Ez a szöveg 2024 december és 2025 február között íródott, és a 2025. március 13-án közzétett "A szíriai népi forradalom, ami legyőzte az Iszlám Államot" című Szamizdat-videó átirata.

Intro

Aki nem él egy kő alatt, az mostanra bizonyára tudja, hogy a szíriai ellenzéki erők Aleppó sikeres bevétele után december elején alig több, mint egy hét alatt teljesen megdöntötték az öt évtizede álló szíriai diktatúrát, Bassár el-Aszad pedig Moszkvába menekült. Sokan szeretnék azt hinni, hogy ez pontot tesz az arab tavasz óta tartó polgárháború végére, ami legalább félmillió életet követelt, és többmillió szíriainak kellett miatta elhagynia az otthonát. A szíriai diaszpóra Európa-szerte az ellenzék háromcsillagos, zöld-fehér-fekete zászlaját lengetve ünnepelte Aszad bukását, Törökországból pedig azonnal tömött sorokban indultak haza a menekültek.

Bár szívderítő látni a kitörő örömöt és optimizmust Aszad eltakarodása kapcsán, ügyelni kell rá, hogy a győzelem mámora ne vakítson el teljesen. Egy tömeggyilkos diktátor bukása ugyanis sajnos közel sem jelenti, hogy egy szabad és demokratikus Szíria fog feltámadni a tizenhárom éves polgárháború romjai alól; felelőtlen és elhamarkodott volna erre számítani, főleg, mivel a frissen felállt átmeneti kormány is bőven ad okot az aggodalomra. Ennek ellenére több európai ország szinte azonnal felfüggesztette a menedékkérelmek elbírálását, és néhol már a letelepedett menekültek kitoloncolását tervezik, még mielőtt egyáltalán kiderülne, hogy pontosan hova is küldik őket vissza. Kivéve persze, ha a szakértelmükre égető szükség van a befogadó országban, akkor az új Szíriának valahogy meg kell oldania, hogy orvosok nélkül támadjon fel hamvaiból. Az már most biztos, hogy a menekültek egykori házai romosak és kifosztottak, a városaik pedig alá vannak aknázva, és a leendő szíriai kormányzat vérmérsékletétől függően a deportálás még halálos ítéletnek is bizonyulhat a keresztények, alaviták, síiták, jezidik, drúzok, kurdok és más kisebbségek számára. De ha az új kormányzat felfrissíti a szalafista hagyományait, akkor a szíriaiak többségét kiadó szunnita arabok sem lesznek biztonságban.

Veszélyben a forradalom

Ugyanis Szíria új vezetője, Ahmed al-Sharaa, a korábbi közismert nevén Abu Mohammed al-Jolani, a kétezres évek eleje óta végigjárta az al-Kaidát, az Iszlám Államot és a Nuszra Frontot, és a Nuszra parancsnokaként nyilvános online vitafórumokon vett részt Abu Bakr al-Baghdadival és Ajmán al-Zawahirivel, az Iszlám Állam és az al-Kaida vezetőivel, hogy megvitassák a szalafista praxist, és kölcsönösen legitimálják egymás szervezeteit.

„[O]nline fórumokon és a közösségi média egyéb felületein bontakozott ki az a vita, melyet al-Baghdádí folytatott Abú Muammad al-Dzsúlání emírrel, a Nusra front parancsnokával, valamint Ajmán al-Zawahirível, az al-Káida első emberével. Az ok, illetve a cél egyrészt az volt, hogy legitimálja saját szervezetét másrészt pedig, hogy kivívja az ISIL számára azt a jogot, hogy Szíriában harcolhasson, és megkövetelhesse a hűséget az arab, a helyi és külföldi harcosoktól.[1]”

A Nuszra azóta átöltözött a most is ismert Hay’at Tahrir al-Sham befogadhatóbb gúnyájába. Sharaa az utóbbi időben próbál szimpatikusabbnak mutatkozni a nyugati országok felé, például azzal, hogy megigazítja a szakállát, hagyományos viselet helyett olívazöld katonai egyenruhába és öltönybe öltözik, és nem győzi bizonygatni, hogy hátrahagyta a dzsihádista múltját, ami amúgy is csak fiatalos csirkefogás és lókötés volt. A megtért exterrorista narratíváját a nyugati média teljes odaadással mantrázza, és készségesen asszisztál Sharaa imidzsének tisztára mosásához. De ez jórészt szemfényvesztés, a Nuszra-HTS arculatváltás ugyanis inkább csak kozmetikai frissítés volt, mint mélyreható ideológiai reform.

A HTS hatalomátvétel előtti, idlibi kormányzása alapján nevetségesen naiv dolog lenne azt remélni, hogy az új Szíria valami nyugatos liberális demokrácia lenne, ahol bikinis lányok extra baconnel eszik a Big Macet; márpedig az amerikai twitterezők posztjai alapján úgy tűnik, a nők meztelensége és a gyorséttermek választéka a szabadság mutatója a Közel-Keleten. A HTS rég lemondott az al-Kaida külföldi terrortámadásokra épülő nemzetközi dzsihádtörekvéseiről, és inkább egy belföldi szalafista rezsim kiépítésére törekszik, az ehhez dukáló vallásos-konzervatív társadalompolitikával, még ha ez részleteiben egyelőre valóban jelentősen mérsékeltebb is, mint például a szaúdi wahhábizmus vagy az ISIS militáns szalafizmusa. A HTS idlibi kormányzásáról a Rojava Information Center 2023 közepi jelentésében lehet részletesebben olvasni.

Az új szíriai rezsim már ki is pucolta az evolúciót és az ősrobbanást az iskolai tantervekből, és vallásos halandzsát rakott a helyére. A HTS razziákba, verésekbe és eltüntetésekbe kezdett az alavita közösségekben, és vallási törvények alapján szabályozza nők öltözködését, mozgását és közéleti szerepvállalását. Sharaa január végére kineveztette magát átmeneti elnöknek, és feljogosította magát egy törvényhozó tanács felállítására, de persze csak miután egyértelművé tette, hogy az átmeneti időszak akár négy évig is eltarthat.

Ennek ellenére Sharaa új PR-ja látszólag célt is ért, mert az Egyesült Államok például azonnal felvette vele a diplomáciai kapcsolatokat, és az Egyesült Királyság is egyből diplomatákat küldött Damaszkuszba. Törökország, a NATO második legnagyobb hadiereje pedig már régóta burkoltan támogatja fegyverekkel a HTS-t; ezt a török külügyminiszter nemrég hivatalosan is beismerte. Törökország emellett gyakorlatilag teljesen irányítása alatt tartja a másik fontos lázadó frakciót, az SNA rövidítés alatt ismert Szíriai Nemzeti Hadsereget, amit egykori iszlamista militánsokból toborzott, és a saját zsoldoshadseregeként arra használ, hogy a maga helyett fenntartsa Észak-Szíria megszállását és elvégeztesse vele a szíriai kurdok kiirtását. Ursula von der Leyen az Európai Unió nevében támogatásáról biztosította Erdoğant, és egymilliárd eurós támogatást ígért Törökországnak, miközben egyre egyértelműbb, hogy újabb offenzívára készülnek Szíria kurdok lakta területei ellen. Eközben a német zöldpárti külügyminiszter, Annalena Baerbock a fasiszta Törökország és az új szíriai iszlamista kormányzat mellé állva a Szíriai Demokratikus Erők, a Népvédelmi Egységek és a Női Védelmi Egységek lefegyverzését és feloszlatását követeli, azokét a milíciákét, amelyek 2014 és 2017 között elpusztították az Iszlám Államot, több tízezer jezidit mentettek meg a népirtástól és olyan demokratikus és szabad társadalmat hoztak létre Szíria északkeleti sarkában, aminek nincs párja a világon. Ami ezt az egészet különösen fogcsikorgatóvá teszi, az az, hogy Baerbock két éve nagy fanfárral hirdette meg a „feminista külpolitikai vízióját”, most pedig iszlamisták mellé áll a rojavai feminista forradalommal szemben.

A bukott Aszad-rezsim bűnei mélységeinek feltárása még most is folyamatban van, és ezekről, például a Szednaja börtönről és a Damaszkusz melletti százezres tömegsírról általában a hazai sajtó is be szokott számolni. Ami Sharaat illeti, vele sem szeretnék túl sokat foglalkozni, egyrészt mert róla és a HTS-ről is bőséges információhoz lehet jutni az interneten, másrészt mert el tudjátok képzelni, miféle dolgokat művelt az al-Kaida, ISIS és a Nuszra Front kötelékében, harmadrészt pedig azért, mert korai lenne megítélni, hogy mennyire igaz és őszinte a pálfordulása. Még ha ő maga személyesen tényleg egy csapásra megszelídült is, kérdéses, hogy a kollégái a HTS-ben vele tartanak-e, vagy a belső civakodás széttépi az új szíriai kormányt. Mindenesetre a híreket olvasva én nem látok okot az optimizmusra.

Viszont a szíriai polgárháború másik megmaradt pólusáról alig hallani a sajtóban, olyankor is általában egy-két mondatban, szinte lábjegyzetként. Homályosan „a kurdokról” beszélnek, tévesen valamilyen nacionalista jelleget tulajdonítva az Északkelet-Szíriai Autonóm Adminisztrációnak (AANES), közismert nevén Rojavának, ami az arab tavasz után először Szíria kurdok lakta területein kialakította a szekuláris, demokratikus konföderalista, feminista, és libertárius szocialista rendszerét Murray Bookchin és Abdullah Öcalan elméletei alapján, majd ezt sikeresen kiterjesztette Északkelet-Szíria más részeire is. Rojava állította meg elsőként az Iszlám Állam előrenyomulását, majd verte szét őket teljesen, miközben Aszadtól, a szíriai ellenzék jobboldalától és legfőképp Törökországtól is meg kellett védenie magát.

Öt-tíz évvel ezelőtt könyvek, cikkek és dokumentumfilmek tucatjai jelentek meg Rojaváról, és jelentős támogató tüntetések voltak még Budapesten is, mikor a magyar kormány támogatta Észak-Szíria török megszállását és az ott elkövetett etnikai tisztogatást. Mára látszólag nemcsak a szolidaritás, de az érdeklődés is elpárolgott, még a híreket követőknek is csak homályos fogalma van arról, hogy Szíriában van valami „a kurdokkal”.

Ez a zavarosság ráadásul azt a benyomást kelti, mintha a szíriai kurdok egységes politikai entitást alkotnának a Törökországban aktív Kurdisztáni Munkáspárttal és az Irakban részleges autonómiát élvező Kurdisztáni Regionális Kormányzattal. Ez pedig újra és újra félreértésekhez, zavarodásokhoz és pontatlanságokhoz vezet, egyes magyar nyelvű tudósításokban például pesmergáknak nevezik a szíriai kurd milíciákat, pedig a pesmergák nem általánosan „a kurdok” harcosait jelentik, hanem specifikusan az iraki Kurdisztáni Regionális Kormányzat hadseregét. Hasonló félreértéseket okozott, amikor 2022-ben Mahsa Amini meggyilkolása után iráni Kurdisztánban tüntetések és zavargások törtek ki a rezsim és az erkölcsrendészet ellen. Már csak azért is félrevezető „a kurdokról” beszélni, mert mostanra Rojava nagyjából négy-ötmilliós népessége és hadserege is többségében arab, és a kurdok mellett jelentős az asszír, örmény, cserkesz, csecsen és türkmén kisebbség is. A magam részéről próbálok konzisztensen és pontosan fogalmazni, de épp a tudósítások zagyvasága miatt nehéz mindent kibogozni. A fordításoknál és kiejtésben az angol átírásra hagyatkozom, mert sem kurmandzsiul, sem arabul, sem törökül nem beszélek.

Most a HTS hatalomra kerülésével, az amerikai kormányváltással, a nemzetközi közvélemény figyelmének elfordulásával nyílt a terep, hogy Erdoğan Manbídzsban, Kobaniban és Kamisliben folytassa, vagy végig is vigye azt az etnikai tisztogatást, amit Afrinban, Tell Abyadban és Serekaniyében kezdett évekkel ezelőtt.

Sokszor említettem már Rojavát ezen a csatornán, de szerintem ideje végre részletesebben is belemenni, mert most már nagyon zavar, mennyire egyoldalúan beszél róla a nyugati média és politika. Mindenki csak azt szajkózza, milyen hűséges szövetségesek voltak a kurdok az Iszlám Állammal szemben, hogy milyen hősiesen elvégezték a rájuk hagyott piszkos munkát és ontották vérüket a kalifátus elleni harcban. Ebből egyébként nemcsak a szíriai kurdok és Rojava más népei, hanem iraki pesmergák is alaposan kivették a részüket, de ha őszinték vagyunk, a Kurdisztáni Regionális Kormányzat egy teljesen szokványos neoliberális polgári adminisztráció, alapvetően ugyanolyan, amilyet bárhol máshol is találni lehet a világon. Rojava viszont egy történelmileg szinte teljesen precedens nélküli társadalomszervezési kísérlet, és már csak ezért is megérdemli a kiemelt figyelmet. Mindenki tudja, mi ellen harcoltak Szíriában a kurdok, de senki nem beszél arról, hogy miért harcoltak és harcolnak a mai napig. A szíriai polgárháború patthelyzetének felborulása és Törökország csatlósainak támadásai nyomán ismét végzetes veszélyben van a forradalom.

A demokratikus konföderalizmusról

Gyarmati birodalmak hódításainak, összeomlásainak, térképészeti vandalizmusának következményeképp alakult ki az a helyzet, hogy ma a negyvenmillió kurdot négy határ választja el egymástól, a független Kurdisztán pedig nincs sehol. Az első világháború utáni első békeszerződés, a sèvres-i még rendelkezett egy független Kurdisztán létrehozásáról, de ezt a török függetlenségi háború, meg persze Sykes-Picot megállapodás elsöpörte, az 1923-as lausanne-i békében pedig már nyoma sem volt Kurdisztánnak. Azóta a Törökországba, Szíriába, Iránba és Irakba szétszórt kurdokat mind a négy országban próbálták deportálni, erőszakosan asszimilálni, olykor ki is irtani, majdnem mindig kulturálisan eltüntetni és beolvasztani az új nemzetállamok többségi társadalmába. Erre jó példa a török jobboldalon elterjedt szólam, miszerint a kurdok igazából csak identitásukat vesztett „hegyi törökök”, akiket erővel kell visszavezetni a homogén török nemzetbe.

A hetvenes években Abdullah Öcalan megalapította a Kurdisztáni Munkáspártot, röviden PKK-t, ami Törökország délkeleti részén, azaz Észak-Kurdisztánban vívott gerillaháborút a kurdokat eltörölni igyekvő Törökország ellen. Törökország a PKK-t szeparatista terrorszervezetnek tekinti, és a világ összes többi kurd szervezetét azzal vádolja, hogy a csak a PKK különböző álcái, és valójában mind a török állam elpusztítására törekszenek. A PKK és más kurd szervezetek, így például a szíriai Demokratikus Unió Pártja, azaz a PYD, és a hozzá kötődő YPG és a YPJ milíciák között valójában már régóta legfeljebb alkalmi együttműködés van, bár az valóban igaz, hogy évtizedekkel ezelőtt a PKK veteránjai alapították a Rojava magját alkotó szíriai kurd szervezeteket, az eszmeiségük pedig egyaránt Öcalantól ered. Akárhogy is, az, hogy különféle kurd szervezetek autonómiáért, emberi- és polgárjogokért meg hasonló woke luxusokért harcolnak Törökország határain belül és kívül, és hogy ezt a törökök mindenhol a nemzethalál fenyegetéseként értékelik, ahhoz vezetett, hogy Törökország diplomáciai skarlát betűt sütött minden kurd szervezetre, és azonnal elkezd toporzékolni, ha valaki a legkisebb mértékben is együttműködik a kurdokkal, akik így szinte teljesen érinthetetlenné váltak minden nemzetközi porondon. A NATO-ban betöltött kulcsszerepe miatt pedig Törökország feldühítését annyira el akarják kerülni a nyugati szövetségesei, hogy újra és újra elnézik neki belföldön a kurd sajtó betiltását, kurd politikusok eltávolítását és bebörtönzését, Szíriában pedig az iszlamisták támogatását Rojavával szemben.

Gyorsan elfelejtette a világ, hogy Törökország mennyit asszisztált közvetve és közvetlenül az Iszlám Államnak a kurdok ellen. Rojava a kezdetektől szigorú török embargó alatt áll, de az Iszlám Állam harcosai, csempészei és olajszállítmányai előtt nyitva volt a török határ; többek között Kobani ostromakor is török területen áthaladva támadták a dzsihádisták a várost védő Népvédelmi és Női Védelmi Egységeket, és Törökországon át szállították a bombaalapanyagokat is. Törökország máig megengedi az Iszlám Állam működését a területén; 2024 decemberében például Ankarában tartottak egy gyűlést az ISIS megmaradt emírjei, hogy megtervezzék a Rakka, Deir-ez-Zor és Haszaka elleni támadásokat, és a Rojava által ellenőrzött olajmezők megszerzését.

Valójában a PKK-nak már régóta nincsenek elszakadási és független államalapítási ambíciói. A kezdetben marxista-leninista színezetű szervezet az ezredforduló óta elmozdult a társadalmi ökológia, feminizmus, libertárius szocializmus és a demokratikus konföderalizmus felé, mióta Öcalan az egyszemélyes börtönében elkezdett Murray Bookchint, Immanuel Wallersteint és más olyan szerzőket olvasni, akik kívül esnek az ortodox marxista kánonon. A 2011-es Demokratikus konföderalizmus című írásában Öcalan összefoglalta a felülvizsgált ideológiáját; ez a szöveg az Új Szemen magyarul is olvasható, más írásai pedig PDF-ben ingyen elérhetőek több nyelven a freeöcalan.com-on.

Bár Rojava a legtöbb nyugati kommentátor szemében pusztán azért szimpatikus, mert bemocskolták a kezüket az Iszlám Állam elleni harcban, nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a példátlan társadalomszervezési formát, amit az Északkelet-Szíriai Autonóm Adminisztráció egy háború közepén is képes volt létrehozni és megvédeni a felszabadított területeken. Ennek megértéséhez pedig érdemes előbb áttekinteni a forradalmat aládúcoló elméletet.

Öcalan a Demokratikus konföderalizmusban levezeti, miként lépett túl a kapitalista modernitás paradigmáján, ami a nemzetállamot tette meg a legfőbb politikai társulásnak. Azt írja, a bár a modern nemzetállamok szekulárisnak tekintik magukat, valójában egyenesági leszármazottjai az ókori törzsi vallásos közösségeknek: ahogy az isteni eszmék és gyakorlatok meggyengültek, a közös identitás hordozóiként először megjelentek a monarchiák és diktátorok, akiket Isten kegyelme jogosított fel hatalommal. Az államhatalmat ontológiailag kikezdhetetlen, isteni adottságnak tekintették, és ez a szemlélet fennmaradt azután is, hogy a modern nemzetállam elválasztotta a vallást az államtól. A vallási intézmények államról való leválasztása ugyanis nem jelentette az állam vallásos jellegének felszámolását; az államot és a hatalmat továbbra is sziklaszilárd, istenadta társadalmi adottságnak tekintették. Ahogy Öcalan írja,

„A nemzetállam olyan attribútumokat tett magáévá, amelyek a régi vallási gyökerekkel bíró attribútumokat váltották fel: a nemzetet, a hazát, a nemzeti zászlót, a nemzeti himnuszt és másokat. Különösen az állam és a nemzet egységének fogalmai arra valók, hogy túlmutassanak a materiális politikai struktúrákon, ilyenekként pedig az állam előtti időkben fennállt istennel való egységre emlékeztetnek. A szent fogalmának helyébe kerültek.

Korábbi időkben, amikor egy törzs meghódított egy másikat, a legyőzötteknek a győztesek isteneit kellett imádnia. Vitathatóan, de ezt a folyamatot gyarmatosító vagy akár asszimilációs folyamatnak is nevezhetjük. A nemzetállam egy kvázi szent attribútumokkal bíró központosított állam, amelynek mára sikerült teljességgel lefegyvereznie a társadalmat és monopolizálnia az erőszak alkalmazhatóságát.”

Öcalan szerint a nemzetállam egyfelől a bürokrácia burjánzását teszi szükségessé önmaga fenntartása céljából, másfelől homogenitást kell teremtenie az állampolgárok körében. Ez a diverzitás és pluralizmus felszámolásához, beolvasztásokhoz, deportálásokhoz és népirtásokhoz vezetett egy egységes nemzeti kultúra, identitás és vallási közösség létrehozása érdekében.

A felvilágosodás előtt az államhatalmat birtokló leviatán Isten kegyelméből uralkodhatott, de mivel már nincs egyetlen ember, akiben az isteni hatalom összpontosul, az egész nemzetállam részesül az apoteózisban. Öcalan a nemzetállam ideológiai alapjának négy komponensét azonosítja. (1.) Ha a nemzetállam egy élő isten, akkor a neki hódoló vallás a nacionalizmus; ennek a fő funkciója a kizsákmányolás, tőkefelhalmozás és más ellentmondásos viszonyhálók elrejtése, misztifikálása és igazolása. (2.) A pozitivista tudomány csak a dolgok megjelenésének és a megjelenő dolgoknak tulajdonít jelentőséget, így az ősi bálványimádat hagyományát folytatja. (3.) A szexizmus a hatalmi berendezkedések fenntartásának eszköze, ami a nőket olcsó munkaerővé és az utódnemzés eszközévé degradálja. A patriarchátus funkciója a nacionalizmushoz hasonlóan a hatalmi struktúrák elhomályosítása és legitimálása. (4.) Még a látszólag szekuláris nemzetállam is gyakran nyúl a vallásossághoz, annak hagyományaihoz és struktúráihoz önmaga fenntartására és igazolására.

Öcalan szerint a kurd társadalom a külső hatalmak dominanciája és saját feudalizmusa ellen is régóta küzd, de nem lenne értelme a régi láncokat újakra cserélni egy nemzetállam kiépítésével, ami csak az uralkodó osztályoknak és tőkéseknek kedvezne, de a népnek nem. A kurd kérdésben a történelmi és politikaföldrajzi körülmények miatt csak egy olyan, következetesen demokratikus megoldás vezethet sikerre, ami kis szerencsével az egész Közel-Keleten egy demokratizálódási dominóhatást indíthat el.

A konföderalizmus céljai a nemzetállaméval ellentétesek: a nemzeti homogenizáció és hatalom központosítása helyett a pluralizmus és önkormányzás kap hangsúlyt. A politikai rendszer alapegységei a különféle gyűlések és tanácsok, amelyeknek a laza köteléke jelenti a konföderációt: a döntéshozatal a legalsó, helyi szinten történik, a társulás kormányzása a tanácsok határozatai alapján történik. A demokrácia így nem a felelősségre vonhatatlan képviselők időszakos, performatív kiválasztását jelenti, hanem a politikai folyamatban való állandó részvételt. A konföderatív „társadalom önvédelme nem korlátozódik egyedül a katonai dimenzióra, hanem identitásának, politikai öntudatának megőrzésével és egy szüntelen demokratizáló folyamattal jár együtt.” Ennek megfelelően semmilyen központi hatalomnak nincs erőszakmonopóliuma: a fegyveres erők a konföderációt alkotó egyes elemeknek felelősek; a szomszédsági, városi, regionális és központi tanácsoknak, amelyek minden esetben közvetlen demokratikus ellenőrzést gyakorolnak a fegyveres erők fölött.

Öcalan szerint a Közel-Keletre is igaz, hogy az elmúlt két évszázadban a nacionalista paradigma uralkodott, de ez szerinte valójában csak a nemzeti és nemzetközi tőkésosztálynak kedvezett, és államközi és polgárháborúk tucatjait gerjesztette. A tartós béke és demokrácia egyedül egy konföderatív és kommunalista modell bevezetésével biztosítható. A szöveg utolsó részében a Közel-Keleten élő népek sajátos helyzeteit elemzi, de ezt most inkább átugranám.

Öcalan végig Murray Bookchin nyelvezetét és kategóriáit használja, voltaképpen az ő kommunalista és libertárius municipalista elméletét adaptálja a Közel-Kelet sajátos adottságai közé. Emiatt Öcalan és Rojava megértéséhez is sokat segít, ha az ember valamennyire ismeri Bookchin írásait is. Főművét, A szabadság ökológiáját még nem adták ki magyarul, de nemrég megjelent egy esszégyűjteménye, amiben több szöveg is  közvetlenül a konföderalizmusról szól, úgyhogy nagyon ajánlom elolvasni. Más írásai pedig az Új Szemen jelentek meg*, ezeket a források közt linkelni fogom, de azért aki megteheti, az támogassa a magyar nyelvű baloldali könyvkiadást.

* A kommunalista projekt, Libertárius municipalizmus: a közvetlen demokrácia politikája, A neomarxizmuson túl

Rojava a polgárháborúban

Évtizedekre és századokra visszamenőleg bele lehetne most menni a kurdok történelmébe – ezt Meredith Tax meg is teszi a Magányos háború című könyvében –, de az idő szűke miatt most inkább csak a rojavai forradalomra fókuszálnék.

2011-ben ugyebár kitört az arab tavasz, és több arab többségű országban, így Szíriában is tüntetések és felkelések törtek ki a kormányzó hatalmak ellen, nagy vonalakban a demokrácia, polgárjogok meg hasonló dolgok mellett. Bár néhány országban sikerült elmozdítani kormányzó rezsimeket, Bassár el-Aszad tartotta magát, és a szíriai forradalom polgárháborúvá fejlődött. Ebben számtalan kisebb-nagyobb szervezet vett részt, amelyek az erőviszonyok alakulásától függően nagy vonalakban négy blokkba rendeződtek. Egyfelől volt (1) Aszad központi kormánya Damaszkuszban, (2) északnyugaton az ellenzéki lázadó csoportok, amikben a kezdetben prominens demokratákat fokozatosan egyre jobban kiszorították a különböző vérmérsékletű iszlamisták, (3) szalafista szervezetek, mint az al-Kaida, Nuszra Front és az Iszlám Állam, valamint (4) északkeleten Rojava kurd-arab milíciái. December eleje óta az Aszad-rezsim már nincs a képben, a szalafisták pedig mostanra a földben vagy börtönökben rohadnak, vagy csatlakoztak a valamelyik török proxihoz.

Egykori ISIS-harcosok tízezreit tartják fogva rojavai börtönökben, ami nagy terhet jelent a helyi gazdaságnak; a külföldről érkezett militánsokat régóta próbálják hazaküldeni, hogy az anyaországaikban állítsák őket bíróság elé, de nagyon kevés kivétellel senki nem akarja őket átvenni. Úgyhogy Rojavának nincs más választása, mint folytatni a dzsihádisták eltartását és őrzését, mivel szélnek ereszteni őket legalább akkora hülyeség lenne, mint futni hagyni az SS veteránjait a második világháború után.

Mindemellett nyilván fontos az is, hogy orosz és amerikai katonai bázisok is vannak az országban, és hogy Törökország északon, Izrael pedig délen tart megszállás alatt egyre nagyobb szíriai területeket, Aszad bukása óta pedig úgy civakodnak Szíria fölött, mint keselyűk a dögön. Izrael már a Törökországgal szembeni közvetlen háborúra készül Szíria miatt.

2012-ben a polgárháború beindulása után Aszad kivonta a kormány hadseregét az északkeleti kurd régiókból, hogy az ellenzéki lázadókra fókuszálhasson. A frissen megalakult kurd Népvédelmi Egységek a hatalmi vákuumot kihasználva bevonultak több városba Szíria északi részén, hogy megelőzzék, hogy a rezsim hadserege, a kétes összetételű ellenzéki erők vagy az Iszlám Állam foglalja el őket. 2014 elején három kurd többségű kanton kikiáltotta az autonómiáját, nyáron pedig az PKK-val együttműködve több tízezer jezidit mentettek ki az iraki Szindzsárból az Iszlám Állam népirtása elől. 2014 szeptembere és 2015 eleje között amerikai légitámogatással sikeresen megvédték Kobanit az előrenyomuló Iszlám Államtól. Ezt a csatát szokás az Iszlám Állam Sztálingrádjának nevezni, mert itt szenvedték el az első döntő vereségüket a Népvédelmi Egységek és a Női Védelmi Egységek keze által, és ez volt az első dominó, ami végül a bukásukhoz vezetett. Kobani megvédésétől kezdve a kurd milíciák, majd időközben a régió kurd, arab és asszír milíciáiból megalakult Szíriai Demokratikus Erők fokozatosan felszabadítottak minden szíriai területet az Eufrátesztől északra, mígnem 2017 közepére Rakkát, az Iszlám Állam kikiáltott fővárosát is visszafoglalták.

Az Iszlám Állam szétverése óta néhány megmaradt szalafista sejt próbál harcolni Rojava ellen, de az igazi fenyegetést már nem ők, hanem Törökország és a Szíriai Nemzeti Hadsereg (SNA) nevű proxija jelenti, amiben az Iszlám Állam többszáz veteránja szolgál, és a többiek is kínosan gyakran villogtatják az ISIS-zászlós felvarrókat az egyenruhájukon. Közben persze az SDF lefoglalásával az Iszlám Állam hivatalos maradványait is kedvező helyzetbe hozzák.

Törökország először 2016-ban avatkozott be katonailag Szíriában. Augusztusban az SDF felszabadította Manbidzsot az Iszlám Államtól, és továbbindult volna Dzsarablusz felé, egyrészt, hogy Afrin és Kobani kanton összekötésével végre területileg összefüggővé tehesse Rojavát, másrészt, hogy teljesen elvágja az Iszlám Államot a török határtól, amin keresztül harcosokat, felszerelést és olajat csempésztek mindkét irányba. Erre Erdoğan bejelentette, hogy ha az SDF Dzsarablusz felé vonul, akkor Törökország katonailag fog ellenük fellépni; ez korábban, az Iszlám Állam ellen fel sem merült. Végül Törökország mégis bevonult Észak-Szíriába, és kirugdalta az Iszlám Államot, még mielőtt az SDF megtehette volna, és Manbidzsot is el akarták foglalni Rojavától, de ez akkor már nem jött össze. Röviden Törökország először azért lépett be Szíriába, hogy éket verjen a kurd területek közé, megnehezítse az Iszlám Állam elleni harcukat, és fenntartsa velük a közös határt, amit csempészútvonalak tucatjai kereszteztek.

Két évvel később a török hadsereg és a szíriai csatlósaik, köztük az Iszlám Állam korábbi fegyveresei elfoglalták Afrint is, Rojava három eredeti kantonjának egyikét. A megszállás után háromszázezer kurdot deportáltak a régióból, a házaikat kifosztották, lefejezéssel fenyegették őket, az Iszlám Állam elől ide menekített jezidiket pedig ismét megpróbálták erőszakosan az iszlámra téríteni. Afrin elfoglalása után Törökország ellenőrizte a határ szíriai oldalát Hataytól az Eufráteszig.

A török kormány kapott pár teljesen jelentéktelen ejnye-bejnye nyilatkozatot Európából, de senki nem mozdította füle botját sem, hogy valóban megállítsa Törökországot. Az Iszlám Állam legyőzése után az Egyesült Államok kivonta a csapatainak nagy részét Szíriából, európai országok körében pedig fel sem merült, hogy szárazföldi csapatokat küldjenek Rojava védelmére. A világ moralizáló szócséplés közepette végignézte, ahogy a török úthenger bedarálja azokat a harcosokat, akik alig egy évvel korábban szétverték az Iszlám Államot. És ahogy Jászberényi Sándor írja, Európa lagymatag ellenkezését valójában nem is a rojavai politikai projekt iránti szimpátia motiválta, hanem attól féltek, hogy ha összeomlik az Autonóm Adminisztráció, akkor a táborokban fogvatartott több tízezer egykori Iszlám Állam-harcos kiszabadul, és adott esetben megint terrortámadásokba kezd európai nagyvárosokban. Rojava a kutyát sem érdekelte.

Másfél évvel később, 2019 őszén Trump kivonta a maradék amerikaiakat a rojavai-török határvidékről. Addig az amerikaiak jelenléte volt az egyetlen dolog, ami visszatartotta a török támadást, még ha nem is csináltak túl sokat irodákban való ücsörgésen kívül, mivel Erdoğan nem kockáztathatta meg, hogy amerikai katonákat öljön meg az invázió során. Viszont az amerikaiak távozásával ez a visszatartó erő eltűnt, a Fehér Ház sajtóirodája pedig bejelentette, hogy „Törökország elkezdheti a régóta tervezett műveleteit Észak-Szíriában”, magyarán az Egyesült Államok szokatlan sebességgel és a valóság leplezésére tett bármilyen kísérlet nélkül elárulta Rojavát, és pillanatok alatt hezitálás nélkül odadobta őket a farkasoknak. Ennek nyomán a török hadsereg valóban azonnal megtámadta Észak-Szíriát, és közel ötezer négyzetkilométernyi területet elfoglalt a határ mentén Kobani és Kamisli között. Ez a megszállás további háromszázezer embert, ismét javarészt kurdokat üldözött el az otthonából, a helyükre Erdoğan a többmillió Törökországban élő szíriai arab menekültet akarta betelepíteni, etnikai tisztogatást és népességcserét végezve a határmenti pufferzónában, más alávaló háborús és emberiesség elleni bűnök mellett. Míg a legtöbb ország elítélte a török agressziót Észak-Szíriában és szankciókat meg fegyverembargókat léptetett életbe Törökországgal szemben, Magyarország egyedüliként vétózta meg ez uniós állásfoglalást az offenzíva ellen, Szijjártó pedig kijelentette, hogy a magyar érdek az, hogy Törökország elfoglalhassa a rojavai határvidéket, és a lopott földre telepítse a háború elől menekülőket, a valódi otthonuk helyett.

A török támadások következtében az Eufrátesztől nyugatra Rojava Manbidzson kívül csak egy enklávét ellenőrzött Tell Rifaat körül, Aleppótól északra; 2024 december eleje óta mindkét körzetet elfoglalták törökök által támogatott csoportok, az SDF-nek pedig egyedül Aleppó egyik kerületét sikerült megtartania. Manbidzs elfoglalása után a török légierő már Kobanit kezdte bombázni, de mivel az SNA képtelen volt átkelni az Eufráteszen, az SDF pedig ellentámadást indított Manbidzs visszafoglalására, patthelyzet alakult ki az Eufrátesz átkelőinél. Most tehát Rojavának az Iszlám Államnál sokkal jobban felszerelt török hadseregtől és az általuk támogatott SNA-től is meg kell magát védenie, miközben az Iszlám Állam maradványainak szórványos terrorakcióit el kell hárítania, és Sharaa damaszkuszi kormányával is szkanderoznia kell az autonómia megőrzéséért, ráadásul már rég nem számíthat nyugati segítségre. Nem túl rózsás helyzet, és tovább rontja, hogy az Egyesült Államok, ami sokáig az ISIS elleni harc miatt diplomáciai védelemmel, kiképzéssel és felszereléssel látta el Rojavát, még jobban próbál kihátrálni mögüle. Amerika a történelem során sokadjára ágyútölteléknek használta a kurdokat, hogy aztán az első adandó alkalommal a busz alá hajítsa őket.

A nők forradalma

Rojava valójában sokkal többről szól és többet jelent az Iszlám Állam elleni harcnál és a kurd emancipációnál; ha csak ennyi lenne, az is tiszteletreméltó és magasztos dolog volna, de megmaradna a régió és a korszak érdekkörében. De valójában Rojava jelentősége világviszonylatú és potenciálisan történelmi távlatú; olyasmi, ami messze túlmutat önmagán. Talán nem túlzás a párizsi kommünhöz és az anarchista Katalóniához hasonlítani. Egyébként a katalán parlament az egyetlen a világon, ami elismeri az Északkelet-Szíriai Autonóm Adminisztrációt.

A nemzetközi elemzők geopolitikai léptékű szemlélete pusztán katonai és területi tényezőként tekint „a kurdokra”, úgy kezeli őket, mint egy marék kis műanyag katonát és egy színes pacát a térképen. Jellemző, hogy a rojavai belügyek teljesen hidegen hagyják őket, mert a nagyhatalmak mindig csak harci kutyaként tekintettek a Közel-Kelet népeire, amit alkalomadtán a ringbe küldhettek, hogy rajtuk keresztül lejátsszák a geopolitikai kutyaviadalaikat. Törökország éppúgy instrumentalizálja a szíriai szunnita arabokat, Irán és Oroszország pedig az alavitákat és síitákat, ahogy az Egyesült Államok a kurdokat és az izraelieket; valójában egyikőjük sem akar sem békét, sem önrendelkezést, sem demokráciát a Közel-Keleten, mert a folytonos konfliktus lehetővé teszi, hogy a proxijaikon keresztül rátegyék a kezüket a régió erőforrásaira, és közben biztosítja, hogy az őslakos népeket olyan gyengén tartsa az állandó konfliktus, hogy gond nélkül ki tudják őket rabolni.

Az Iszlám Állam elleni harc olyan nevetségesen alacsony léc, hogy még a tálibok is megugorják. Igazából Rojaváról sem mond el szinte semmit magában az a tény, hogy legyőzte az Iszlám Államot, bár erős bizonyítéka annak, hogy a decentralizált állam nélküli társadalmak sikeresen meg tudják magukat védeni külső fenyegetésektől.

A rojavai forradalom legnagyobb nóvuma, ami annak idején a nemzetközi figyelmet is megragadta, az arab tavasz után kibontakozott feminista átalakulás ennek a hagyományosan nagyon patriarchális régiónak a kellős közepén. Természetesen ez sem volt előzmény nélküli, hiszen a kurd baloldalnak nagyon régóta fontos komponense a nők felszabadítása, aminek Öcalan börtönben született írásai újabb lendületet adtak. A forradalmi elméletének alapköve a nők felszabadítása, mivel szerinte az elnyomó és elavult modern nemzetállam a patriarchátus vállán nyugszik. A PKK-ban már a nyolcvanas-kilencvenes években felálltak autonóm női alszervezetek és milíciák, és a szíriai kurd szervezetekben is a kezdetektől fontos szerepet töltöttek be a női tagozatok.

Miután 2013-ban a Népvédelmi Egységekből kivált az autonóm Női Védelmi Egységek, és Kobanitól Deir-ez-Zorig az élére állt az Iszlám Állam elleni harcoknak, a nyugati tévéképernyők megteltek a könnyű katonai egyenruhát, virágmintás fejkendőt és kopott fegyvereket viselő nőkről szóló tudósításokkal. Ez az érdeklődés nem nélkülözte a kellemetlen orientalista felhangokat, az amazon és pajzshajadon archetípusához mindig kapcsolódó tárgyiasító vojőrizmust és fetisizálást, és a harcok kontextusának mélyebb megértésére való törekvés teljes elhanyagolását. A szenzáció jóformán kimerült annyiban, hogy a Közel-Keleten ezek a nők nemcsak a hajukat engedik ki olykor, hanem még fegyvert is fognak. Egyesek az arra kínálkozó alkalmat sem szalasztották el, hogy kielemezzék a kurd harcosnők megjelenését, és primitív majmok módjára morális státuszt rendeljenek a szépséghez; ez a motívum egyébként újra és újra visszatér a Közel-Keletről szóló nyugati diskurzusokban, elég például az iráni egyetemista lányra gondolni, aki a viseletre vonatkozó vallási előírások ellen tiltakozva fehérneműre vetkőzött egy kampuszon, és a jelenetről szóló grafikán európai szépségideálokhoz illeszkedően rajzolták meg a tüntető lányt, a körülötte álló, csadort viselő nőket pedig horgas orrú banyákként.

A YPJ körüli szenzációhajhász felhajtásnak annyi előnye van, hogy adott esetben jó belépési pontot jelent a forradalom további megismeréséhez: a Rojaváról magyarul megjelent két könyv is a női harcosokat helyezi a címbe és a borítóra, hogy aztán részletesebben foglalkozzon Rojavával. Meredith Tax Magányos háború című könyve komolyabb tudományos igénnyel gyakorlatilag a teljes kurd történelmet áttekinti a huszadik század elejétől Rakka felszabadításáig, a Kobani lányai Gayle Tzemach Lemmontól pedig inkább egy interjúkból és útinaplóból összeállított riport a YPJ történetéről a polgárháború elejétől kezdődően. Aki jobban szereti az elbeszélő jellegű szövegeket, és túl tudja magát tenni az egysíkú girlboss-feminizmuson és az amerikai külpolitika kritikátlan ajnározásán, annak talán a Kobani lányai könnyebb olvasmány, de összességében a Magányos háború minden tekintetben jobb választás.

Másfelől viszont épp a fegyvert viselő nőkhöz társított szexista képzeteknek köszönhetően valóban kulcsfontosságú volt, hogy a YPJ a fronton harcolt az Iszlám Állam ellen. Egy elterjedt értelmezés szerint a tizedik századból származó szunnita teológia, amire az ISIS militáns szalafizmusa épült, és amiben az összes harcosa fanatikusan hitt, nehezen birkózott meg azzal a kérdéssel, hogy mit is jelent a dzsihádisták számára, ha egy nő keze által halnak meg. Ez ugyanis azt jelentené, hogy az illető nem kerül a paradicsomba a halála után. Az Iszlám Állam vallástudósai próbálták nyugtatni a katonáikat, hogy az is érvényes dzsihád, ha az embert egy nő öli meg, de az ISIS harcosainak harci morálja így is csúnyán megszenvedte, hogy kurd és arab nők gúnyolódását, provokálását és fenyegetéseit kellett hallgatniuk a megölt társaik rádióin keresztül.

Mások szerint mivel magának az Iszlám Államnak is voltak női alakulatai, nincs bizonyíték rá, hogy az Iszlám Állam harcosai teológiai vagy bármely más okból kifejezetten tartottak volna a női harcosoktól. Akárhogy is, ahhoz nem fér kétség, hogy az Iszlám Államot a kobani vereség és a YPJ prominens harctéri jelenléte csúnyán demoralizálta. Emellett viszont a Női Védelmi Egységek sikerei Északkelet-Szíria konzervatív társadalmi berendezkedését is gyökeresen átrendezték. Az elrendezett házasságok és a mélyen rögzült patriarchális hagyományok más megjelenési formái kifejezett vallásos indoklás nélkül is súlyosan lehatárolták a nők tanulási- és munkalehetőségeit, közéleti részvételét, meg úgy általában a társadalmi mozgásterét. Ezt elsősorban az változtatta meg, hogy nehezebb a konyhába zárni olyan nőket, akiknek gépkarabély lóg a vállán. Ez persze sarkos megfogalmazás, ami Rojava esetében legnagyobbrészt arra utal, hogy akit fegyveres nők szabadítottak fel az Iszlám Állam uralma alól, az nem igényel különösebb győzködést, hogy szakítson a generációkon keresztül belé vert szexizmussal. Természetesen nem az történt, hogy az északkelet-szíriai társadalom egyik napról a másikra megszabadult minden patriarchális és szexista habitusától, ez egy hosszú, törékeny és helyenként ellenállásba ütköző folyamat, aminek bizony szüksége van arra a biztosítékra, hogy a YPJ harcosainak tízezrei ott állnak mögötte, és készek fegyverekkel megvédeni a kivívott jogaikat; a politikai hatalom a puska csövéből nő ki, ugyebár. Épp ezért teljesen elfogadhatatlan előterjesztés az SDF, és részeként a YPJ feloszlatása.

Az Autonóm Adminisztráció

Rátérve Rojava politikai rendszerére, erről a Rojava Information Center publikált egy részletes jelentést. A politikai rendszer a következő három ágra oszlik. A Demokratikus Társadalomért Mozgalom (TEV-DEM) a civil szervezeteket csatornázza be a politikai folyamatba, a Szíriai Demokratikus Tanács (SDC) pedig a szíriai polgárháború megoldását tárgyalja különböző politikai pártok bevonásával, és intézi Rojava diplomáciai kapcsolatait. A rojavai kormányzat fő ága maga az Északkelet-Szíriai Autonóm Adminisztráció, ami kommunák és tanácsok hétszintű (kommuna, szomszédság, alkörzet, körzet, kanton, régió, Autonóm Adminisztráció) konföderatív társulásaként, választott és visszahívható delegáltakon keresztül, választott testületekbe és minisztériumokba szervezve intézi belügyeket, például az oktatást, egészségügyet, energetikát és a hagyományos állam más funkcióit. Az Autonóm Adminisztráción belül jelenik meg a hatalmi ágak montesquieu-i hármas felosztása: a Végrehajtó Tanács értelemszerűen a kormánynak felel meg, az Általános Tanács a törvényhozásnak, az Igazságügyi Tanácsok pedig a bíróságoknak.  A Végrehajtó Tanács például egy férfi és egy női társelnök mellett a minisztereknek megfelelő bizottsági és hivatali elnökökből áll fel, az Általános Tanács pedig a két társelnökből, 49 delegált képviselőből és 21 szakosodott specialistából. Ezeket hasonlóan kell elképzelni egy általunk is ismert államszervezethez, azzal a kitétellel, hogy mivel nem centralizált államról van szó, a döntéshozatal helyett itt inkább csak a helyi szinten hozott döntések koordinálása és összhangba hozása történik.

Az Adminisztráció döntéshozatala minden kérdésben a legkisebb vonatkozó konföderációs szinten történik meg, tehát a párszáz főt érintő kommunális ügyekben a kommuna gyűlése dönt, átfogóbb kérdésekben pedig a gyűlések delegáltjaiból álló körzeti, regionális vagy interregionális tanácsok. Mindhárom ág egy vegyes és egy kizárólag nőkből álló, szervezetileg független rendszerből áll, ami biztosítja a női jogok érvényesülését az adminisztráció működésében, például ők foglalkoznak a családon belüli erőszakkal, kényszerházasságokkal, gyermekházasságokkal, többnejűséggel, becsületgyilkosságokkal és hasonló ügyekkel. A vegyes testületekben kvóta biztosítja, hogy az összetétel 60 százalékánál nem lehet nagyobb részaránya sem a nőknek, sem a férfiaknak. A vallási és etnikai kisebbségek részvételi lehetőségét szintén egy kvótarendszer szavatolja. Emellett a fiataloknak is vannak bizonyos testületei, amelyeken keresztül befolyásolhatják a döntéshozatalt. Civil szervezetek és a szövetkezetekbe szervezett gazdasági szereplők szintén részt vesznek az őket érintő ügyeket intéző tanácsokban és bizottságokban. Minden kommunának és tanácsnak van egy sor bizottsága, amelyek a vonatkozó szinten intézik az önvédelmi, igazságszolgáltatási, ifjúsági, kulturális, gazdasági, oktatási, női és egyéb ügyeket. A nagyobb településeken a konföderatív struktúra mellett városi bizottságok és népi gyűlések is felállnak, hogy segítsék a közszolgáltatások megszervezését, ami a városok léptékén már nehezebben végezhető a kommunák és tanácsok közvetlen demokráciáján keresztül. A kommunák rendszerének részletesebb működéséről ajánlom a Neighbor Democracy videóját.

Míg az Autonóm Adminisztráció nevéhez hűen a mindennapi adminisztrációval foglalkozik, a Szíriai Demokratikus Tanács végzi a hagyományos politikai struktúrák integrálását. Ez azt jelenti, hogy bár a törvényhozó és végrehajtó funkciók nagy részét átvették az Adminisztráció konföderatív struktúrái, a régebb óta fennálló politikai pártok és civil szervezetek a Tanácson keresztül tárgyalják meg a távlati víziójukat egy egységes, föderatív és demokratikus Szíria létrehozására, és egyben példát is mutatnak neki. A Tanács határozza meg a rojavai politikai rendszer körvonalait, amit az Adminisztráció tölt fel tartalommal; a kommunák és tanácsok konföderatív struktúráit is a Tanács döntése alapján hozták létre. Így a Tanács tekinthető egy rendszeresen ülésező alkotmányozó gyűlésnek, ami időről időre szükség szerint módosítja a rendszert attól függően, hogy a materiális körülmények mit kívánnak meg. Emellett a Tanács képviseli Rojavát a külpolitikai tárgyalásokban például más szíriai lázadó csoportok vagy az egykori Aszad-rezsim, illetve külföldi hatalmak felé, és az Szíriai Demokratikus Erők, az SDF is neki felel.

Végül, a TEV-DEM a civil szervezeteket és szakszervezeteket tömörítő társulás, aminek a feladata a társadalom megszervezése az Adminisztrációtól független struktúrában, ami ellenzékként és ellensúlyként tud fellépni az Adminisztrációval szemben, ha az a nép akaratával ellentétesen cselekedne. A TEV-DEM voltaképpen egy szervezett kettős hatalmi biztosíték az ellen, hogy az Adminisztráció egy hagyományos állammá csontosodjon.

Az északkeleti régiók történetileg elmaradott és elhanyagolt területek voltak Szírián belül, de kiterjedt mezőgazdaságuk és gazdag olajmezőik vannak. Az infrastruktúra jelentős része megsérült a harcokban, például az olajmezőket sokat bombázták, mikor azok még az Iszlám Állam kezén voltak, hogy elvágják a bevételforrásaikat. Viszont most az Autonóm Adminisztrációna k nincsenek arra forrásai, hogy helyreállítsa az olajkutakat, így a kitermelés akadozik, és sok olaj és földgáz szivárog el. A helyzetet nehezítik egyrészt a kereskedelmet akadályozó embargók a mindenkori szíriai rezsim, Törökország és a Kurdisztáni Regionális Kormányzat részéről, bár még így is a KRK-n keresztül áramlik a legtöbb építőanyag, elektronika és más javak Rojava felé. Emellett a Rojava és a KRK közötti határátkelő az egyetlen biztonságos út Rojavába, így nemzetközi önkéntesek, újságírók és más látogatók általában Irakból, a Tigrisen átkelve jutnak be az Autonóm Adminisztráció területére. Másrészt Északkelet-Szíriában a helyi szükségleteket ellátó könnyűiparon kívül gyenge az ipari és szolgáltatói szektor, így például olajfinomítók híján exportálniuk kell a kitermelt nyersolajat, aztán helyette importálni feldolgozott üzemanyagot, ami szintén kitettnek teszi őket a szíriai rezsimnek és a KRK-nak.

Az olaj kapcsán üvöltő feszültség van az Autonóm Adminisztráció ökológiai célkitűzései és a materiális körülmények által lehatárolt lehetőségek között. Hiába van Rojava kezén az Eufrátesz két gátja is Tabkánál és Tisrinnél, ezek egyrészt messze kapacitás alatt működnek, másrészt a szörnyű állapotú elektromos hálózat nem mindig tudja eljuttatni az energiát háztartásokhoz, amelyek emiatt hordozható dízelgenerátorokra vannak utalva. A gátak fontosságát jelzi, hogy amikor a polgárháború alatt az Egyesült Államok lebombázta a Tabka-gátat, az Aszad-rezsim, Rojava és az Iszlám Állam példátlan módon átmeneti tűzszünetet kötöttek, hogy a vészhelyzeti javításokat el lehessen végezni, és meg lehessen akadályozni a gát ledőlését, ami árvízhez és tízezrek halálához vezetett volna az Eufrátesz mentén. A helyzeten nem segít, hogy Törökország korlátozza az Eufrátesz vízhozamát, Rojava pedig nem tud alkatrészeket importálni a gátak műszaki állapotának javítására, mivel azok csak nemzetközileg elismert kormányzatok számára elérhetőek. Az elektromos hálózat és a gátak gatyába rázásához szükséges erőforrások előteremtésének sajnos nemigen van más módja, mint az olaj kitermelése és eladása; ráadásul ez amúgy is teljesen sziszifuszi harc lenne addig, amíg Törökország ismétlődő bombatámadásai folyamatosan rongálják az infrastruktúrát. Egyébként egyes mezőgazdasági szövetkezetek elkezdtek átállni dízelgenerátorokról napelemekre, de ehhez egyelőre az adminisztráció Mezőgazdasági és Öntözési Bizottsága nem tud anyagi támogatást nyújtani. Mindenesetre úgy látszik, ez egy jó irány a rojavai elektromos infrastruktúrának, mivel a napelemek ára folyamatosan csökken, Szíriában rengeteg a napsütés, és a decentralizációhoz és a kommunák energiafüggetlenségéhez hozzájárul a napenergia, még ha a vízerőművekre támaszkodó elektromos hálózatot nem is tudja teljesen leváltani.

Outro

A videó vége felé szerintem még azt érdemes megemlíteni, hogy a rojavai modell bizonyítottan jól működött régóta fennálló ellentétek kibékítésére muszlimok, keresztények és jezidik, kurdok és arabok, illetve az arab törzsek között is, és kiutat mutathat többek között az izraeli-palesztin konfliktusból is. Erre sajnos pillanatnyilag sem az izraeli kormány, sem a Palesztin Hatóság, sem a Hamász nem tűnik vevőnek, de ahogy már korábban is mondtam, a konfliktus egyetlen igazságos kimenetele az egyállami megoldás lehet, és ennek a formáját már kidolgozta a demokratikus konföderalizmus. A recept tehát kéznél van, és nem szabad, hogy eltántorítson minket, hogy a 16 hónapnyi népirtás után a megvalósítása nehezebbnek tűnik, mint valaha.

Ezen kívül végleg kifogytam a mondandóból. Az Északkelet-Szíriai Autonóm Adminisztráció méltatlanul elveszett a világpolitikai diskurzusok radarjáról, a hazai baloldal egykor figyelemreméltó szolidaritása kámforrá lett, a figyelem áthelyeződött hozzánk földrajzilag és kulturálisan közelebbi háborúkra. De mióta Oroszország lerohanta Ukrajnát, a világ összes dögevője Alijevtől Erdoğanon át Netanjahuig és Trumpig nyíltan flörtöl a hódító háborúk, etnikai tisztogatások és gyarmati fosztogatás indításával; némelyikük már rég el is kezdte. Törökország, a magyar kormány egyik legközelebbi szövetségese, máig azzal fenyeget, sőt, hat év óta most a legjobban, hogy elpusztítja az ezredforduló utáni történelem legreménytelibb fejleményét, a szíriai népek szekuláris, demokratikus, feminista, ökológiai és libertárius szocialista forradalmát. Rojava pusztulása pedig mindannyiunk pusztulása.

Utószó

Ritkán írok külön utószót a videókhoz a szöveg lezárása után, de rengeteg minden történt a videó vágása és renderelése óta.

Törökországban Öcalan negyedszázadnyi rabság után – vélhetően az őt fogva tartó török kormány nyomására – felszólította a PKK-t a fegyverletételre és a feloszlásra, a török államba és annak politikai struktúráiba való betagozódásra, és ezen keresztül a kurd kérdés politikai megoldására. Bár Törökország diktatórikus rendszere erre eddig nem tűnt sem alkalmasnak, sem hajlamosnak, a legtöbb kurd szervezet támogatja Öcalan kezdeményezését. A PKK azonnal egyoldali tűzszünetet jelentett be, amit Törökország nagyjából négy napig tartott tiszteletben, mielőtt újra elkezdte a gerillák iraki pozícióit bombázni. Hamarosan összehívnak egy pártkongresszust, ahol dönteni fognak a feloszlásról és a stratégiaváltásról. Mindez alapján gondolhatnánk, hogy közel a törökországi kurd felkelés vége, de fennáll annak veszélye, hogy Erdoğan Törökországa csak még jobban bekeményíti a kurdok elnyomását, ha már a legkisebb fegyveres ellenállással sem kell számolnia.

Délnyugat-Szíriában a drúzok felállítottak egy, a rojavai rendszerhez hasonló katonai tanácsot, hogy szükség esetén megvédhessék a drúz közösséget a HTS kormányától. Eközben Izrael a drúzok védelmére hivatkozva egyre nagyobb szíriai területeket száll meg. Állandósította a Golan-fennsík melletti pufferzóna megszállását, és már Damaszkusz külvárosaira vetett szemet. Teszi mindezt annak ellenére, hogy a szíriai drúzok egybehangzó álláspontja, hogy nem kérnek sem az izraeli hadsereg segítségnyújtásnak álcázott megszállásából, sem pedig egy Izrael által távirányított szíriai drúz bábkormányzatból.

A HTS március elején tömegmészárlásokba kezdett az alaviták által lakott partmenti régiókban, a hivatalos indoklás szerint azért, mert az Aszad-rezsim maréknyi megmaradt fegyverese rátámadt a HTS katonai ellenőrzőpontjaira és konvojaira Latakiában és Tartuszban. A következő napokban a rezsim erői és szövetséges fegyveres csoportok alavita civilek ellen indítottak bosszúhadjáratot, amiben nagyjából ötször annyi civilt öltek meg, mint Aszad-párti fegyverest. A beszámolók alapján házról házra jártak, átkutatták és kifosztották az otthonokat, néhányat le is égettek, lefoglalták az autókat, az utcán kivégezték a gyanúsnak tűnő és menekülni próbáló embereket, aztán szétszórva hagyták a holttesteket háztetőkön, mezőkön és utak szélein. Bár az erőszak túlnyomó része alaviták ellen irányult, néhány keresztényt is megöltek, és több kényszerevakuált keresztény falut is kifosztottak. Sharaa a nemzetközi felháborodás csitítására a mészárlások kivizsgálását és a tettesek felelősségre vonását ígérte, de az egész ügy rávilágított arra, hogy Sharaa nem tartja kézben a HTS-t és szövetségeseit, a békéltető retorika és szemlélet pedig láthatóan nem eresztett gyökeret a szervezeti hierarchia alsóbb szintjein. Az Európai Unió külpolitikai szóvivője a nyilatkozatában a civilek elleni atrocitásokért az idézőjeles „pro-Aszad elemeket” tette felelőssé, nyilvánvalóan azért, mert az Unió érdeke, hogy ne vegyen tudomást a Sharaa kormánya által elkövetett szektariánus erőszakról, ugyanis ha ennek létezését elismerné, azzal együtt azt is elismerné, hogy Szíria nem biztonságos a hazatérők számára, ami máris embertelenné és elfogadhatatlanná tenné az Európában letelepült menekültek kitoloncolását.

Öcalan felhívásától nyilván nem függetlenül március 10-én pedig Mazloum Abdi, az SDF parancsnoka, és Ahmed al-Sharaa megállapodást írt alá Északkelet-Szíria integrálásáról az egységes szíriai központi államba. A megállapodás alapján többek között tűzszünet lép életbe Szíria egész területén, minden vallási és etnikai kisebbségnek egyenlő, alkotmányban foglalt politikai és kulturális jogot biztosítanak, elősegítik a belső és külső menekültek hazatérését és integrálják Északkelet-Szíria katonai és polgári intézményeit és infrastruktúráját a damaszkuszi államszervezetbe. Ez látszólag azt jelenti, hogy Rojava pár hét alatt lemondott a föderális és decentralizált Szíria követeléséről, és kiegyezett egy unitárius központi kormányzattal, de a Szíriai Demokratikus Tanács az aláírás után kiadott nyilatkozatában továbbra is decentralizációt követel, és ahogy az Al Jazeera is írja, egyelőre nem világos, pontosan milyen alkotmányos státuszt kap majd Északkelet-Szíria, vagy hogy megtart-e valamilyen szintű autonómiát. Törökország és a csatlósai mellesleg erre a megállapodásra is a támadásaik felerősítésével reagáltak.

Természetesen a megállapodás végrehajtása még hátravan, és sok minden történhet addig, de ha keresztülmegy, az minden valószínűség szerint a rojavai politikai forradalom végét jelentené. Sharaa központi kormányzata ugyanis nagy eséllyel nem tűrné meg a konföderális, decentralizált politikai strukturákat, a kiterjesztett szabadságokat a nők és kisebbségek számára, vagy a kommunalista gazdaság kísérleti kezdeményeit. Szóval igen, az eredeti videót még bizonytalan, de reményteli felhanggal zártam, de attól tartok, minden eddig elhangzottat hamarosan múlt időbe kell tenni. Korai lenne azt mondani, hogy a rojavai forradalom elbukott, de sajnos ideje bekészíteni a gyászjelentést.

Bibliográfia

[1] Besenyő et al: Az Iszlám Állam, Terrorizmus 2.0 (Kossuth, 2016), 193. oldal