira nem nagy ügy. Az angol bekerítéseket már említettem, de kortárs példáknál maradva gondoljunk csak arra, hogy a Nestlé szerint az ivóvízhez való hozzáférés nem alapvető emberi jog, és ezért inkább privatizálni kellene a vízkincset, hogy a piac tehesse a dolgát. Vélhetően ez az álláspontjuk nem független attól, hogy a Nestlé a világ legnagyobb palackozott víz-forgalmazója, ami azért kurva jó biznisz, mert gyakorlatilag ingyen jutnak hozzá a vízhez, amit aztán dollármilliárdokért adnak el. Persze a víz kisajátítása csak csepp a tengerben, hiszen a Nestlé köztudottan a világ egyik leggonoszabb vállalata; de bármennyire is szeretnék, ebbe most nem mehetek bele. A lényeg úgyis az, hogy a vécéért fizetés éppolyan abszurd gondolat volt ötven évvel ezelőtt, mint amennyire most abszurd gondolat, hogy egyszer pénzért kell majd venni a tiszta levegőt, mint a Loraxban. Mellesleg az is egy érdekes kérdés, hogy vajon a plázamosdók fizetőssé tétele hogy nem ütközik a már említett OTÉK-cikkely előírásába.

8. Outro

Azt hiszem, itt lezárnám ezt a videót; a szöveg megint a húsz oldalt súrolja, és már tényleg szégyen lenne tovább húzni a közzétételt. Amennyiben van felvezetett, de elvarratlanul maradt szál, azt majd talán további videókban kifejtem, de nem követem el még egyszer azt a hibát, hogy ezt előre úgy jelentsem be, mintha biztos dolog volna. Amint rávisz a lélek, jelentkezem a következő videóval, addig is köszönöm a figyelmet.

[1] Cséfalvay Zoltán: Kapuk, falak, sorompók 139-152. oldal (Gondolat, 2008)

[2] vö. Lukács György: ’Az eldologiasodás és a proletariátus tudata’ in Történelem és osztálytudat 147-307. oldal (Gondolat, 2023)

[3] vö. Lukovich Tamás: A posztmodern kor városépítészetének kihívásai (Szószabó Stúdió, 1997)

[4] Kathleen M. Trauth et al.: Expert Judgment on Markers to Deter Inadvertent Human Intrusion into the Waste Isolation Pilot Plant, 49. oldal https://digital.library.unt.edu/ark:/67531/metadc1279277/m2/1/high_res_d/10117359.pdf

[5] David Harvey: A városhoz való jog. Fordulat #7

[6] David Harvey: A városhoz való jog. Fordulat #7

[7] Tamás Gáspár Miklós: Csonkamagyar patológiák. In: uő.: Világvége II. Csonkamagyar patológiák, 103. oldal (Kalligram, 2023)

[8] David Harvey: Az „új” imperializmus: felhalmozás kisemmizés által. Fordulat #7

[9] Marc Augé: Nem-helyek (Műcsarnok, 2012)