Ez a szöveg 2023 november-decemberben íródott, és a 2023. december 17-én közzétett "A gázai konfliktus eredete" című Szamizdat-videó átirata.
1. Intro
Sziasztok.
Legutóbb még azt mondtam, hogy a következő videó a Miénk az utca második része lesz, de azt sajnos előre nem látott körülmények miatt határozatlan ideig el kell halasztanom. Emiatt elnézést kérek, de addig is van miről beszélni.
Bizonyára mindenki hallott arról, hogy október hetedikén, szombaton a Hamász fegyveresei áttörték a Gázai Övezetet körülvevő falat, behatoltak Izrael területére, és megtámadtak több várost, kibucot, katonai bázist és egy fesztivált. A támadások során több, mint ezer izraelit öltek meg, illetve további nagyjából kétszáznegyven embert túszul ejtettek és Gázába vittek. A Haaretz vezet egy folyamatosan frissülő listát a Hamász-támadás és a válaszként indított gázai szárazföldi hadművelet azonosított halottairól névvel, korral és fényképpel; december közepén 1297 ember szerepel a listán, ebből 1140 halt meg az október hetedikei támadásban, köztük 815 civil; idősek, fesztiválozó fiatalok és gyerekek. Ez közel lehet a végleges számhoz, mivel az izraeli külügyminisztérium szerint a nagyjából 1400 megtalált holttestbe beleszámolták a támadás közben meghalt Hamász-tagokat is, és az izraeli áldozatok száma 1200 körüli.
A támadást követően az izraeli hadsereg teljes ostrom alá vonta Gázát; elvágta az ivóvíz, élelmiszer, villamosenergia és üzemanyag-utánpótlásukat; ezek mindegyikét Izrael eddig is ellenőrizte, hiszen Gáza 2007 óta szárazföldi, tengeri és légi blokád alatt áll. Ugyanez a blokád a Gázába való ki- és bejutást is korlátozza. Az izraeli hadsereg a Hamász október hetedikei mészárlását követő első hat napban hatezer bombát dobott le Gázára, egy Budapestnél kisebb területre, ahol több, mint kétmillió háromszázezer ember él. A Gázában élők hetven százaléka az ENSZ-nél regisztrált menekült más palesztin területekről és Izraelből. Az emberek majdnem kétharmada 24 évnél fiatalabb, a medián kor pedig 18. A bombázások és utcai harcok december közepéig nagyjából 18000 palesztin áldozatot szedtek, amiből közel 7900 gyerek és 6100 nő. A gázai kormányzat jelentései eddig mindig egyeztek az ENSZ, független újságírók és izraeli hatóságok becslésével is, de az általuk jelentett szám valószínűleg egy alábecslés, mivel még az amerikai külügy is azt mondja, hogy az igazi szám ennél magasabb, pedig nekik a legkevésbé sem érdekük felfújni a számokat. Független szervezetek becslései szerint a palesztin áldozatok száma már november közepén átlépte a húszezret. Az ENSZ azt mondja, a gázaiak 80 százalékának el kellett hagynia az otthonát. Gázavárosban az épületek fele teljesen elpusztult vagy súlyosan megsérült. A palesztinoknak akkor sem lenne hova hazamenni, ha Izrael megengedné nekik a későbbi hazatérést, de minden jel arra mutat, hogy nem fogja.
Mindez nem járulékos veszteség, hanem része annak a stratégiának, amit Izrael Dahija doktrínának hív, Bejrút azon negyede után elnevezve, ahol először alkalmazták a módszert. Gadi Eisenkot tábornok így foglalta össze a doktrínát:
„Aránytalan erőszakot fogunk alkalmazni minden falu ellen, ahonnan Izraelre lőnek, és óriási károkat és pusztítást fogunk végezni. A mi szempontunkból ezek katonai célpontok. Ez nem javaslat, hanem jóváhagyott terv.”
Egy másik ezredes ezidőtájt azt írta, hogy az aránytalan válaszcsapás célja csak másodsorban az ellenség harci képességének csökkentése, és a fő cél a gazdaságilag fontos civil infrastruktúra és civil életek büntető jellegű elpusztítása, hogy a hosszú és költséges újjáépítés elrettentse az ellenséget a további támadásoktól. Nem más ez, mint egy hivatalos terv háborús bűnök elkövetésére. Arról nem is beszélve, hogy a civil célpontok támadása félelemkeltés és egy politikai cél elérése érdekében definíció szerinti terrorizmus.
Nem először alkalmazzák a Dahija doktrínát Gázában, de most soha nem látott méreteket öltött. Izrael október 7. és november 2. között két atombomba robbanóerejének megfelelő mennyiségű bombát dobott le Gázára; nyilván kisebb dózisokban és hosszabb időre elosztva, viszont ne felejtsük el, hogy Gáza területe feleakkora sincs, mint Hirosima.
Magától értetődő, de azért ki kell mondani: a Hamász egy militáns iszlamista csoport, az október hetedikei támadásuk pedig ritkán látott kegyetlenségű terrorizmus volt többnyire izraeli civilek ellen. Ez a támadás egy újabb szintlépés volt az erőszak vég nélküli, öngerjesztő körforgásában, amiben Izrael és Palesztina immár 75 éve vergődik. A Szentföldön folyó konfliktusról való beszédet gyakran annyival zárjuk rövidre, hogy az egész helyzet túl bonyolult, hogy egészében megérthessük, úgyhogy inkább ne is próbálkozzunk vele, csak nézzük tehetetlenül a kölcsönös vérontást, mintha csak egy természeti katasztrófát néznénk. Ez a hozzáállás vezet ahhoz is, hogy annak tudomásul vétele, hogy általában nem ok nélkül történnek dolgok, furcsává vagy akár elfogadhatatlanná válik. Mikor António Guterres ENSZ főtitkár azt mondta, hogy október hetedike nem egy légüres térben történt, azt az izraeli ENSZ-küldöttség úgy értelmezte, hogy Guterres igazolni akarja a Hamász terrorizmusát.
Valójában erről szó sincs; a megértés nem igazolás. Ha egy repülő lezuhan, és ki akarom deríteni, milyen meghibásodás volt az oka, akkor nem igazolni akarom a repülőgépek lezuhanását, épp ellenkezőleg: azt akarom megtudni, hogyan akadályozzam meg, hogy további repülők zuhanjanak le. Hasonlóan, ha véget akarunk vetni a vérontásnak a Szentföldön, akkor mindenekelőtt azt kell megértenünk, hogy miért történik egyáltalán. Ezeket a köröket a megértésről és igazolásról már többször lefutottuk 9/11 és a terrorellenes háború kapcsán, de úgy látszik, a társadalomnak rövid az emlékezete. A Hamász október hetedikei terrortámadása valóban nem egy vákuumban történt, hiszen a Hamász sem egy vákuumban jött létre. A Hamász, akárcsak az összes többi Közel-Keleti iszlamista szervezet, a körülményeinek terméke, a körülmények létrehozásában pedig változó mértékig sok mindenkinek felelőssége van, a Római, Oszmán és Brit Birodalmaktól az Egyesült Államokon és az arab világon át egészen Izraelig.
A történelem valóban nem egyszerű: sok bonyolult és ellentmondásos érdek dialektikus folyamata vezetett a fennálló állapothoz. Viszont ez a fennálló állapot már sokkal egyszerűbb, morálisan és jogilag is. Izrael az elmúlt hetvenöt évben elfogadhatatlan körülményeknek tette és teszi ki a palesztin lakosságot: jogfosztás, deportálások, kilakoltatások, ötvenhat éve tartó illegális és brutális megszállás, katonai bíróságok, kollektív büntetés, nyílt és kendőzetlen apartheid. Ezek súlyos vádak, amikkel nem illik könnyedén dobálózni. Valószínűleg az emberijogi szervezetek és neves népirtáskutatók sem dobálóznak velük könnyedén. Olyan izraeli és nemzetközi emberijogi szervezetek, mint a Yesh Din, a B’Tselem, az Amnesty, a Human Rights Watch és a FIDH nyilatkoztak arról, hogy Izraelben apartheid van, a szó nemzetközi jog által meghatározott jelentése szerint.
Szintén izraeli és nemzetközi történészek és más akadémikusok szerint pedig amit Izrael a megalapítása óta a régió palesztin lakosságával csinál, az felér egy lassú égésű etnikai tisztogatással. Raz Segal izraeli népirtáskutató például idén október 13-án publikált egy cikket a Jewish Currentsen „A népirtás tankönyvi példája” címmel, Michael Barnett politikatudomány-professzor pedig még márciusban publikált egy cikket, amiben arra figyelmeztet, hogy Izrael egy népirtás korai tervezési és szervezési fázisában van. Október 15-én nyolcszáznál is több nemzetközi jogász, népirtáskutató és konfliktuskutató adott ki közös nyilatkozatot, amiben a Gázában küszöbön álló népirtásra figyelmeztetnek.
November végén pedig az utolsó pillanatban bepánikolva vonták vissza egy publikálásra kész esszé közzétételét az egyik legnevesebb amerikai jogi folyóiratban, a Harvard Law Reviewban, mivel abban egy palesztin-amerikai nemzetközi jogász-doktorandusz Izrael politikáját bírálja, és a szerkesztői testület félt a nyilvánosság reakciójától. Rabea Eghbariah esszéje végül a Nationben jelent meg, és ebben azt írja, hogy bár a telepeskolonializmus, apartheid és népirtás mind olyan fogalmak, amik illenek a palesztinok által megélt materiális valóságra, egyik sem tudja azt egészében felölelni. Azt javasolja, hogy ahogy a Holokauszt megalapozta a genocídium fogalmát a nemzetközi jogban, Dél-Afrika pedig az apartheidét, úgy a palesztinok helyzetének leírásához és értelmezéséhez egy új jogi keretrendszerre van szükség: ennek a neve a Nakba, azaz arabul katasztrófa.
2. Ez nem a kezdet, de nem is a vég
Ezeket a vádakat később részletesebben is megnézzük, de legalább egy minimális történelmi kontextus azért szükséges a megértésükhoz. Viszont mielőtt belevágunk a történelembe, szeretném világossá tenni, hogy semmilyen antiszemitizmust vagy iszlamofóbiát nem fogok tolerálni a kommentekben. A konfliktus se nem fekete-fehér, se nem pofonegyszerű, de azért nem is felfoghatatlanul bonyolult, ahogy azt néhányan mondják. Én most itt nem vállalkozhatok arra, hogy a teljesség igényével mindent elmondjak, de a leírásban linkelek egy rakat jó videót és egyéb forrást a témában, és most még inkább javaslom mindenkinek, hogy olvasson beléjük, mint máskor, mert sok minden tényleg ki fog maradni.
Az 1900-as évek elejéig az Oszmán Birodalmi Palesztinában évszázadok óta békében éltek a muszlimok, keresztények és zsidók, akik közül voltak, akik a bibliai idők óta itt éltek, mások a középkori Európából menekültek az Oszmán Birodalomba. Az 1900-as évek elején elkezdtek cionista telepesek költözni Palesztinába, akiknek az egyre nyíltabban bevallott célja az volt, hogy az őslakosok jogfosztásával és elűzésével, vagy legalábbis nyomatékos távozásra ösztökélésével csináljanak helyet a zsidó államnak, eltekintve olyan kicsi és végeredményben sajnos erőtlen frakcióktól, mint az Ihud, akik egy osztatlan, kétnemzeti Palesztinát akartak, a zsidó-arab együttműködés, együttélés és egyenjogúság jegyében. Mint ismert, végül nem ez az irányzat került hatalomra, de ennek ellenére érdemes tőlük leckéket venni, ha kiutat keresünk a konfliktusból. Az Ihud egyesület nyilatkozata az Eszmélet 124-edik számában olvasható magyarul, mindenkinek ajánlom. A link a források között lesz.
A cionista telepesek és arab népesség a húszas évekről kezdve egyre erőszakosabban léptek fel egymással és a brit gyarmati hatóságokkal szemben, és ezek az összetűzések gyakran torkollottak zavargásokba és mészárlásokba. Bár a második világháború alatt zsidó és palesztin önkéntesek ezrei harcoltak egymás mellett a nácik ellen, a Szentföldön nem hűltek az indulatok. Az erőszaknak véget vetendő az ENSZ 1947-ben elfogadta a Palesztinai Brit Mandátum felosztási tervét, ami alapján a britek kivonulása nyomán Palesztina 56 százalékán létrejött volna Izrael, a fennmaradó részen pedig egy arab állam, annak a közepén pedig Jeruzsálem nemzetközi irányítás alatt maradt volna. Eddigre Palesztina lakosságának egyharmadát európai zsidó telepesek és a második világháború menekültjei tették ki; a felosztási terv alapján ők kapták volna a terület nagyobb részét, beleértve a legértékesebb termőföldeket és a partmenti nagyvárosok többségét. Az így létrejövő állam lakossága még mindig 47 százalékban arab lett volna.
Az arabok elutasították a felosztási tervet, mondván igazságtalanul nagy arányú és értékű földet ad olyan telepeseknek, akik legfeljebb húsz-harminc éve élnek ott, és az új arab államnak alig maradna elég termőföldje és tengeri kikötője. Ráadásul az araboknak odaígérték a teljes területet függetlenséggel együtt cserébe a segítségükért az oszmánok ellen az első világháborúban. Ezt az ígéretet először a Sykes-Picot megállapodás szegte meg, másodszor pedig Palesztina felosztása. A cionisták viszont elfogadták a felosztást, mert bár nem voltak vele teljesen megelégedve, úgy gondolták, ez jó kiindulópont lesz a későbbi terjeszkedésnek.
Például David Ben-Gurion, Izrael első miniszterelnöke egy 1937-es levelében arról írt, hogy még egy olyan államot is üdvözölniük kell, ami a Szentföldnek csak egy részén terül el, mivel ez nem a vég, hanem a kezdet, és később terjeszkedhetnek.
„Az én véleményem (ami miatt nagyon is támogatom egy állam létrehozását, annak ellenére, hogy ez most felosztással jár), hogy egy zsidó állam, ami a földnek csak egy részét teszi ki, nem a vég, hanem a kezdet. […] Meg fogunk szervezni egy fejlett védelmi erőt – egy nagyszerű hadsereget, ami kétségtelenül a világ legjobbjai közé fog tartozni. Ezen a ponton biztos vagyok benne, hogy nem vallanánk kudarcot az ország fennmaradó részeinek megszerzésében, akár megállapodva az arab szomszédainkkal, akár más módon.”
Szintén 37-ben Ben-Gurion arról is beszélt, hogy a felosztás elfogadása nem jelenti a Transzjordániáról való lemondást, mondván az állam határait egyelőre elfogadják, de a cionista aspiráció határait senki nem korlátozhatja. Ezeket a határokat Ben-Gurion igen tágan értelmezte, és beleértette Libanon és Szíria déli részét, Jordánia és Ciszjordánia egészét, és a Sinai-félszigetet is. 1938-ban kijelentette, hogy „amikor az államalapítás eredményeként megerősödünk, eltöröljük a felosztást és elfoglaljuk Palesztina egészét”.[Noam Chomsky: The Fateful Triangle, 289-290. oldal]
Mindenesetre az ENSZ megszavazta a felosztási tervet, és 1948. május 15-én megszűnt a Brit Palesztin Mandátum. Ugyanezen a napon kikiáltották Izrael függetlenségét, ami ellen a környező arab országok azonnal háborút indítottak. Mikor ez a tízhónapos háború véget ért, Izrael többé-kevésbé elérte a mai határait, ami alapján a 47-es felosztás által garantált 56 százalék helyett az egykori Palesztin Mandátum területének 78 százalékát megszerezte, a független palesztin állam pedig soha nem jött létre. Helyette Ciszjordániát Transzjordánia foglalta el, ami ezután felvette Jordánia nevet, a Gázai övezet pedig Egyiptomhoz került.
A háború káosza, mint mindig, tökéletes fedezéket biztosított az etnikai tisztogatásnak: az 1948-as háborúval párhuzamosan kezdődött a Nakba, azaz a katasztrófa, amely során a háború alatt az Izraelben élő palesztinok 85 százalékát, több, mint 750000 embert üldöztek el az otthonukból, és 530 falvat ürítettek ki vagy romboltak le. A háború alatt közel hatezer embert, négyötödrészt civileket, köztük gyerekeket internáltak koncentrációs táborokban, amíg az Irgun és a Haganah lefoglalta a földjüket és a vagyonukat.
Bár a nemzetközi jog szerint a háború végeztével a menekülteknek joga van a hazatéréshez, ezt Izrael azóta nem engedi nekik. Viszont a Nakba nem ért véget a háború végével. Az Izrael határain belül maradt arabok elüldözése, jogfosztása és a vagyonuk elkobzása bőven kitartott a háború utáni évtizedekben; valójában még mindig nem ért véget. A Negev sivatag beduinjait például az ötvenes években űzték el a Sinai-félszigetre, Ciszjordániába vagy egy Beersheba melletti elszigetelt rezervátumba. Mindez a mai napig tart.
A palesztinok deportálására válaszul az ötvenes évek elejétől a hetvenes évek végéig az arab és muszlim világ sok országa szintén kiutasította a zsidó lakóit, akik közül a legtöbben Izraelben telepedtek le. Voltak elszigetelt esetei, hogy Izrael a zsidó-arab ellentét gerjesztésével motiválta emigrálásra az arab országok zsidóit, de nem szabad lebecsülni, mennyire ellenséges és veszélyes helyekké váltak az arab országok a zsidók számára a huszadik század második felében. A legtöbben önként menekültek az antiszemitizmus elől Izraelbe vagy egyenesen deportálták őket, és ebben Izraelnek szinte semmilyen közvetlen szerepe nem volt. A Közel-Keletről és Észak-Afrikából származó mizrahi zsidók teszik ki napjainkban Izrael lakosságának többségét, és a kiutasítások tapasztalata segít megmagyarázni az ellenséges hozzáállásukat az arabokhoz.
A második arab-izraeli háború az 1956-os Szuezi válság, mikor Izrael Franciaország és Nagy-Britannia kérésére rövid időre megszállta a Sinai-félszigetet, hogy segítse utóbbiakat a Szuezi-csatorna elfoglalásában. Ez annyira nem érdekes, mivel semmilyen terület nem váltott tartósan kezet. 1964-ben Jeruzsálemben több szekuláris, nacionalista és baloldali csoport ernyőszervezeteként megalakult a Palesztinai Felszabadítási Szervezet, ami innentől az első oslói megállapodásig a palesztin ellenállás domináns ereje volt. 1966-ban megszűnt az 18 éve tartó katonai igazgatás Izrael arab lakói fölött, és a polgári kormányzat hatásköre alá kerültek.
A Szuezi válság óta fokozatosan romlott Egyiptom és Izrael viszonya, és 1967 májusában Egyiptom lezárta a Tiráni-szorost az izraeli szállítmányok előtt. Erre válaszul június ötödikén hajnalban Izrael meglepetés légicsapásokat mért Egyiptom légitámaszpontjaira, megnyitva a hatnapos háborút. Aznap délre Izrael teljesen megbénította Egyiptom, Jordánia és Szíria légierejét, ami lehetővé tette, hogy a szárazföldi csapatok a következő napokban ismét elfoglalják a Sinai-félszigetet és a Gázai övezetet Egyiptomtól, Ciszjordániát Kelet-Jeruzsálemmel együtt Jordániától és a Golan-fennsíkot Szíriától. A hatnapos háborúban aratott könnyű győzelem teljesen meglepetésként érte az izraeli politikusokat és tábornokokat, de semmi esetre sem akartak lemondani a megszállt területekről: a Sinai félszigetet 1982-ig, Gázát hivatalosan 2005-ig, Ciszjordániát pedig a mai napig megszállás alatt tartják, Kelet-Jeruzsálemet és a Golan-fennsíkot pedig a nyolcvanas években de facto annektálták. Az Izrael által frissen megszállt területeken a háború elhozta a Nakba második nagy hullámát: nagyjából negyed és félmillió közötti palesztinnak és szírnek kellett örökre elhagynia az otthonát.
Gunnar Jarring svéd diplomata közvetítésével és Anwar Sadat egyiptomi elnök támogatásával a hetvenes évek elején kezdett formát ölteni egy béketervezet, ami alapján Izrael kivonult volna a Sinai-félszigetről, és cserébe Egyiptom elismerte volna Izraelt független államnak és megnyitotta volna a Tiráni-szorost és a Szuezi-csatornát az izraeli hajók előtt. Ez végül zátonyra futott, mert Izrael nem akart visszahúzódni a sebezhetőnek vélt 1948-as határaihoz, és a hatnapos háború váratlan sikerét követően elbizakodott volt a regionális erőviszonyokat illetően.[Elie Podeh: Chances for Peace 102, 106-107. oldal]
Részben emiatt is érte hidegzuhanyként, mikor 1973. október 6-án, Jom Kippur ünnepén az egyiptomi és szíriai hadsereg támadást indított az Izrael által hat évvel korábban tőlük elfoglalt területeken, a Sinai-félszigeten és a Golan-fennsíkon. A meglepetés miatt az első napokban Egyiptom és Szíria olyan sikeres volt, hogy az izraeli védelmi miniszter atombombákat akart használni ellenük. Erre végül szerencsére nem került sor, mert Nixon mindenképp el akarta kerülni az atomfegyverek használatát, úgyhogy inkább egy jó nagy adag hagyományos fegyvert küldött Izraelnek, amivel vissza tudták verni a támadást, a háború végére pedig még Kairóhoz és Damaszkuszhoz is veszélyesen közel kerültek. Ennek ellenére a Jom Kippuri háború megalázó volt Izrael számára és darabokra törte az sebezhetetlenség illúzióját, úgyhogy innentől már nyitottabb volt a Jarring és Sadat által javasolt békére. 1979-ben megköttetett a békeszerződés Egyiptom és Izrael között, ami alapján Egyiptom az arab világban elsőként elismerte Izrael függetlenségét és a hatnapos háború előtti határait, valamint megnyitotta előtte a vízi útvonalakat, cserébe Izrael 1982-ig bezárólag kivonta csapatait a Sinai-félszigetről, felszámolta a telepeket és hazavitte a telepeseket. A telepek létesítése egyébként arra mutat, hogy Izrael hosszú távon számolt a Sinai-félsziget betelepítésével és annektálásával, hasonlóan ahhoz, ami most Ciszjordániában történik.
1973-ban egy másik fontos dolog is történt: egy Ahmed Jászin nevű imám Gázában megalapította az Iszlám Központ nevű vallásos jótékonysági szervezetet, ami iskolákat, kórházakat, könyvtárakat és hasonló szociális szolgáltatásokat üzemeltetett. A kezdetektől mindenki számára egyértelmű volt, hogy az Iszlám Központ egy radikális vallásos fundamentalista szervezet, ha máshogy nem, az egyiptomi Muszlim Testvériséghez való kapcsolata révén. Ennek ellenére Izrael évekig elismerte és támogatta az Iszlám Központot, mivel ekkor még nem voltak nyíltan ellenségesek Izraellel szemben, és a fő ellenség akkoriban úgyis a PFSZ volt. Úgy gondolták, meggyengítheti a szekuláris PFSZ-t, ha megjelenik egy erős vallásos alternatíva, így kezdetben az Iszlám Központ hasznosnak tűnt a palesztin politika megosztásához. A hetvenes-nyolcvanas években az Jászin által nevelt iszlamista csoportok egyre többször összetűzésbe keveredtek a PFSZ-szel és más szekuláris szervezetekkel; még a Vörös Félhold gázai épületét is megrohamozták, miután nem sikerült a szekuláris vezetőség helyére iszlamistákat helyezni. Mindezek fölött az izraeli megszálló erők többnyire szemet hunytak, mivel úgy gondolták, az iszlamistákkal van egy közös ellenségük, a szekuláris palesztin szervezetek. A radikálisan konzervatív vallásos szervezetek támogatása a szekuláris baloldaliakkal szemben visszatérő motívum a Nyugat Közel-Kelet-politikájában.
Magyarország és a Palesztinai Felszabadítási Szervezet között a hetvenes években jöttek létre diplomáciai kapcsolatok; a PFSZ 1975 szeptember 29-én nyitott irodát Budapesten. Másnap leszállás közben felrobbant egy Budapestről Bejrútba tartó MALÉV-gép, amiben meghalt a fedélzeten lévő 60 ember; egy népszerű elmélet szerint Izrael lőtte le, mivel ezen a gépen kellett volna hazautaznia a PFSZ vezetésének. Ez egy elég erős elmélet főleg annak fényében, hogy a Jom Kippuri háború alatt Magyarország fegyvereket adott el Szíriának, bizonyítást viszont nem nyert, mivel a magyar kormány 2003-as nyomozásának eredményeit titkosították.
A hetvenes évek során a PFSZ továbbra is aktív volt, és a nyolcvanas évek elején a libanoni határ mentén csaptak össze az Izraeli Védelmi Erőkkel. Végül Izrael 1982-ben megszállta Dél-Libanont és Bejrútot, azzal a céllal, hogy kiűzze onnan a PFSZ-t és beiktasson izraelbarát kormányzatot. Az 1982-es libanoni háború és főleg az alatta elkövetett atrocitások, például a Sabra és Shatila mészárlás erősen hozzájárult a libanoni síiták radikalizálásához és a Hezbollah felemelkedéséhez.
Közben muszlim klerikusok a hetvenes évek közepétől figyelmeztették Izraelt, hogy Ahmed Jászin valójában soha nem tanult iszlám teológiát, és a vallásos tevékenysége csak elterelés a politikai ambícióiról. Miután 1984-ben a PFSZ is adott egy fülest Izraelnek, hogy Jászin Iszlám Központja elkezdte magát felfegyverezni Gázában, az izraeli hadsereg egy fegyverlerakatot talált egy Jászinhoz köthető mecsetben. Jászint lecsukták, de mivel azt állította, a fegyvereket nem Izrael ellen akarta használni, hanem a PFSZ ellen, egy év után szabadon engedték, és hagyták, hogy az Iszlám Központ tovább terjeszkedjen.
Eközben az Izraelben, és még inkább a megszállt területeken élő palesztinok életkörülményei folyamatosan romlottak, aminek eredményeként 1987-ben kitört az első Intifáda, azaz felkelés. Az intifáda alapvetően egy polgári ellenállás formáját öltötte, nem pedig félkatonaiét, erős kontrasztban a későbbi második Intifádával. A sztrájkokra, felvonulásokra, bojkottokra, polgári engedetlenségre, graffitizésre, barikádépítésre, békés tüntetésekre és rendbontó zavargásokra, kövek dobálására az izraeli hatóságok brutális erőszakkal reagáltak, ami után a köveket molotov-koktélok és időnként golyók váltották fel. Az izraeli hatóságok éles lőszert és könnygázt használtak a palesztin tüntetőkön, megverték őket, sőt, Jichák Rabin védelmi miniszter parancsára eltörték a csontjaikat. Akár hónapokig is tartó kijárási tilalmakat vezettek be egész településekre, és bevett gyakorlat volt katonai célokból elfoglalni palesztin civilek házait, aztán a vécé használata helyett rászarni a tetőre.
Mellesleg kíváncsi vagyok, hogy aki szerint Gáza vaktában bombázása rendben van, mert a Hamász élő pajzsnak használja az ott élőket, mit mond arra, hogy az IDF civilek házait foglalja el és használja fel katonai célokra. Mellesleg a mellesleghez, az izraeli hadseregnek sokáig hivatalos protokollja volt a palesztin élő pajzsok használata, és mikor a legfelsőbb bíróság ezt be akarta tiltani a nemzetközi jogra hivatkozva, az ellen a Védelmi Minisztérium fellebbezett, mondván a második intifáda éveiben az IDF legalább 1200 alkalommal használt élő pajzsokat. Például volt, hogy izraeli rendőrök 2004-ben egy 13 éves gyereket kötöztek az autójukra, hogy a tüntetők ne dobálják meg őket kövekkel. A tiltás ellenére a B’Tselem szerint az izraeli katonák még mindig rendszeresen használnak palesztin civileket élő pajzsként.
Ez főleg azért kompromittáló, mert míg Izrael saját maga rendszeresen élő pajzsokat használ, ugyanezzel vádolja a Hamászt is, és ezzel igazolja a civil célpontok bombázását. A Vöröskereszt szerint a nemzetközi jogban az számít élő pajzsnak, ha egy fegyveres erő felszólítja vagy kényszeríti a civil lakosságot, hogy ide vagy oda menjen, azzal a céllal, hogy a jelenlétével katonai szempontból jogtalan célponttá tegye a helyszínt. A kulcskérdés a szándékban van. Ha valaki abból a kifejezett célból helyez egymás közelébe katonai célpontokat és civileket, hogy az utóbbival védje az előbbit, az élő pajzsnak számít. Ha viszont bármi más okból alakul ki olyan helyzet, hogy katonai és civil célpontok keverednek, akkor nem számít élő pajzsnak. Ilyen ok például, ha nem lehetséges a katonai és civil célpontok elválasztása, ami Gázára igaz lehet; nehéz lenne egy tenyérnyi olyan területet találni az enklávéban, ahonnan nincs pár száz méteren belül civil terület. Tovább komplikálja a dolgokat, hogy a Hamász nem csak a félkatonai szárnyból áll, hanem egy civilből is. A napköziket, iskolákat, kórházakat és hasonló szociális szolgáltatásokat a politikai autoritásként a Hamász polgári szárnya üzemelteti.
Az sem bizonyított, hogy a Hamász erővel tartja maga körül a civileket, hogy ne lehessen rá lőni. A gázai lakosság következetesen tagadja, hogy a Hamász befolyásolná a mozgásukat, az elmondásuk szerint azért nem hagyják el az otthonaikat, mert Izrael úgyis mindig lebombázza a biztonságosnak ígért zónákat is. Az Amnesty a 2009-es gázai háborúról szóló jelentésében azt írja, hogy bár a palesztin szervezetek gyakran indítottak rakétákat lakóövezetekből és a közelükből, arra nem talált bizonyítékot, hogy ezt olyankor tették volna, mikor civilek jelen voltak, ahogy arra sem, hogy úgy befolyásolták volna a civilek mozgását, hogy ezzel katonai célpontokat védjenek[74-77 oldal]. A BBC közel-keleti szerkesztője ugyanezt mondta.
Egy rakat más háborús bűnben, többek között a civil lakosság hanyag és tudatos veszélyeztetésében kétségtelenül bűnös a Hamász, de ez az élő pajzs dolog nem áll meg a lábán. Persze felmerülhet, hogy mikor Izrael ezzel vádolja őket, akkor nem a nemzetközi jogra apellál, hanem a hétköznapibb és kötetlenebb értelemben használja a kifejezést; például hogy egy Hamász-tag élő pajzsnak használja a családját, mikor éjszaka otthon alszik, vagy egy kórházat, mikor ott kezelik. Talán ha valaki a Hamász tagja, akkor minden pillanatban kétszáz méteres körben mindenkit élő pajzsnak használ, akkor is, ha épp nem harcol senkivel.
A +972 tényfeltáró riportjában több jelenlegi és korábbi tiszt azt mondja, hogy az izraeli hírszerzés egy Gospel nevű mesterséges intelligenciát használ a bombázási célpontok kiválasztására. A Gospel olyan sebességgel és volumenben tud célpontokat generálni, ami lehetővé tette alacsony rangú Hamász-tagok lakóhelyeinek nagy léptékű támadását. Az izraeli légierő minden egyes bomba ledobása előtt pontosan tudja, hogy az hány civil áldozatot fog szedni, és míg korábbi háborúkban a Hamász-tisztek likvidálásakor már pár tucat várható civil áldozat is elég volt a bombázás lefújásához, idén ez a szám több százra emelkedett.
Ezért mondhatta az IDF szóvivője a CNN-en, hogy megérte felrobbantani kétszáz civilt a Dzsabália menekülttáborban, mert sikerült megölni egy Hamász-tisztet is. Talán amikor Izrael azt mondja, hogy "mindent megtesz a civil halálok minimalizálására", akkor azt úgy érti, hogy számára a minimális civil halálok száma mindig pont annyi, ahányat épp fel akar robbantani. Az izraeli hírszerzési tisztek azt is hozzáteszik, hogy az így lebombázott lakóházak többségében semmilyen katonai aktivitás nincs. Röviden igen, Izrael szemében még az is élő pajzsnak számít, mikor egy Hamász-tag otthon alszik. Az sem akadály, ha a bombázás pillanatában nincs is ott, a családjára és szomszédjaira attól még rá lehet dönteni a házat.
Távol álljon tőlem az Egyesült Államok védelme, de mikor tavaly ők ölték meg az al-Kaida vezetőjét Kabulban egy dróntámadás során, akkor nem robbantották fel a fél várost, hanem megvárták, hogy a faszi kimenjen az erkélyre, és egy speciális rakétával lőtték le, ami robbanóanyag helyett csak pengékkel volt felszerelve. Így sem az épületnek, sem a benne tartózkodó embereknek nem esett baja, al-Zawahiriból viszont így is darált hús lett. Az Egyesült Államok azt állítja, ellenőrizték az épület terveit, hogy megbizonyosodjanak róla, hogy a rakéta nem fogja összedönteni. Normál esetben semmi okunk nem lenne hinni Amerikának, de úgy tűnik, ebben az esetben az eredmény összhangban van a kijelölt céllal. Ez Izraelről nem mondható el. Persze az Egyesült Államok is messze van az ártatlanságtól, de mikor egy évvel korábban szintén Kabulban egy hasonló célzott merénylet 10 járókelőt is megölt, ők legalább megpróbálták tettetni a sajnálatot. Ehhez képest Izrael gázai tevékenysége a kanyarban sincs; a „világ legmorálisabb hadserege” érdemi válogatás nélkül támadja a célpontjait.
Az Izrael által Gázában kiválasztott célpontok közé tartoznak még az úgynevezett hatalmi célpontok, amiket nem a katonai szerepük miatt támadnak, hanem azért, hogy megbénítsák a gázai civil életet abban a reményben, hogy ez nyomást helyez a Hamászra. Hatalmi célpontok közé tartoznak toronyházak, egyetemek, bankok és kormányzati épületek. A háború első napjaiban a célpontok közel fele ilyen hatalmi célpont volt. Már csak abból is látszik, hogy hibás az Izrael által alkalmazott kettős mérce, hogy mindenki joggal elutasítaná, ha a Hamász azzal érvelne, hogy azért lőnek rakétákat Tel Aviv belvárosa felé, mert ott van az IDF központja, és élő pajzsnak használják a fővárost. Az sem egyértelmű, hogy a Hamász élő pajzs-alkalmazása miért jogosítaná fel Izraelt, hogy keresztüllőjön ezen az élő pajzson. Egy túszejtést sem úgy oldunk meg, hogy agyonlőjük a túszt a túszejtővel együtt.
Visszatérve az első intifádához, voltak, akik szerint a felkelés módszerei nem voltak elég radikálisak; a sztrájkokat, tüntetéseket és hasonlókat a PFSZ egyik szárnya, a Felkelés Egységes Nemzeti Parancsnoksága szervezte; de a PFSZ-től független iszlamista csoportok erőszakosabb fellépést akartak. 1987-ben Jászin megalapította a Hamászt és kiadta a hírhedt alapító okiratot, amiben Izrael elpusztítását tűzte ki célnak. Viszont Izrael még mindig a PFSZ-szel volt elfoglalva, úgyhogy a Hamász első, 1989-es támadásáig tartott, hogy lépjenek az ügyben. Életfogytig lecsukták Jászint, 400 vélt Hamász-aktivistát pedig Libanonba deportáltak, ahol így kialakulhatott a Hamász máig tartó kapcsolata a Hezbollah-hal és Iránnal. A B’Tselem szerint az első intifáda alatt több, mint 1100 palesztint öltek meg az izraeli hatóságok és telepesek, 175000-et tartóztattak le, és kétezer otthont pusztítottak el.
Az Intifáda végeztével beindult a békefolyamat. A PFSZ és Izrael tárgyalásokba kezdett, a PFSZ lemondott a nemzetközi törvények által garantált jogáról a fegyveres ellenálláshoz, cserébe Izrael beleegyezett, hogy kivonja a hadsereget és a telepeseket a megszállt területekről és létrehoz egy független palesztin államot valamikor a határozatlan közeljövőben. Jasszer Arafat PFSZ-vezető és Jichák Rabin izraeli miniszterelnök 1993-ban írta alá az első oslói megállapodást, 1995-ben pedig a másodikat. Ez alapján létrejött egy átmeneti és nagyon korlátolt hatáskörű palesztin önkormányzat, részeként a Palesztin Hatóság és a Palesztin Törvényhozó Tanács, és öt éven belül megtárgyalták volna a hátralévő nyitott kérdéseket. 1996-ban megtartották a Palesztin Törvényhozó Tanács első választását, amit a Hamász bojkottált. Így a választáson javarészt a korábbi PFSZ-t alkotó szervezetek vettek részt; ezek közül nem meglepő módon a szekuláris-szociáldemokrata-palesztin nacionalista Fatah dominált, a Hamász távollétében az egyetlen induló iszlamista szervezet, az Iszlám Dzsihád kevesebb, mint negyed százalékot kapott. Az elnök Jasszer Arafat lett a Fatah színeiben.
A második oslói megállapodás három területre osztotta Ciszjordániát; az A és B területek felett a Palesztin Hatóság gyakorol irányítást, míg a C területről Izraelnek 1997-ig kellett volna kivonulnia. A C terület Ciszjordánia több, mint hatvan százalékát öleli fel, mindazokat a területeket, amiket Izrael fontosnak ítélt megtartani, így például a Jordán folyó völgyét, izraeli telepeket és a legfontosabb utakat. A területek közül egyedül a C összefüggő, az A és B területek 202 egymástól elszigetelt enklávéból állnak, amik között Izrael végzi a polgári és katonai igazgatást is, beleértve a mozgás engedélyezését vagy korlátozását. Ciszjordánia szétszaggatása katasztrofális hatással volt a palesztin gazdaságra és társadalomra, és megnehezítette a munkalehetőségekhez, oktatáshoz és egészségügyi ellátáshoz való hozzáférést.
Erre a következő fejezetben majd visszatérünk, most a lényeg az, hogy még a teljesen megvalósult oslói béke is gyalázatosan igazságtalan lett volna a palesztinokhoz, de a megállapodás gyakorlatilag az aláírása pillanatától botladozott, és pár éven belül teljesen kisiklott. Ennek több oka van. Egyrészt az izraeli és palesztin szélsőjobb is szabotálta a békefolyamatot. Palesztin részről a Hamász egy brutális öngyilkos robbantási kampányt indított tömegközlekedési eszközökön és forgalmas csomópontokban, amivel el akarta érni, hogy az izraeli közvélemény ne támogassa PFSZ által kitárgyalt békét. A Palesztin Hatóság a CIA-vel és a Shin Bettel együttműködve több-kevesebb sikerrel próbálta megállítani a robbantásokat, de az Amerikával és Izraellel való kollaboráció örökre rájuk égett. A Hamászéhoz hasonló indokból egy Baruch Goldstein nevű telepes 1994-ben a ramadán alatt bement egy hebroni mecsetbe és agyonlőtt 29 imádkozó palesztint, további 125-öt pedig megsebesített, mielőtt a túlélők halálra verték. Goldstein az izraeli szélsőjobb köreiben még mindig népszerű, beleértve regnáló kormánytagokat is. Az izraeli szélsőjobb oszlopos tagjaként Itamar Ben-Gvir a kilencvenes évek eleje óta tiltakozott és hergelt az oslói béke ellen: az első nyilvános szereplése egy tévéadás volt, amiben a Rabin autójáról ellopott márkajelzést mutogatta, és azt mondta, hogy legközelebb magát a miniszterelnököt is elkapják. Jichák Rabint 1995 novemberében egy békepárti tüntetés után agyonlőtte egy izraeli fasiszta, és vele együtt meghalt az oslói béke reménye.
A következő évek fényében kijelenthető, hogy ez volt minden idők egyik legsikeresebb politikai merénylete, hiszen pontosan azt a hatást érte el, amit az elkövető várt tőle. Rabin halála után Benjamin Netanjahu vezetésével a békeellenes jobboldal került hatalomra, és az ő kormányzásuk alatt nem csak a kivonulás nem történt meg, de a betelepítések még fel is gyorsultak: az oslói megállapodás aláírásakor összesen 250000 izraeli élt illegális telepeken Ciszjordániában és Kelet-Jeruzsálemben, mára ez a szám 700000 fölé emelkedett. A telepek terjeszkedése nemcsak a palesztin területek kisajátítását jelenti, hanem a telepesterror egyre gyakoribbá válását is, aminek a megfékezésére a rendészetért felelős izraeli hadsereg semmilyen erőfeszítést nem tesz. Nem ritka, hogy telepesek erőszakkal elűzik egész falvak teljes lakosságát, leégetik a palesztin olajfaültetvényeket vagy betont öntenek a kutaikba. Mindezzel szemben pedig nincsen semmilyen szervezett ellenállás, főleg, miután a Palesztin Hatóság a békefolyamat éveiben az izraeli megszállás eszközévé és bábjává silányult. Végeredményben akármi is lett volna a beteljesült oslói egyezményből, a megvalósult része jelen állás szerint egyedül az izraeli megszállást és apartheidot szolgálja, és ez talán mindenképp így történt volna.
2000 júliusában a Camp Davidi csúcson összeült Ehud Barak izraeli miniszterelnök, Jasszer Arafat és Bill Clinton, hogy megtárgyalják az oslói megállapodásból kihagyott kérdéseket, például a palesztin menekültek hazatérési jogát, az izraeli telepeket, a palesztin állam határait, valamint Jeruzsálem és a Templomhegy státuszát. A tárgyalásokról nem született jegyzőkönyv, és eredménytelenül zárultak, így nehéz pontosan tudni, hogy mik voltak az ajánlatok, de elég beszédes, hogy Slomó Ben-Ami, az izraeli külügyminiszter és a tárgyalódelegáció tagja később azt mondta, ha palesztin lenne, ő is visszautasította volna a Camp Davidet. Annyi mindenesetre biztos, hogy Izrael nem akarta átadni egész Ciszjordániát, ahogy az oslói megállapodásban állt, hanem megtartotta volna nagyjából a húsz százalékát, ragaszkodott az új palesztin állam lefegyverezéséhez és légterének ellenőrzéséhez, három katonai bázis fenntartásához és a jordán határ ellenőrzéséhez, valamint a joghoz, hogy egy definiálatlan „vészhelyzet” esetén bevethesse a hadsereget Palesztinában.[13. oldal]
Az oslói béke egyértelmű kudarca és a Camp Davidi csúcs eredménytelensége után 2000 szeptember 28-án a most is kormányzó Likud párt elnöke, Ariel Saron több, mint ezer rohamrendőr társaságában a vitatott jeruzsálemi Templomhegyre látogatott. Ez a zsidóság legszentebb helye, itt állt kétezer éve a második templom, és egyesek itt remélik a jövőben felépíteni a harmadik templomot. Viszont a Templomhegy egyben az iszlám harmadik legszentebb helye is Mekka és Medina után és ezen a helyen épült fel a hatszázas években a Sziklamecset. Nem meglepő módon a Templomhegy az izraeli-palesztin konfliktus puskaporos hordójának leggyúlékonyabb kanóca; az izraeli belbiztonság egyik legfontosabb dolga, hogy megakadályozza, hogy a vallásos szélsőjobb begyújtsa ezt a kanócot. Az elmúlt harminc évben nem egyszer előfordult, hogy izraeli szélsőségesek terveket szőttek az al-Aksza mecset elpusztítására, hogy a helyére felépülhessen a Harmadik Templom.
Ezt Izrael nem engedheti megtörténni, mert biztosra vehető, hogy az Al-Aksza mecset elpusztítása által kiváltott általános harag a muszlim világban visszacsapna és elpusztítaná Izraelt, de izraeli belbiztonsági tisztek szerint akár világháborúhoz is vezethetne. Emiatt a Templomhegyen fenntartott relatív béke abszolút élet és halál kérdése Izrael számára, még a Hamásznál is jobban, és épp ezért baromi veszélyes, hogy az izraeli szélsőjobb egyre több szabadságot kap a Templomhegyen való bajkeveréshez, és hogy az elmúlt évtizedben nem telt el úgy év, hogy az izraeli rendőrség ne támadt volna palesztinokra a mecsetben [2012, 2013, 2014, 2015, 2016, 2017, 2018, 2019, 2020, 2021, 2022, 2023]. Mindeközben a palesztinai keresztény közösségeket ugyanúgy támadja az izraeli szélsőjobb.
Ilyen körülmények között egy jelentős jobboldali párt elnökének ezer rohamrendőrrel bevonulni a Templomhegyre felelőtlen és szükségtelenül provokatív húzás, főleg, hogy Saron azt is kijelentette, hogy „Jeruzsálem a kezünkben van”. Ahogy az előre látható volt, ez tiltakozást váltott ki Jeruzsálem palesztin lakosságától. A New York Times akkori tudósítása szerint néhány tucat tüntető köveket kezdett dobálni a többszáz rohamrendőrre, akik ettől úgy megijedtek, hogy egyből rájuk támadtak gumilövedékekkel, könnygázzal és gumibotokkal. Ne felejtsük el, hogy a gumilövedék valójában egy gumival bevont fémgolyót jelent, és mint ilyen, nagyon is tud halálos sebeket ejteni. Saron felvonulása után kitört a második Intifáda. Az első néhány nap békés demonstrációira, polgári engedetlenségére és alkalmi kődobálására a rendőrség gumilövedékekkel és éles lőszerrel válaszolt, napokon belül pedig harci helikopterek és tankok jelentek meg a legnépesebb palesztin lakóövezetekben. Az intifáda első napjaiban az izraeli katonák több, mint 1,3 millió golyót lőttek el, öt nap alatt 47 palesztint öltek és további majdnem 1900-at sebesítettek meg; ugyanebben az időben öt izraeli halt meg az összecsapásokban.
Szeptember harmincadikán pedig egy francia tévécsatornának dolgozó gázai szabadúszó újságíró felvette, ahogy egy gázai tüntetés lövöldözésbe torkollik és valaki egy fedezékbe vonult apára és a 12 éves fiára lő. Mindkettejüket eltalálták, a fiú meghalt, az apja pedig súlyosan megsebesült; a felvételből nem derül ki, hogy ki adta le a lövéseket. A sajtó nagy része egyszerű logikát követve arra következtetett, hogy valószínűleg most is izraeli katonák lőttek a palesztin tüntetésekre, ahogy az intifáda első napjaiban máshol is tették, és mivel a helyszínen a fiú és az apja csak az izraeli állások felől volt tűzvonalban. Izraeli hadsereg először felelősséget vállalt, aztán visszavonta, aztán azt mondta, a fiú nem is halt meg, és hogy azt mondani, hogy izraeli katonák lőtték le az gyereket és az apját, gyakorlatilag felér egy régimódi vérváddal. A túlélő apa a mostani bombázásban elvesztette a testvéreit is.
Mindenesetre a videó elterjedése, az izraeli hatóságok aránytalanul erőszakos válasza a tüntetésekre, és a Hamász népszerűsödése a Palesztin Hatóság hitelvesztése után együttesen vezetett a második intifáda elmérgesedéséhez. 2001-től kezdődően palesztin szervezetek, főleg a Hamász és az Iszlám Dzsihád, több tucat öngyilkos robbantást hajtott végre izraeli civilek ellen, és ekkoriban kezdődött a házi készítésű rakéták és aknavetők használata is Izraeli célpontok ellen. Ez a Vaskupola építése előtt volt, úgyhogy ezek a rakéták még landoltak is. Az izraeli hadsereg harci helikopterekkel, vadászgépekkel, kommandósokkal és mesterlövészekkel hajtott végre célzott merényletnek nevezett támadásokat, amiknek viszont így is rengeteg civil áldozata volt. Az intifáda alatt mindkét nagy palesztin frakció vezetője meghalt: Ahmed Jászint egy izraeli helikopter robbantotta fel Gázában 2004 márciusában, Jasszer Arafat pedig novemberben halt meg, mert öreg volt és beteg.
2005-ben Sarm el-Sejkben Ariel Saron immár izraeli miniszterelnökként aláírt egy tűzszünetet Mahmúd Abbásszal, a Palesztin Hatóság új elnökével. Később a Hamász is beleegyezett a tűzszünetbe, azzal a kitétellel, hogy ha Izrael megszegi, akkor lesznek válaszcsapások. Saron 2004-ben jelentette be, hogy a hadsereget és a telepeseket is kivonják a Gázai Övezetből, ahogy korábban a Sinai-félszigeten is tették. A második intifáda végét 2005-re teszik a tűzszünet és a gázai izraeli telepek felszámolása miatt. Ez az időszak volt az izraeli-palesztin konfliktus legvéresebbje, ha a más országokkal vívott háborúkat nem számoljuk. Ariel Saron templomhegyi látogatása és a 2008-as gázai háború között 4907 palesztin és 1063 izraeli halt meg.
2006-ban tartották a Palesztin Törvényhozó Tanács második választását. A Hamász kapta a szavazatok 44 százalékát, a Fatah 41-et, a maradékot pedig kisebb pártok. A választási rendszer miatt a Hamászhoz került a 132 mandátumból 74, a Fatah pedig visszacsúszott a második helyre 45 mandátummal. A százalékok és a mandátumok közötti szakadékot részben az magyarázza, hogy a Fatah belső viszályai miatt sok választókerületben több jelöltet állítottak, akik között megoszlott a vszekuláris szavazat, és így a Hamász győzhetett. Az elemzők akkor és most is azt mondják, az emberek elsősorban nem a Hamászra szavaztak, hanem a Fatah ellen: utóbbit korrupció, nepotizmus, a békefolyamat kudarca miatt akarták leváltani, és azért, mert a Fatah vezetése alatt a Palesztin Hatóság nem védte meg a palesztinokat az izraeli agressziótól. A választást Abbász próbálta késleltetni, mert időt akart nyerni a Fatah-nak a megerősödéshez; ő, Izrael és az Egyesült Államok is jobban szerette volna, ha a szekuláris baloldal marad hatalmon. Az aggodalmak ellenére George Bush erőltette a választás megtartását, mivel ez beleillett a közel-keleti demokráciaexport programjába.
Senki nem számított rá, hogy a Hamász tényleg nyer, és amint ez bekövetkezett, a nyugati országok felfüggesztették a segélyszállítmányokat a Palesztin Hatóságnak, Izrael lecsukott jónéhány gázai Hamász-tisztviselőt, köztük frissen megválasztott törvényhozókat, a Fatah és a Hamász között pedig polgárháború tört ki. A Fatah amerikai támogatással és fegyverekkel megpróbálta megpuccsolni a Hamászt, de ez csak félsiker volt. 2007-ben Hamász átvette az irányítást a Gázai Övezet felett, a Fatah-t és a Palesztin Hatóságot pedig elűzte. Azóta a palesztin területek nemcsak földrajzilag, hanem politikailag is ketté vannak szakadva, Ciszjordániát még mindig a Palesztin Hatóság kormányozza, Gázát pedig a Hamász.
3. A Hamász győzelme óta
A hatalomátvétel óta, azaz 16 éve Izrael és Egyiptom közösen tartja fent a Gázai Övezet szárazföldi, vízi és légiblokádját, ami korlátozza a Gázába való ki- és bemenetelt, elektronikus és számítógépes felszerelések importját, és gyakorlatilag mindent, amiből akármilyen fegyvert lehet készíteni. Izrael teljes kontrollt gyakorol Gáza elektromos, kommunikációs és vízhálózata és üzemanyagimportja fölött. A blokád súlyosságában még a hatvan éve tartó kubai embargót is felülmúlja. Az előtte sem szárnyaló gázai gazdaság a földbe állt az elmúlt 16 évben. Korábban sokan dolgoztak Izraelben, viszont a blokád óta éppolyan alávetett és kizsákmányolt, de kevésbé harcias délkelet-ázsiai vendégmunkásokra cserélték őket, a gázai üzemek pedig az exportálás ellehetetlenülése után bezártak, így most a lakosság fele munkanélküli és a háztartások 70 százalékának bizonytalan az élelmezése.
Ennek köze lehet ahhoz, hogy a Gázai Övezetben az amúgy is kevés termőföld főleg a határmenti tiltott zónába esik, a tengeri blokád pedig megakadályozza, hogy a halászok elérjék a halban gazdag mély vizeket, és hogy egy ideig Izrael még azt is korlátozta, hogy fejenként hány kalóriányi élelmiszer importálható; ezt a szabályozást cinikusan „Gáza diétáztatásának” hívták. A diéta igen részletes volt, és olyan szabályozásokat is magába foglalt, hogy fahéjat például szabadott importálni Gázába, koriandert és száraztésztát viszont nem. Az élelmiszerblokád kikerülése volt az oka a csempészalagutak építésének, amiket most a Hamász használ. Mindehhez pedig érdekes és fontos adalék, hogy a palesztin területek jelentik Izrael harmadik legfontosabb exportországát az Egyesült Államok és Kína után, és a Palesztinába érkező humanitárius segélyek 72 százaléka az Izraeli gazdaságban végzi. Nem véletlen, hogy nemzetközi emberijogi szervezetek évek óta egy szabadtéri börtönnek hívják Gázát, ami persze nem egy tökéletes terminus, hiszen börtönökbe olyanokat zárnak, akiket bűncselekményekért elítéltek. Találóbb megnevezés egy 360 négyzetkilométeres koncentrációs tábor.
Nagyjából ez a mai status quo. Időnként a Hamász ellő párszáz vagy párezer rakétát Izrael felé, néha válaszként valamilyen palesztinokat ért atrocitásra, néha csak úgy. Ezek legtöbbjét (97 százalékot) a Vaskupola kivédi. Izrael ilyenkor általában csinál egy bombázási kampányt, amiben elpusztít egész városrészeket és megöl párszáz vagy párezer palesztint, adott esetben szárazföldi csapatokat küld Gázába, hogy kifüstöljék a Hamászt, többnyire sikertelenül. De Izrael stratégiájának része az is, amit ők „fűnyírásnak” neveznek; ez csak annyit jelent, hogy periodikusan véletlenszerű légicsapásokat mérnek Gázára, hogy visszavágják vele a növekvő gyomoknak tekintett Hamász elkanászodását. A módszer hatékonysága kérdéses, tekintve, hogy minden bombák által megölt családtag újabb és újabb embereket radikalizál és terel a Hamász karjaiba. Végső soron valószínűbb, hogy ez többet használ a Hamásznak, mint amennyit árt. Ne felejtsük el, hogy az Iszlám Állam is az Amerika által kráterré bombázott Irak törmelékei alól emelkedett fel.
Van még néhány említésre érdemes esemény az elmúlt évekből. Az egyik a Hazatérés Menete, ami egy tüntetéssorozat volt a gázai határkerítés mentén 2018 márciusa és 2019 vége között minden pénteken. A kiváltó ok a tizenegy éve tartó blokád mellett az volt, hogy Trump elismerte Jeruzsálemet Izrael fővárosának, a követelés pedig, mint mindig, a hazatérés joga az 1948 óta elűzött palesztin menekülteknek. A Hazatérés Menete független önszerveződés eredménye volt, de a beindulása után más palesztin szervezetek mellett a Hamász is támogatta, hogy megpróbáljon visszanyerni valamennyi támogatást a kiábrándult palesztinoktól. Ennek ellenére a sajtó rendszeresen úgy jelentett a tüntetésekről, hogy milyen rosszak, mert a Hamász szervezte őket. Még ha ez igaz is lenne, nem pont ezt követelte mindenki, aki egy palesztin Gandhi hiánya miatt siránkozik évtizedek óta? Komolyan azzal is bajunk lenne, ha a terroristák végre terrorizmus helyett egy békés tüntetést szerveznének? Tarthatatlan ellentmondás, hogy azt követeljük, hogy a palesztinok mondjanak le a fegyveres ellenállásról, de ha ennek a követelésnek eleget tesznek, akkor mindössze annyit kapnak cserébe, hogy változatlanul lőnek rájuk, csak már nincs mivel védekezni. Fegyvertelen gázaiak tízezrei tüntettek több, mint másfél éven keresztül; az izraeli határőrök éles lőszert és könnygázt alkalmaztak bárki ellen, aki részt vett a tüntetéseken. Az Orvosok Határok Nélkül szerint ezalatt az idő alatt legalább 35000 palesztin tüntető sérült meg, ebből 7996-ot lőttek le éles lőszerrel.
A tüntetések a szervezők szándékainak megfelelően fegyvertelenek voltak, a régió konfliktusainak viszonylatában kifejezetten békésnek is mondhatók. A legerőszakosabb cselekmény kövek és molotov-koktélok dobálása, meg hasonló bevett zavargási technikák voltak, de amúgy se juthatott senki elég közel a kerítéshez, hogy bármit átdobjon, mielőtt az izraeli katonák lelőtték. Egyes források a gumik égetését is az erőszakos cselekmények közé sorolják, de ez felveti a kérdést, hogy ki lenne ennek a célpontja, a tömeg fölött köröző izraeli megfigyelődrónok? Vagy attól félnek, hogy a szél átfújja a füstöt a határon, és a katonák szemébe megy? Valójában a gumiégetés nem támadási, hanem védekezési technika: a sűrű füstben nehezebben tudják a tüntetőket célba venni a határ túloldaláról az izraeli mesterlövészek. És erre szükség is volt, mert az Amnesty szerint a tüntetések során a katonák mindenkire lőttek, aki a határkerítést párszáz méterre megközelítette, beleértve fegyvertelen tüntetőket, járókelőket, újságírókat, mentőket és gyerekeket. A 91 hetes kampány alatt összesen 234 palesztint öltek meg izraeli katonák, mivel a tüntetések csak péntekeken voltak, ez átlag napi két és fél embert jelent.
A tüntetéssorozat ideje alatt egyetlen izraeli katona halt meg, a Jerusalem Post szerint egy gázai mesterlövész lőtte le megtorlásként, amiért az IDF napokkal korábban agyonlőtt egy gyújtósárkányt eregető Hamász-tagot. Nekem is rá kellett keresnem, hogy mi a fasz lehet az a gyújtósárkány, de ez igazából csak egy papírsárkány, amit gázaiak arra használnak, hogy felgyújtsák a termőföldeket a határ izraeli oldalán, és elpusztítsák a terményt. Ez mondjuk valóban nem szép dolog, de azért nem hiszem, hogy az azonnali kivégzés arányos büntetés lenne érte.
Izrael 75 éve háborút vív a palesztinok ellen, egy olyan háborút, ami mindig is zavarbaejtően aszimmetrikus volt az ő javukra, és amit csak egyre hajmeresztőbb hazugságokkal lehet igazolni. Ez sehol nem látszik jobban, mint a Sirin Abu Akleh meggyilkolását követő kampányban. Abu Akleh az Al Jazeera arab nyelvű verziójának riportere volt Ciszjordániában; a munkája részeként 2022. május 11-én újságírótársaival épp egy izraeli razziáról tudósított a dzsenini menekülttáborban, mikor figyelmeztetés nélkül fejbelőtték. Feltűnő, kék, „sajtó” feliratú golyóálló mellényben és sisakban volt, és a halálának nemcsak újságírók voltak szemtanúi, hanem az Al-Jazeera forgó kamerája is. A felvétel elérhető az interneten. A helyszínen jelen lévő kollégái és az Al Jazeera szerkesztősége is egyből az izraeli katonákat tette felelőssé Abu Akleh lelövéséért, és ezt később több tényfeltáró nyomozás, köztük a B’Tselem, a CNN, a Bellingcat, az ENSZ és a Forensic Architecture igazolta, és utóbbi egy rövid dokumentumfilmet is közzétett az ügyről. A lövés a tarkóján érte a nőt, és a nagyjából 200 méterre lévő izraeli harci járművek irányából adták le. A nyomozások azt is kimutatták, hogy sem az izraeli katonák és az újságírók között, sem más olyan pozícióban nem voltak palesztin fegyveresek, ahonnan egyenes lövést lehetett volna leadni Abu Akleh felé. Továbbá az Al Jazeera jelen lévő tudósítói és más szemtanúk arról számoltak be, hogy teljesen békés volt a környék, és nem voltak lövések azok előtt, amik az újságírókat eltalálták. Ahogy a CNN is írja, Abu Akleh lelövése nem véletlen volt, hanem egy célzott támadás az izraeli erők részéről. Ezek a megalapozott tények, nincs helye kétségnek.
Mindezt észben tartva nézzük végig, hogy milyen szeplőtlen hazugságokat hordott össze Izrael az ügyben. Legelőször Naftali Bennett miniszterelnök azt állította, hogy palesztin fegyveresek vaktában lövöldözése találta el Sirin Abu Akleht, és ennek bizonyítására közzétettek egy videót, ami máshol és máskor készült. Az Al Jazeera felvételéből az is egyértelműen látszik, hogy a lövöldözés egyáltalán nem vaktában történt, hanem három rövid, célzott sorozatban; az első vállon találta Abu Akleh egyik kollégáját, a második őt találta el, a harmadik pedig egy helyi fiatalra irányult, aki segíteni akart rajta. Még aznap kicsit később Benny Gantz védelmi miniszter már azt mondta, hogy talán palesztinok lőtték le, de talán „a mi oldalunk”. Az IDF első nyomozása „inkonklúzív” volt, nem tudta meghatározni, hogy palesztin vagy izraeli lövések okozták Abu Akleh halálát, mivel akkora volt a csatatéri káosz. Persze mint utólag kiderült, nem is volt csata, sem káosz. Május 13-án az IDF közzétette még egy nyomozás eredményeit, amiben két olyan szcenáriót vizsgált, amiben Abu Akleh halála véletlen baleset volt. Közel egy héttel később, május 19-én az IDF azonosította egy izraeli katona puskáját, mint a gyilkos lövést leadó fegyvert, de ennek igazolásához igényt tartott a golyóra, amit viszont a Palesztin Hatóság nem adott ki, mert nem bízott benne eléggé, hogy Izrael nem fog belekontárkodni a bizonyítékba vagy a nyomozásba. Ugyanezen a napon az IDF azt is bejelentette, hogy nem lesz további nyomozás az ügyben. Másnap az Al Jazeera közzétett még egy mobillal készített videót, ami egyértelműen megcáfolta, hogy Abu Akleh a palesztin fegyveresek és izraeli katonák közötti kereszttűz áldozata lett volna, ugyanis nem volt kereszttűz. Végül szeptemberben Izrael azt a pozíciót foglalta el, hogy valószínűleg az ő katonái ölték meg Sirin Abu Akleht, véletlenül, de nem fog nyomozást elrendelni az ügyben. Annak már meg se kéne minket lepnie, hogy az izraeli hatóságok rátámadtak Abu Akleh temetésén a gyásznépre, és majdnem kiütötték a koporsót a kezükből.
Ez a szokásos menetrend, mikor Izrael kiborítja a bilit; az első verzió mindig az, hogy a palesztinok voltak. Ha nem a palesztinok, akkor nem tudjuk ki, de mi biztos nem. Ha lehet, hogy mégis mi voltunk, akkor a rejtély megoldatlan marad. Ha biztos mi voltunk, akkor véletlenül volt, ha pedig kiderül, hogy szándékos volt, akkor megérdemelték. Egyébként egyáltalán nem szokatlan dolog, hogy Izrael újságírókat és a sajtót veszi célba: 2021-ben Gázában lebombázták az Associated Press és az Al Jazeera közös épületét, az idei háborúban pedig már 53 újságírót öltek meg. Az Al Jazeera vezető gázai tudósítójának egész családját megölték egy célzott bombatámadásban a Nuszejrat menekülttáborban. Egy másik alkalommal egyenesen egy újságíró otthonát bombázták le, megölve őt és 10 családtagját. Tartsuk észben, hogy Izrael mindig arra vág fel, milyen csúcsszuper pontosságú fegyverei vannak, amikkel csak azokat robbantják fel, akit tényleg fel akarnak, és nincsenek véletlen áldozatok. A valószerű tagadhatóság egyre inkább elvész, és egyre egyértelműbbé válik, hogy Izrael szándékosan célozza a sajtót, hogy a külvilág ne tudhassa, mi történik a megszállt palesztin területeken. Ez volt a szándék egyébként azzal is, mikor levágták Gázát minden kommunikációról. És a kommunikációs miniszter azért akarja megbüntetni a Haaretzet, Izrael legfontosabb napilapját, mert háborúellenes tartalmakat publikálnak.
Az izraeli politikai vezetés és a Hamász viszonya valójában nem változott annyit az elmúlt ötven évben, mint gondolnánk. Kezdetben Izrael azért támogatta Ahmed Jászint és az Iszlám Központot, hogy megossza a palesztin politikát és megelőzze egy egységfront kialakulását. Netanjahu külpolitikájának az elmúlt tizennégy évben ugyanez volt a célja: a palesztin területek kettéosztottságának fenntartása, és a Hamász hatalmon tartása Gázában. Mégpedig azért, mert amíg a Hamász kezén van Gáza, addig nem kell a palesztin állam kérdésével foglalkozni, mivel a Hamásznak nincs meg az a legitimitása a nemzetközi porondon, ami a Palesztin Hatóságnak igen. Ha a Palesztin Hatóság gyakorolna kontrollt a palesztin területek felett, akkor a nemzetközi közösség megkövetelné Izraeltől, hogy tegyen lépéseket a kétállami vagy akár az egyállami megoldás irányába. Maga Netanjahu mondta ezt el 2019-ben a Likud párt egy gyűlésén:
„Aki meg akarja akadályozni egy palesztin állam létrejöttét, annak támogatnia kell a Hamász megerősítését. Ez a stratégiánk része, hogy elszigeteljük a gázai palesztinokat a Júdeában és Szamáriában élő palesztinoktól.”
Az izraeli politika Ciszjordániát hívja Júdeának és Szamáriának.
Ezért is engedte Netanjahu éveken át, hogy Katar pénzt küldjön a Hamásznak, mivel csak ez választotta el a gázai polgári kormányzatot a teljes összeomlástól. Ennek a furcsa szimbiotikus kapcsolatnak a fényében felmerülhet a kérdés, hogy miért rúgta fel a Hamász pont most azzal, hogy rátámadt Izraelre. Október hetedike többek között abban is párhuzamba hozható 9/11-el, hogy a közvetlen célja egy erőszakos reakció kiprovokálása volt. Az al-Kaida abban a reményben röptetett gépeket az ikertornyokba, hogy az Egyesült Államok válaszként lerohan egy véletlenszerűen kiválasztott muszlim országot, és a háború pusztítása elég muszlimot fog radikalizálni, hogy megvalósíthassák a globális dzsihádot, amiről Bin Laden álmodott. És többé-kevésbé tényleg ez történt; Amerika megszállta Irakot, ahol így felfutott az al-Kaida helyi szárnya, aztán függetlenedett az anyaszervezettől, és Iszlám Állam néven olyan brutális rezsimet épített ki a Közel-Keleten, ami talán csak a világháborús tengelyhatalmakhoz mérhető. Netanjahu évtizedek óta arra a feltevésre alapozza a külpolitikáját, hogy a palesztin kérdés rendezése nélkül is köthető béke a környező arab országokkal. Ezt alátámasztotta az 1979-es béke Egyiptommal és az 1994-es béke Jordániával. Az utóbbi években pedig az Ábrahám-megállapodások keretében Marokkó, Bahrain, Szudán és az Egyesült Arab Emirátusok is normalizálta a viszonyait Izraellel, és az utóbbi hónapokban Szaúd-Arábiával folytak a tárgyalások. Izrael számára azért is fontos a szunnita országok barátsága, mert az Irán által vezetett síita koalíció egyre jobban acsarkodik Izraellel. Az volt a remény, hogy a diplomáciai kapcsolatokért cserébe Izrael lazít majd a megszállt területeken, de ennek az ellentéte történt: látva az ellenállás hiányát, Izrael és a telepesmozgalom feljogosítva érezte magát Palesztina bekebelezésére.
A Hamász minden bizonnyal attól tart, hogy a környező arab államok elengedték a palesztin ügyet – akármit is tekint a Hamász a „palesztin ügynek” – és hogy a normalizáció csak legitimálni és megszilárdítani fogja a megszállást. Valóban az a legtöbbet kritizált pontja az Ábrahám-megállapodásoknak, hogy csak azért jöhettek létre ilyen könnyen, mert megint kikerülték a legnehezebb problémákat, és elmulasztották igazságos – vagy igazából akármilyen – módon rendezni a palesztin kérdést. Enélkül az Ábrahám-megállapodások csak törékeny, felszínes és hideg békét fognak jelenteni. A Hamász célja az október hetedikei támadással legfőképp az volt, hogy megfúrják az Ábrahám-megállapodások második körét azt remélve, hogy az izraeli válaszcsapások brutalitása láttán Szaúd-Arábia feláll az asztaltól, a korábbi aláírók pedig kihátrálnak a megállapodásból. És ez működni látszik: Szaúd-Arábia „jegeli” a tárgyalásokat, Bahrein pedig hazahívta a nagykövetet.
Szóval a Hamász látszólag sikeresen torpedózza a diplomáciai folyamatokat, de Izrael sem segít magán, hiszen a kormányban most is olyan emberek vannak, mint a korábban említett Itamar Ben-Gvir, aki egy közel harminc palesztint lemészárló terrorista arcképét akasztotta ki a nappalijába, akit terrorszervezet támogatásáért még a hadseregbe se soroztak be, és aki szerint az erőszakos telepesek csak jó gyerekek, Bezalel Smotrich, aki el akarja törölni a palesztin falvakat a föld színéről, Amichai Elijahu, aki szerint a lehetőségek között van egy atombomba dobása Gázára, és onnan az embereknek Írországba vagy a sivatagba kellene mennie, Gila Gamliel, aki nemrég egy véleménycikkben azt írta, hogy a gázai kérdés optimális megoldása az, ha Izrael kirúgja mind a 2,3 millió palesztint az otthonából, a nemzetközi közösség pedig kifizeti a máshová telepítésük költségeit segélyeken keresztül, vagy Avi Dichter, aki kijelentette, hogy Gáza kiürítésével gyakorlatilag megismétlik a Nakbát. Ja igen, és a kommunikációs miniszter, Slomó Karhi arról tweetel, hogy le kell vágni a palesztin fegyvereset fitymáját, mint a skalpokat, mert a Szentírásban Dávid is ezt csinálta a filiszteusokkal. Elég ciki egy közel-keleti ország minisztereként nem tudni, hogy a muszlimokat is körülmetélik.
2022 volt a ciszjordániai palesztinok leghalálosabb éve a második intifáda vége óta. Az illegális telepek megállíthatatlanul terjeszkednek. Izrael csendben elkezdte Ciszjordánia teljes annektálását. A telepesterror olyan méreteket öltött, hogy már a hadsereg is pogromoknak nevezi őket, a Shin Bet pedig nemzetbiztonsági fenyegetésnek titulálta a telepesek erőszakos támadásait a palesztinok ellen. 2023-ban több, mint 200 palesztint öltek meg izraeliek, és 30 izraelit palesztinok október hetedikéig.
Az antiszemita konteók szárnyra kelését megelőzendő arról is muszáj szót ejteni, hogy miért támogatják a nyugati országok és legfőképp az Egyesült Államok Izraelt. A régivágású szélsőjobb szokás szerint egy zsidó világösszeesküvést képzel a dolog mögé, de ilyesmi nem létezik. A valóság ennél sokkal prózaibb. Izrael a földrajzi pozíciója miatt fontos sakkfigura a nála hatalmasabb országok geopolitikai játszmáiban, ilyen egyszerű az egész. Évezredek óta alapvetés, hogy aki az erőforrásokat uralja, az a világot uralja, és ez az olaj korában igazabb, mint valaha. Emiatt szúrta hátba az arabokat Nagy-Britannia és Franciaország az első világháború után, és azóta a régió legtöbb háborúja kimondva vagy kimondatlanul az olajért fojt. Még Gáza fölött is olajra és földgázra szomjas keselyűk köröznek. Pillanatnyilag az Egyesült Államok a világ hegemón hatalma, és mint ilyen, komoly érdeke fűződik a közel-keleti olajmezők minél nagyobb mértékű felügyeléséhez. A Közel-Kelet dominálásához szinte felbecsülhetetlen egy Izraelhez hasonló „elsüllyeszthetetlen anyahajó”, ami a világ egyik legjobban védett és felfegyverzett országaként képes és hajlandó arra, hogy érvényesítse az Egyesült Államok érdekeit. A második világháború után a közel-keleti országok elkezdték ledobálni magukról a birodalmi láncokat, és a Szovjetunióhoz kezdtek közelíteni. Az egyetlen kivétel a kicsi és olajban nem épp gazdag Izrael volt, aminek nem volt célja a birodalmaktól való távolodás, hiszen a létezését is a Brit Birodalomnak köszönhette. Legkésőbb a hatnapos háború idején az Egyesült Államok számára is egyértelművé vált, hogy Izrael jelentős hatalommal bír a régióban, és egy nagyon értékes szövetséges válhat belőle.
Persze az amerikai külügyi establishment szívesebben utalgat a nagy becsben tartott demokratikus értékekre, mikor meg kell indokolni az Egyesült Államok támogatását Izrael felé. Gyakran felmerülő szófordulat „a Közel-Kelet egyetlen demokráciája”, ami mellett kötelesség kiállni. Ez egy igen cinikus indoklás, egyrészt mert Izrael nem egy demokrácia, egy apartheid állam definíció szerint nem lehet az, másrészt azért, mert ez egy átlátszó elterelés arról a tényről, hogy a világhatalmak külpolitikáját soha nem értékek vezérlik, hanem mindig csakis érdekek. Az Egyesült Államokkal sincs ez másképp; nem valamilyen magasztos elv miatt állnak töretlenül Izrael mellett, hanem azért, mert a kőkemény számító kissingeri reálpolitika ezt követeli meg. Ezzel minden amerikai politikus messzemenőkig tisztában van, de egyértelmű okokból ritkán mondják ki. A kevés kivétel egyike Joe Biden híres 1986-os beszéde a kongresszusban.
„Azt hiszem, ideje, hogy – azok közöttünk, akik támogatják Izraelt ebben a testületben, a legtöbbünk – befejezzük a bocsánatéréseket Izrael támogatásáért. Nincs miért bocsánatot kérni. Semmiért. [Izrael] a legjobb 3 milliárd dolláros befektetésünk. Ha nem lenne Izrael, az Amerikai Egyesült Államoknak csinálnia kellene egy Izraelt, hogy megvédje az érdekeit a régióban. Az Egyesült Államoknak oda kéne mennie, és csinálnia kéne egy Izraelt. A külügyi bizottságban a kollégáimmal sokat aggódunk a NATO-ért. A NATO keleti szárnyáért, Görögországért és Törökországért, hogy milyen fontosak. Ezek össze sem hasonlíthatóak. […] Össze sem hasonlíthatóak annak tekintetében, hogy mennyi előnnyel járnak az Amerikai Egyesült Államok számára.”
Nem kéne meglepnie minket, hogy egy ország, ami több, mint 800 katonai bázist tart fent szerte a világon, dollármilliárdokat költ egy stratégiailag fontos szövetségesének felfegyverzésére és ellátására. Az Egyesült Államok több segélyt küld Izraelnek, mint bármely más országnak, olyan segélyt, amit Izraelnek természetesen amerikai fegyvergyártóknál kell levásárolnia, hiszen a hadiipari komplexumnak pörögnie kell. Bár Izraelnek van valamennyi saját fegyvergyártó kapacitása, az messze nem elég, és még mindig rászorul az amerikai segélyekre. Ez azt jelenti, hogy az Egyesült Államoknak óriási befolyása van az izraeli politika alakulására, hiszen elméletben bármikor elzárhatnák a pénzcsapot, és akkor Izraelnek nem lenne miből fenntartania a hadseregét. Viszont Amerikának egyáltalán nem érdeke, hogy Izrael katonai ereje csökkenjen, az pedig még kevésbé, hogy más barátokat keressen, ezért általában hagyja, hogy Izrael csináljon, amit csak akar, amíg nem okoz túl nagy fejfájást. Többnyire megjósolhatatlan, hogy mikor hol húzza meg az Egyesült Államok a határt, de amikor azt mondja, hogy eddig és ne tovább, akkor Izraelnek nincs más választása, mint engedelmeskedni. Szó sincs itt valamiféle farok-csóválja-a-kutyát felállásról, hiszen Izrael csakis azt teheti meg, amit az Egyesült Államok megenged neki.
Többször volt már rá példa, hogy amerikai elnökök éltek a lehetőséggel, hogy a segélyek visszatartásával engedményeket csikarjanak ki Izraelből. 1982-ben Reagan leállította a kazettás bombák szállítását Izraelnek, mert nem tetszett neki a sok civil áldozat. Később ugyanabban az évben Reagan egyetlen telefonhívása elég volt, hogy rávegye Menachem Begint, hogy húsz percen belül leállítsa Bejrút bombázását. Tíz évvel később az idősebb Bush a telepek befagyasztását követelte meg Rabintól 10 milliárd dollárnyi kölcsönért cserébe. A 2021-es bombázási kampány közel két hétig Biden jóváhagyásával folyt, mígnem egy nap azt mondta, hogy na jó, most elég, és két nap múlva meg is volt a tűzszünet. A mostani háború alatt pedig maga Yoav Gallant mondta el szomorúan a Knesszetben, hogy nincs mit tenni, Amerikának nem mondhatunk nemet, úgyhogy muszáj beengedni a humanitárius segélyeket Gázába. Az Egyesült Államok részéről viszont nem úgy néz ki, mintha bármilyen igazi követelést, esetleg ultimátumot támasztanának Izraelnek; csak adnak nekik egy csomó egytonnás bombát, és halkan hozzáteszik, hogy lécci próbáljatok kevesebb civilt megölni velük, mint eddig.
4. Mi teszi az apartheidot?
Most, hogy a történelem lényegi pontjait átvettük, beláthatjuk, hogy ez a történet nem október hetedikén kezdődött, sokkal inkább ekkor érte el a csúcspontját. Viszont a távolságtartó történelmi szemlélet magában hordozza annak veszélyét, hogy szem elől tévesztjük a mindennapi élet körülményeit, amiben a palesztinok évtizedek óta élnek. Mint korábban említettem, a B’Tselem, az Amnesty és a Human Rights Watch mind apartheidállamnak nyilvánították Izraelt, úgyhogy először nézzük meg, mi is pontosan az apartheid a nemzetközi jog szerint, és aztán azt, hogy miért vádolják ezzel Izraelt.
Mint ismert, az apartheid eredetileg a Dél-Afrikában a huszadik század második felében fennálló rendszer volt, ami kettős jogrendszert alkalmazott a dél-afrikai társadalom faji alapon megkülönböztetett kiváltságos fehér kisebbségére és alávetett nem-fehér többségére. Az ENSZ 1973-ban fogadta el az apartheidbűnökről szóló egyezményt, és mikor 2002-ben a Római Statútum alapján létrejött a Nemzetközi Büntetőbíróság, az apartheid bekerült az emberiesség elleni bűnök közé. Palesztina ratifikálta a Római Statútumot, Izrael viszont nem, mivel nem akarnak felelősségre vonhatók lenni Ciszjordánia illegális betelepítése miatt, ugyanis a civilek költöztetése katonailag megszállt területekre háborús bűnnek minősül. Emiatt vitatott, hogy a Nemzetközi Büntetőbíróságnak milyen autoritása van az ügyben. A Római Statútum szűkszavúan a következőképpen határozza meg az apartheidot:
Az "apartheid bűntette" az első bekezdésben meghatározottakhoz hasonló embertelen cselekményeket jelent, amelyeket a módszeres elnyomás és egy faji csoport bármely más faji csoport vagy csoportok fölötti uralmának intézményesített rendszerében követnek el, a rendszer fenntartásának szándékával.
Az ENSZ 1973-as egyezménye ennél sokkal részletesebb, úgyhogy most nem is olvasom fel, akit érdekel, az állítsa meg a videót. A továbbiakban látni fogjuk, hogy Izrael majdnem minden pontot megszeg.
Az Egyezmény alkalmazása szempontjából az "apartheid bűncselekmények" kifejezésen, […] az emberek valamely faji csoportja által az emberek egy másik faji csoportja feletti uralom megszerzése és fenntartása, illetőleg a másik faji csoport rendszeres elnyomása céljából elkövetett következő embertelen cselekményeket kell érteni:
a) valamely faji csoport vagy csoportok tagjától, illetőleg tagjaitól az élethez vagy személyi szabadsághoz való jog megtagadása;
(i) valamely faji csoport vagy csoportok tagjainak megölése;
(ii) valamely faji csoport vagy csoportok tagjainak súlyos testi vagy lelki bántalom okozása azáltal, hogy szabadságukat vagy méltóságukat megsértik, kínzásoknak vagy más kegyetlen, embertelen vagy megalázó bánásmódnak, illetőleg büntetésnek vetik őket alá;
(iii) valamely faji csoport vagy csoportok tagjainak önkényes letartóztatása vagy törvénytelen bebörtönzése;
b) valamely faji csoport vagy csoportok olyan életkörülmények közé kényszerítése, amelyekkel a csoport, illetőleg a csoportok teljes vagy részbeni fizikai megsemmisítését kívánják elérni;
c) bármely törvényhozási vagy egyéb intézkedés, amelynek az a célja, hogy szándékosan megakadályozzon valamely faji csoportot vagy csoportokat az ország politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális életében való részvételben, valamint olyan feltételek szándékos előidézése, amelyek megakadályozzák az ilyen csoportnak vagy csoportoknak teljes fejlődését különösen azáltal, hogy megtagadnak valamely faji csoport vagy csoportok tagjaitól alapvető emberi jogokat és szabadságokat, ideértve a munkához való jogot, elismert szakszervezet létrehozásához való jogot, a művelődéshez való jogot, azt a jogot, hogy az országot elhagyhassák és oda visszatérhessenek, az állampolgársághoz való jogot, a szabad mozgáshoz és letelepedéshez való jogot, a szabad véleménynyilvánításhoz való jogot, valamint a békés gyülekezés és társulás szabadságához való jogot;
d) bármiféle intézkedés, ideértve a törvényhozási intézkedéseket is, amely valamely faji csoport vagy csoportok tagjai számára külön lakóhelyek és gettók létrehozásával, a különböző faji csoportok tagjai közötti vegyes házasságok megtiltásával, valamely faji csoporthoz vagy csoportokhoz, illetőleg ezek tagjaihoz tartozó földtulajdon kisajátításával a lakosság faji származás szerinti szétválasztására irányul;
e) valamely faji csoport vagy csoportok tagjai munkájának kizsákmányolása, különösen azáltal, hogy kényszermunkának vetik őket alá;
f) szervezetek és személyek üldözése, alapvető jogoktól és szabadságtól való megfosztása azért, mert az apartheidet ellenzik.
Nézzük meg, miért gondolja a B’Tselem, hogy mindez érvényes a fennálló helyzetre. Izrael legfontosabb emberijogi szervezete szerint téves az az elképzelés, ami alapján két politikai entitás létezik a Jordán és a Földközi-tenger között; egy szabad és demokratikus Izrael és egy átmenetileg megszállt Palesztina, aminek a sorsát későbbi megállapodások fogják rendezni. Valójában a megszállás több, mint ötven éve fennáll, és nincs kilátásban a vége, ezért ki kell jelenteni, hogy a megszállás nem átmeneti, hanem állandósult; Izrael hivatalosan is annektálta Kelet-Jeruzsálemet, és gyakorlatban Ciszjordániát is. A B’Tselem szerint egyetlen rezsim létezik a Szentföldön, és ennek a rezsimnek egyetlen motiváló elve van: az izraeli zsidóság felsőbbrendűségének megalapozása és megerősítése a palesztinokkal szemben.
Itt érdemes megjegyezni, hogy Izrael saját magára vonatkozóan a zsidókat etnikai csoportnak tekinti, a palesztin etnikai identitás létezését pedig következetesen tagadja, és helyette araboknak nevezi őket. Amikor az izraeli belpolitika kapcsán „zsidókról” és „arabokról” beszélünk, az Izrael hivatalos etnikai kategóriáit tükrözi. Ez balszerencsés, mert elég antiszemitán hangzik, de nem én szövegezem az izraeli törvényeket. Mindenesetre ahogy az Amnesty is leírja a jelentésében[72. oldal], az izraeli jog faji alapon tesz különbséget a zsidó és arab állampolgárai, lakói és alattvalói között, és ezen csoportok közül következetesen a zsidó izraelieket részesíti előnyben az arab izraeliek kárára; ennek bizonyításához nem is kell mélyebbre néznünk az alaptörvénynél, ami kijelenti, hogy Izrael Állam kizárólag a zsidók otthona, és csak nekik jár a nemzeti önrendelkezés joga.
Visszatérve a B’Tselemhez, ők egyetlen politikai entitásnak tekintik Izraelt és a megszállt palesztin területeket; ezen a területen belül az araboknak változó mértékig, de mindenhol kevesebb joga van, mint a zsidó izraelieknek. A különböző helyeken élő palesztinoknak négyféle különböző típusú személyi igazolványt adnak ki, és a jogaikat az határozza meg, hogy a személyi igazolványuk hol helyezkedik el a hierarchiában. Az izraeli zsidók igazolványa minden törvény által garantált jogot biztosít nekik Izrael szuverén területén és a megszállt palesztin területeken. Az 1948-as határon belül élő araboknak van ugyan izraeli állampolgárságuk, viszont a jogaik és lehetőségeik így is korlátozottabbak, mint a zsidóknak, főleg intézményesített diszkrimináció útján. Az második típusú személyi igazolvány azé a nagyjából 350000 palesztiné, aki Kelet-Jeruzsálem annektálásával került Izrael szuverenitása alá, de ők nem kaptak állampolgárságot, csak állandó tartózkodási engedélyt; ezzel külön engedélyek nélkül lakhatnak és dolgozhatnak Izraelben és kaphatnak egészségbiztosítást, de a választójoguk csak a városi önkormányzatra terjed ki, a Knesszet választásaira nem, és az állampolgársággal szemben a tartózkodási engedélyt bármikor indoklás nélkül visszavonhatja a Belügyminisztérium. A megszállt Ciszjordániában élő palesztinok kapják a harmadik fajta igazolványt. Akinek ilyenje van, annak semmilyen politikai joga nincsen, és szigorú katonai közigazgatás alatt él. A Palesztin Hatóságnak korlátozott polgári hatásköre van, amit csak Izrael hozzájárulásával gyakorolhat.
A hierarchia legalján pedig azok vannak, akik Gázába szól a személyi igazolványuk. Gázáról hivatalosan Izrael 2005-ben levette a kezét, de ez valójában ahhoz hasonlít, mikor egy kisgyerek elkap egy gyíkot, és belerakja egy vödörbe, amiből nem tud kijönni, és aztán azt csinál vele, amit akar. Izrael kívülről továbbra is teljes kontrollt gyakorol. Ha például felmerülne a kérdés, hogy miért van Gáza annyira Izraelre utalva a közműhálózatát illetően, hogy utóbbi egyszerűen lekapcsolhatja a vizet, arra az a válasz, hogy a katonai közigazgatás 158-as rendelete alapján a vízinfrastruktúra építéséhez és fejlesztéséhez az izraeli hadsereg engedélye kell, amit soha nem ad meg. Ami pedig engedély nélkül épül, azt elpusztítják, legyen az esővízgyűjtő Ciszjordániában, vagy szennyvíztisztító Gázában. Az eső az izraeli hatóságok tulajdona, az esővíz gyűjtése pedig illegális a palesztinok számára.
Korábbi bombázások idején az izraeli hadsereg időnként felhívta telefonon a lakókat, hogy jobb, ha lelépnek, mert pár percen belül felrobbantják a házukat. Ez jól mutatja, Izrael milyen mértékben ellenőrzi Gázát; minden pillanatban pontosan tudja, ki hol van, és hogy milyen telefonszámon lehet őket elérni. Máskor kisebb robbanóerejű figyelmeztető bombákat dobtak az épület tetejére, amiből elvileg a lakóknak tudniuk kellett volna, hogy később jön majd egy nagyobb bomba is, viszont ezeket a kisebb jelzőrobbanásokat nehéz észrevenni, mikor az egész város vadászgépektől, bombáktól és összeomló épületektől visszhangzik. A figyelmeztetésekkel idén felhagytak, de igazából eddig sem volt értelmük, mert egyáltalán nem működtek, és csak egy kifogást jelentettek Izraelnek, hogy folytathassa a civil célpontok bombázását.
A lényeg, hogy a B’Tselem szerint Izrael különböző jogokat biztosít a palesztinoknak a négy területen: Izraelben, Kelet-Jeruzsálemben, Ciszjordániában és Gázában, és mindegyikükben kevesebb joga van az palesztinoknak, mint a zsidó izraelieknek. A zsidók felsőbbrendűségét a B’Tselem szerint négy módszer szavatolja: ebből az első kettő az egész területen érvényes, a második kettő pedig inkább a megszállt területeken.
Az első a bevándorlás és hazatérés kérdése. Az izraeli törvények alapján a világ bármely pontjáról bárki bármikor Izraelbe költözhet a családjával együtt, és állampolgárságot kaphat, azzal a feltétellel, hogy bizonyítani tudja, hogy zsidó. Ez a törvény arra is érvényes, ha valaki nem Izraelbe emigrál, hanem a megszállt területekre; így is megkapja az állampolgárságot és a választójogot, annak ellenére, hogy nem Izrael szuverén területén él. Ezzel szemben a palesztinoknak nincs joga a hazatéréshez, akkor sem, ha ők vagy a felmenőik ott születtek vagy éltek korábban; egyedül akkor költözhetnek az Izrael által kontrollált területekre – amibe, ismétlem, beletartoznak Izrael mellett a megszállt palesztin területek is –, ha összeházasodnak egy olyan palesztinnal, aki már ott lakik, és megkapják az izraeli hatóságok hozzájárulását. Kérdéses, hogy egy ilyen házasság hogyan jöhet létre, amíg az Izraelen kívül élő palesztinok nem tehetik be a lábukat az Izrael által kontrollált területekre, az ott lakók pedig nem mehetnek el, mivel akkor megkockáztatják, hogy nem engedik őket vissza. Továbbá a palesztinok mozgása a kontrollált területeken belül is limitált; az egyik területről a másikra csak akkor költözhetnek, ha ezzel rosszabb helyzetbe kerülnek, akkor nem, ha jobba kerülnének. Például egy Izraelben élő palesztin elköltözhet Kelet-Jeruzsálembe vagy Ciszjordániába, ha bevállalja, hogy elveszíti a jogait. Viszont egy ciszjordániai palesztin nem költözhet Kelet-Jeruzsálembe vagy Izraelbe. Ebbe az is beletartozik, hogy ha például egy gázai és ciszjordániai palesztin összeházasodik, akkor az egész családnak Gázába kell költöznie, mert Ciszjordániába nem lehet. 2003 óta érvényben van egy átmenetinek szánt rendelet, ami alapján a megszállt területeken élő palesztinok nem kaphatnak izraeli állampolgárságot akkor sem, ha összeházasodnak egy izraeli állampolgárral; viszont bárki más továbbra is megkapja az állampolgárságot, ha összeházasodik egy izraelivel. Izrael 1967 óta többszázezer palesztintól vonta meg a jogot, hogy ott folytassa az életét, ahol született; a házlebontások, kilakoltatások és egész falvak kiürítése gyakori esemény, és legalább néhány havonta a nemzetközi média ingerküszöbét is megütik.
Egy másik fontos módszer a földek elosztása és használata. Izrael megalapítása óta folyik a palesztin földek kisajátítása: eleinte azzal az indokkal, hogy a Nakba alatt elüldözött palesztinok lemondtak távollétükben a földjeikről, hiszen nem jöttek vissza értük. Valójában sokan megpróbáltak hazamenni, de idővel feladták, mert a hadsereg rájuk lőtt. Mára Izrael szuverén területének mindössze három százaléka tartozik palesztin önkormányzatokhoz, 90 százalék pedig állami föld, ami az állam szerint egyedül a zsidó izraelieket illeti. Az elmúlt 75 évben Izrael zsidó lakosságának többszáz új település épülhetett fel az állami földeken, az araboknak viszont egy sem, és a meglévők kibővítését sem engedélyezik. A fontos kivétel néhány falu a Negev sivatagban, ami a félnomád beduinok röghözkötését szolgálja. Közben a törvények felhatalmazzák a településeket, hogy megtiltsák a palesztinok beköltözését, akkor is, ha izraeli állampolgárok; ennek következtében Izrael palesztin állampolgárai gyakorlatilag ki vannak tiltva a települések 68 százalékából. Ciszjordániában és Kelet-Jeruzsálemben 1967 óta többszáz négyzetkilométert sajátítottak ki, hogy izraeli telepeket és elkerülő utakat építsenek rájuk, ahonnan a palesztinok ki vannak tiltva. Mostanra közel 300 ilyen telep van, 700 ezernél is több izraeli telepessel. A megszállt területek betelepítését tiltja a nemzetközi jog, de ez nem akadályozta meg, hogy Izrael teleszórja Ciszjordániát telepekkel és végleg megölje a kétállami megoldás lehetőségét. A földhasználat szabályozásán keresztül Izrael túlzsúfolt és rosszul felszerelt enklávékba szorította a palesztinokat, és megakadályozza a lakossági és közhasznú fejlesztéseket. Összehasonlításként tartsuk észben, hogy Ciszjordánia nagyjából egy Békés megyével megegyező területet ölel fel.
Az izraeli állampolgárok, zsidók és arabok egyaránt, szabadon mozoghatnak az Izrael által kontrollált területeken, Gázai övezet kivételével, mivel azt ellenséges területnek tekintik. Az állampolgárok szabadon elhagyhatják az országot és szabadon visszatérhetnek. Ezzel szemben Kelet-Jeruzsálem állandó tartózkodóinak nincs útlevele, és tartós távollét, például külföldi tanulmányok vagy munka esetén megvonják tőlük a tartózkodói státuszt. A ciszjordániai palesztinoknak és még inkább a gázaiaknak hosszadalmas, átláthatatlan és megalázó bürokratikus folyamaton kell keresztülvergődniük, hogy az izraeli hatóságok önkényétől függően írott engedélyt kapjanak a zónák közötti mozgásra, amik ráadásul pénzbe is kerülnek, akár 500-700 dollárba. Ciszjordánia többszáz darabra szakított palesztin területei között Izrael ellenőrzi az összes utat, ami a hivatalosan a Palesztin Hatóság alá tartozó területek közötti mozgást is megnehezíti: a hadsereg több tucat állandó és többszáz mozgó ellenőrző pontot működtet Ciszjordániában, ahol megállítják a palesztin autókat és járókelőket, ellenőrzik és néha lefoglalják az irataikat, esetleg órákig feltartják vagy át se engedik és ok nélkül őrizetbe veszik őket. Az IDF teljesen be tudja fagyasztani a mozgást Ciszjordániában. A palesztinoknak a külföldre utazáshoz is Izrael engedélyére van szüksége, de ha megkapják, akkor sem használhatják a Tel Aviv melletti Ben-Gurion repteret, hanem Ammánból kell repülniük. Ehhez viszont először át kell jutni Jordániába, amihez egy külön engedélyt kell szerezni Izraeltől; ezt az engedélyt legtöbbször indoklás nélkül visszautasítják.
Az izraeli állampolgároknak van választójoguk és indulhatnak a választásokon, beleértve az arab izraelieket is, bár a szélsőjobb már évek óta tőlük is meg akarja vonni ezeket a jogokat. Viszont a megszállt területeken élő ötmillió palesztinnak nincs beleszólása abba a politikai entitásba, ami az érdemi hatalmat gyakorolja felettük; bár a Palesztin Hatóság választásain szavazhatnak, ez gyakorlatilag semmit nem jelent egyrészt azért, mert 2006 óta nem volt palesztin választás, másrészt pedig azért, mert ha lenne is választás, a Palesztin Hatóság jogkörei olyan korlátozottak, hogy jóformán csak mutatóba vannak. A megszállt területeken továbbra is Izrael autoritása alá tartozik a bevándorlás, a népességnyilvántartás, a földhasználat, a víz- és kommunikációs infrastruktúra, az import és export, valamint a szárazföldi, vízi és légi katonai ellenőrzés, és ezek kormányzásába a palesztinoknak nincs beleszólása. Ráadásul míg Kelet-Jeruzsálem állandó tartózkodási engedéllyel rendelkező palesztin lakói nem szavazhatnak az izraeli Knesszet választásain, Izrael azt sem nagyon akarja engedni, hogy a Palesztin Hatóság választásain szavazzanak; ez az egyik oka, hogy Abbász évek óta halogatja a választás kiírását. A véleménynyilvánítás és gyülekezés szabadsága Izrael arab állampolgárai számára is korlátozott, viszont a megszállt területeken gyakorlatilag nem létezik. Nem lehet békésen demonstrálni, nem lehet szervezeteket alapítani, és szinte bármilyen politikai kijelentés felbujtásnak minősül; mindezt pedig nem valamilyen polgári igazságszolgáltatás bírálja el, hanem a megszálló katonai közigazgatáshoz tartozó hadbíróság. A megszállt területek több millió lakójának nincsenek alapvető jogai.
Ismétlem, mindezt nem más állítja, mint a B’Tselem, Izrael legfontosabb emberijogi szervezete. A Human Rights Watch és az Amnesty ennél is részletesebb jelentéseket állított össze az izraeli apartheid természetéről, de ezeket az idő szűkössége miatt nem vehetjük most végig. Aki jobban el szeretne mélyedni a témában, annak ajánlom az Amnesty 280 oldalas jelentését, valamint annak a Jewish Currentsen megjelent összefoglalóját és radikális kritikáját.
Ami a népirtással kapcsolatos vádakat illeti, legelőször tisztázni kell, hogy mit jelent a fogalom. A magyar népirtás szó nagy embertömegek közvetlen megölését implikálja, viszont a genocídium fogalma a nemzetközi jogban sokkal tágabb, és az ENSZ népirtásegyezménye alapján beletartozik például az is, ha egy adott népcsoportot olyan életkörülményeknek tesznek ki, amelyek előreláthatóan az elpusztításukhoz vezetnek. Emellett az sem szükséges, hogy a népirtás sikeresen kiirtsa a célzott népcsoportot; nincs egy olyan számban vagy százalékban meghatározott alsó határ, ami alatt nem beszélhetünk népirtásról. A modern korban sajnos kevés háborús bűn nyerte el méltó büntetését, de ezek egyike, a Srebrenicai mészárlás nagyjából nyolcezer áldozattal is népirtásnak számított. Ezeket észben tartva nézzük meg, hogy mit mond egy elismert izraeli népirtáskutató.
Raz Segal: Valóban azt hiszem, hogy amit most Gázában látunk, az a népirtás egy esete. Meg kell értenünk, hogy az ENSZ 1948-as egyezménye a népirtás bűnének megelőzéséről és megbüntetéséről azt írja, hogy a népirtás szükséges feltétele a különös szándék megléte. Hogy az egyezményt idézzem: szándékot egy csoport - faji, etnikai, vallásos vagy nemzeti - mint olyan elpusztítására, tehát kollektíven, nem csak egyénenként. És ez a szándék, ahogy láthattuk, jól kimutatható az izraeli politikusok és katonai tisztek nyilatkozataiban október 7-e óta. Hallhattuk Izrael elnökét, és jól ismert, mit mondott Yoav Gallant védelmi miniszter október 9-én, amikor bejelentette Gáza teljes ostromát, elzárva tőlük a vizet, élelmet és üzemanyagot, azt állítva, hogy "emberi állatokkal harcolunk és ennek megfelelően fogunk reagálni". Azt is mondta, hogy "mindent el fogunk pusztítani". Tudjuk, hogy az IDF szóvivője, Daniel Hagari tudomásul vette a féktelen pusztítást, és egyenesen kimondta, hogy a hangsúly a pusztításon van és nem a pontosságon. Úgyhogy nagyon világosan láthatjuk ezt a különös szándékot, és meg kell mondjam, ha ez nem különös szándék népirtás elkövetésére, akkor nem tudom, mi lehetne az. Szóval ha megnézzük az intézkedéseket, többezer bomba ledobását néhány nap alatt, köztük foszforbombákat, ahogy hallottuk, a világ egyik legsűrűbben lakott területére. Együttvéve a szándékra vonatkozó kijelentésekkel, mindez népirtó öldöklésnek számít. Ez az egyezmény szerint a népirtás első aktusa. És meg kell említenem, hogy Izrael elköveti a második és harmadik aktust is, tehát komoly testi és mentális sérüléseket okoz, és olyan körülményeket teremt, amik a csoport elpusztításához vezetnek azáltal, hogy elzárja a víz, étel és energia ellátását, kórházakat bombáz, elrendeli kórházak azonnali kiürítését, amiről a WHO kijelentette, hogy - idézem - egy "halálos ítélet". Szóval láthatjuk, hogy a népirtás aktusai különös szándékkal társulnak. Mindez valóban a népirtás egy tankönyvi esete.
5. Outro
Az eddigiekből szerintem levonható, hogy előbb-utóbb borítékolható volt, hogy valami történik, hiszen ahol elnyomás van, ott ellenállás is. Az erőszakmentes ellenállás újabb és újabb kudarcai az első intifádától a Hazatérés Menetéig azt is biztosították, hogy a következő alkalommal durvább eszközökhöz fognak nyúlni. Hiszen Arundhati Royt parafrazeálva az erőszakmentes tiltakozás csak egy színházi mutatvány; akkor működik, ha van közönsége. A békés tüntetés sikere egyedül a hatalom lelkiismeretén múlik. Mit tud elérni egy demonstráció, ha a hadsereg nem riad vissza a tömegbe lövéstől? Mit tudnak a békéért cserébe felajánlani a palesztinok, amit Izrael nem vett már el erővel?
Valószínűleg semmit, és ha ez a béke az október 7-e előtti status quo békéje lenne, az elnyomás, a kisemmizés, az üldöztetés, az apartheid békéje, a rab és a börtönőr békéje, akkor az nem béke lenne, hanem rend, és éppolyan törékeny maradna, mint eddig. Az igazi béke megteremtésére csak annak van lehetősége, akinél a hatalom van. Izraelnek kell lebontania az apartheidot, Izraelnek kell egyenlő jogokat és lehetőségeket biztosítania mindenkinek a Szentföldön. Csak így lehet véget vetni az erőszaknak, aminek a gyökere az elnyomás. Még több és még brutálisabb elnyomás csak még több és még erőteljesebb ellenállást fog kiváltani. Mindenki számára egyértelmű, hogy ha nem lennének emberek milliói olyan körülmények közé kényszerítve, ahonnan csak erővel remélhetnek kitörni, akkor pillanatok alatt kifogyna a szél a Hamász, a Hezbollah és más környéki fegyveres csoportok vitorlájából. A baj az, hogy az izraeli szélsőjobb gyakorlatilag nemzethalálnak tekinti ezt a lehetőséget; azt gondolják, a palesztinok felszabadítása és egyenjogúsága egy kétnemzeti, egyállami Szentföldön Izrael végét jelentené. Azt gondolják, a Szentföld csak akkor lehet a zsidóság biztonságos menedéke ebben az ellenséges világban, ha Izrael egyedül a zsidók állama, mindenki mást pedig el kell nyomni vagy el kell üldözni. Október hetedike egy szomorú és véres cáfolata ennek a gondolatnak; legalább akkora ébresztőnek kell lennie Izrael számára, mint amekkora a Jom Kippuri háború volt.
Az egyetlen kiút ebből a végtelen, öngerjesztő erőszakból a körforgás megtörése. A kétállami megoldás halott, valójában halva született. A Szentföldön egyetlen szabad, egyenlő és demokratikus államra van szükség, ami azonos jogokat és lehetőségeket biztosít a zsidó és palesztin polgárainak. Ezzel a megoldással senkinek nem kell lemondania területekről, senki nem veszít tengerpartot és nem kell elköltöztetni a 700 ezer izraeli telepest Ciszjordániából. Ez a jelenlegi helyzet tükrében vágyálomnak tűnhet, de ne felejtsük el, hogy már most is egyetlen állam van a folyó és a tenger között; ezt az államot kell helyre hozni.
Sok mindenről lehetne még beszélni. Részleteiben lehetne elemezni a Hamász október hetedikei gyilkos támadását, vagy Izrael válaszcsapásait. A nemzetközi jogot, a háborús bűnöket, a propagandát, a cenzúrát, a népirtásra felbujtó retorikát, az átlátszó hazugságokat, a cinikus kifogásokat. Az izraeli kormány egyre nyíltabban bevallott célját Gáza teljes kiürítésére, a kétmilliónál is több ember végleges elüldözésére az otthonukból. A nyugati média és kormányok lelkes hozzájárulását egy etnikai tisztogatáshoz. Sorra lehetne venni a sok őszintétlen indoklást, amivel igazolják ezt a pusztítást.
De minderre most nem vállalkozhatom. Kimerült vagyok és vérzik a szívem. Vérzik a szívem az ártatlan izraeliekért és a diaszpórában élő zsidókért, akik az Izraelre irányuló harag kereszttüzébe kerülnek – a kereszttűzbe, ahova nem mellesleg maga Izrael rángatja őket. Vérzik a szívem a meggyilkolt palesztinok tízezreiért és a milliókért, akiket a világ feláldozhatónak bélyegez, akiknek a szenvedése fölött évtizedek óta szemet huny. A tűzszünet jó kezdés, de nem elég. Tartós békéhez véget kell vetni az apartheidnak és az elnyomásnak, ez pedig egyedül Izraelen áll.
