Ez a szöveg 2024 február-márciusban íródott, és a 2024. március 8-án közzétett "A nőnap útja vissza az interszekcionalitáshoz" című Szamizdat-videó átirata.

A nemzetközi nőnap sok tekintetben hasonlít május elsejéhez. Mindkettő a kevés modern szekuláris ünnepnap egyike, amiknek az eredete a történelem homályába vész, és amik emiatt gyakorlatilag teljesen levetkőzték magukról az egykori radikális mivoltukat, és mára csak jelentéktelen pótcselekvések reflexszerű ismétlésének szolgáltatnak alkalmat. A nemzetközi nőnap, akárcsak a munkások ünnepe, a munkásmozgalom hőskorából ered. Akkoriban ugyanis a kisebbségek, nők és munkások jogait egyazon nagyobb ügy, az emancipációért folyó harc különböző frontjainak tekintették, nem pedig egymástól független ügyeknek, mint manapság. Mostanában is megvan az esélye, hogy aki feministának vallja magát, az a diszkrimináció más formáival szemben is kritikus, és talán még a munkásmozgalommal is szimpatizál, vagy fordítva, aki például a rasszizmus vagy a kizsákmányolás ellen küzd, az lehet feminista is. De ez már rég nem evidens. Az egységfront felbomlott, az egykori természetes, magától értetődő interszekcionalitás már a múlté. Az emancipációért folyó különböző harcok között esetleges az átjárás, kölcsönhatás és az együttműködés, és ez a különvált mozgalmak mindegyikének lehatárolja a mozgásterét. Ahogy többek között TGM is elmondta, „az emancipációs küzdelmek oszthatatlanok […]; szétválasztásuk csak az ellenforradalomnak segít.[1]”

A nemzetközi nőnap gyökerei abba a korba nyúlnak vissza, amikor még nem szorult magyarázatra, hogy a nők helyzete minden szinten összefügg a munkásság helyzetével, és hogy a feminizmus fogatlan a politikai gazdaságtan kritikája nélkül, abból az egyszerű tényből fakadóan, hogy a munkásság jelentős részét, sőt a nőnap igazi felfutásának éveiben, az első világháború alatt a munkásság többségét nők tették ki, és hogy a nőket érő hátrányok nem egyedül a patriarchátus termékei, hanem más faktorok is erőteljesen szerepet játszanak. Clara Zetkin már 1894-ben azt írta, hogy ez a felismerés tette a különbséget a polgári feminizmus és a proletár feminizmus között.

1907-ben ült össze először a Szocialista Nők Nemzetközi Konferenciája, ahol megfogalmazták a legfontosabb követelésüket: az univerzális és feltétlen választójogot minden nő számára. Ezen cél elérésére pedig a polgári nőmozgalmak helyett a szocialista pártokkal való együttműködést tekintették a leghatékonyabb módszernek. 1909 február 28-án az amerikai szocialista párt megszervezte az első nőnapi demonstrációkat, amiken jobb munkakörülményeket és politikai jogokat követeltek a nőknek, az 1910-es konferencián pedig elfogadták a javaslatot, hogy a nőnapot tegyék nemzetközivé, és évente ismétlődővé.

A kor polgári feminizmusa az egyenlő választójogot vélte minden problémája megoldásának, így ezt jelölte ki végső követeléseként. A szocialista feminista felfogásban viszont az „egész nőkérdés” nem csak a választójogra terjedt ki, hanem magába foglalta például a dolgozó nőket védő munkavédelmi törvényeket, anyáknak és gyerekeknek nyújtandó szociális támogatást, a GYES egy korai formáját, egyedülálló anyák egyenlő bánásmódját, bölcsődék és óvodák elterjesztését, az ingyenes közoktatást és ingyenes iskolaebédet, valamint a nemzetközi szolidaritást; ebben a tekintetben messze túlmutatott a formális egyenjogúság követelésén. A szocialista feminizmus követelései hidegen hagyták a felső osztályok szüfrazsettjeit, hiszen őket a társadalmi státuszuk és a vagyonuk eleve megvédte sok olyan hátránytól, ami a dolgozó nőket érintette. Ritkán kellett dolgozniuk, és sokszor még a házimunkát és gyereknevelést is bejárónők, cselédek és dadák végezték el. Az dolgozó nők helyzetét pedig a polgári feminizmus nem tekintette olyasvalaminek, amire ki kéne terjednie a női emancipációnak, hiszen a felső osztályok hölgyei pontosan azért élhették relatív gondtalanul az életüket, mert munkásnők tucatjai dolgoztak helyettük. Erről nem akartak lemondani, ezért egyedül a választójog foglalkoztatta őket, ami, lássuk be, alapvetően egy procedurális dolog, híján bármilyen azonnali, kézzelfogható materiális előnynek, ráadásul elég magasan van a szükségletek Maslow-piramisán. A munkásnőknek a választójognál sokkal alapvetőbb szükségleteikkel kellett törődniük, sokkal égetőbb problémáik voltak annál, mint hogy kiválaszthassák, melyik politikus hagyja őket éhen halni.

A polgári feminizmus rövidlátása megmutatkozik többek között abban, hogy bár az olyan politikai jogokat, mint a választójog, a nyugati országok többségében a feminizmus első hullámának sikerült kiharcolnia a huszadik század első negyedében, de például a saját bankszámla nyitásához való joghoz, vagy a terhesség miatti kirúgástól való védelemhez hasonló gazdasági-társadalmi jogokat csak a második hullám kezdte széleskörűen tematizálni a hatvanas-hetvenes években. Mint utóbb kiderült, a választójog nem oldotta meg egy csapásra a női egyenjogúság minden kérdését, sőt a legtöbbet érintetlenül hagyta. Javarészt pont azokat, amik a dolgozó nők életére komoly kézzelfogható befolyással voltak.

Az első nőnapot, ami már nemzetközi volt, 1911-ben tartották. Németországban március 19-én a szociáldemokrata párt és a szakszervezetek felhívására több, mint egymillió nő vonult az utcára politikai és társadalmi egyenlőséget követelve, más országokban pedig március 8-át választották dátumnak. 1914-ben, néhány hónappal az első világháború kitörése előtt már érezhetően izzott a levegő, és az európai nagyhatalmak csak a lehetőségre vártak, hogy végre egymás torkának essenek, így a március 8-ai nőnapi tömegmegmozdulások is a közelgő háború ellen tiltakoztak. Három évvel később, 1917-ben a nemzetközi nőnap alkalmából a bolsevikok akarata ellenére a petrográdi textilipari munkásnők sztrájkokba és tüntetésekbe kezdtek a háború és az éhínség miatt, ami végül az orosz polgári forradalom kirobbanásához és a cár lemondatásához vezetett. A cári Oroszország februári bukása után megalakult átmeneti kormány a világ nagyhatalmai közül elsőként foglalta törvénybe a női választójogot. A világháború évei alatt a szocialista feministák egész Európában a béke mellett agitáltak, még azután is, hogy ezt majdnem minden országban betiltották. Ez a hagyomány azóta tartja magát; a spanyol polgárháborútól a második világháborún és Vietnámon át az iraki háborúig és Ukrajnáig a nőnapi rendezvényeket sokszor kísérték háborúellenes megmozdulások, de eközben a világ legnagyobb fegyvergyártóit, például a Lockheed Martint és a Northrop Grummant mégse rugdossa ki senki a nőnapi rendezvényekről.

A nemzetközi nőnap a kezdetektől szorosan összefüggött a szocialista és szociáldemokrata mozgalmakkal, és 1922-ben a fiatal Szovjetunió is a zászlajára tűzte, úgyhogy elkerülhetetlen volt, hogy az első vörös pánik elsodorta és feledésbe merítette az ünnep eredetét a nyugati országokban. A hagyományt a keleti blokk tartotta fent a feminizmus második hullámának megjelenéséig, amikor a nemzetközi nőnap ismét a nyugati társadalmak Overton-ablakán belülre kerülhetett, és ezt csak még jobban nyomatékosította, hogy 1977-ben az ENSZ is felvette a nőnapot a nemzetközi ünnepek közé.

Viszont ismét szoros párhuzamban május elsejével, a nőnap fősodorba kerülése és széleskörű legitimációja a szinte teljes kiüresedéséhez vezetett. A nőnapi sztrájkokra és tüntetésekre már sokan úgy tekintenek, mint rosszindulatú opportunisták akciójára, akik kooptálni akarják a nemzetközi nőnap ártalmatlan szertartásait, hogy előmozdítsák a politikai agendájukat. Ez persze végletesen rosszhiszemű és korlátolt nézőpont, ugyanis a politikai akciók nem a nőnap rendellenes elváltozásai, hanem a kezdettől fogva azonosak a nőnap fogalmával. Politikai agenda nélkül a nőnap csak egy délibáb. A kooptálás valójában akkor történt meg, amikor a liberális fősodor kibelezte a nemzetközi nőnapot és a valódi kritikai követelései helyébe ceremoniális pótcselekvéseket állított.

A kortárs liberális feminizmus és a rendszerkritikus feminizmusok szembenállása szinte tökéletesen tükrözi az egykori polgári és szocialista feminizmusét. Valójában sok korai szocialista feminista nem is igazán azonosult a feminista jelzővel, mivel azt kizárólag a liberális, polgári feministáknak tulajdonították. Idővel ők is többnyire elfogadták a feminizmus megnevezést, de a két irányzat fő ütközőpontja máig közel azonos azzal, amit száz éve Clara Zetkin és Alexandra Kollontai leírtak.

Alexandra Kollontai: De, mondhatnák egyesek, miért kell kiemelni a női munkásokat? Miért kell külön nőnap, külön szórólap a dolgozó nőknek, találkozók és konferenciák a munkásosztálybeli nőknek? Ez végső soron nem egy koncesszió a feministáknak és a burzsoá szüfrazsetteknek?

Csak azok gondolkodhatnak így, akik nem értik a radikális különbséget a szocialista nők és a burzsoá szüfrazsettek mozgalmai között.

Mi a feministák célja? A céljuk, hogy elérjék ugyanazokat az előnyöket, ugyanazt a hatalmat, ugyanazokat a jogokat a kapitalista társadalomban, amik most megadatnak a férjeiknek, apáiknak és fivéreiknek. Mi a munkásnők célja? Az ő céljuk, hogy felszámoljanak minden előjogot, ami születéssel vagy vagyonnal jár. A munkásnőnek közömbös, hogy az úr egy férfi vagy egy nő.

A kortárs liberális feminizmust végső soron ugyanaz teszi impotenssé, ami a liberalizmust általában. Felszínes, félig megértett problémákra kínál egyszerű megoldásokat, ami néha működik, de eközben teljesen vak marad mindazon módokra, ahogy az osztály, rassz, szexuális orientáció, nemi modalitás, kor, etnikum, vallás, lakhely vagy ezernyi más tényező együtt vagy egymással szemben hat. Mivel minden kérdést egyetlen spektrumon elemez, képtelen komplex viszonyok feltérképezésére. Például alávetheti a filmeket a Bechdel-tesztnek, és követelheti, hogy a férfiak ne üljenek terpeszben a metrón, mivel ezek senkinek a profitját, semmilyen hatalmi struktúrát nem fenyegetnek számottevően. De ritkán van mit mondania például arról, hogy a vidéki, szegény és roma nők mennyivel nehezebben jutnak hozzá nőgyógyászati és szülészeti ellátáshoz, vagy hogy sokkal súlyosabban érinti őket a menstruációs szegénység, mint a városi középosztály tagjait. Ezek a kérdések sokkal messzebbre vezetnek, mint ameddig a liberális feminizmus el akar menni.

Amióta a vállalatok is felültek a vonatra, és a fogyasztást a női felszabadulás egyik csatornájának tették meg, egyre kevésbé látszanak ellentmondásosnak a Barbie-babák vagy a feminista szlogenekkel tarkított fast fashion pólók, amiket harmadik világbeli izzasztóműhelyekben éhbérért készítenek kiszolgáltatott, fiatal nők. Gázában az egészségügyi ellátás összeomlása óta érzéstelenítés nélkül kell végezni a császármetszéseket, és a menstruáló nőknek tamponok és betétek híján sátrakból kiszakított rongyokat kell használnia. Ennek ellenére a média azon fáradozik, hogy Izrael női katonáiból csináljon feminista ikonokat, mondván újabb üvegplafont törtek át azzal, hogy immár a frontvonalon is részt vesznek a szárazföldi kampányban, amiről már a Nemzetközi Bíróság is azt mondja, hogy egy népirtásnak néz ki. Végső soron a liberális feminizmus a kezdetektől fogva elsősorban a jómódú, nyugati, városi fehér nők kényelmét és érdekeit képviselte sokszor még mások kárára is; idézzük csak fel, hogy a Jim Crow idején az amerikai dél szüfrazsettjei azzal érveltek a nők szavazójoga mellett, hogy csak így maradhat meg a fehérek politikai dominanciája a feketék felett. Vagy annak hosszú történelmét, hogy magukat feministának valló aktivisták teljes vállszélességgel beálltak az imperializmus mögé. Ezeket az önellentmondásokat elhallgatták, vagy legjobb esetben is lerendezték annyival, hogy minden nő helyzetén javítani fog, ha az egyikük lesz a drónpilóta, vezérigazgató vagy épp az elnök.

Lily Alexandre kifejezetten a 2010-es évek popfeminizmusára mondja, hogy a céljai abszurdak voltak, mivel egy olyan világ problémáit próbálja megoldani, ami közel sem olyan gyökereiben romlott, mint az, amiben élünk. De szerintem ez a liberalizmusra általánosan is igaz; néha talán helyesen felismeri, hogy gond van, de szisztematikusan elzárkózik attól, hogy az okait teljes mélységében és komplexitásában vizsgálja és megértse. Egyszerűbbnek képzeli el a világot, mint amilyen, és ez valamennyire szükségszerű is, hiszen csak így tudja elkerülni, hogy megtalálja a csontvázakat a saját ruhásszekrényében.

Ebben a naiv leegyszerűsítésben elveszve a liberális feminizmus a nőket érő hátrányokat pusztán arra a tényre redukálja, hogy nők, mintha a szexizmus lenne az elnyomás egyetlen releváns formája, és ennek felszámolása egyben az elnyomás felszámolását is jelentené. Bizonyos értelemben a szocialista feminizmus hasonló dolgot csinál, csak a nem helyett az osztályból vezeti le az elnyomás további formáit, ami szintén egy korlátolt elemzés, de legalább felismeri, hogy a tőke, a szexizmus, rasszizmus, homofóbia és társaik elleni harc egyazon küzdelem különböző frontjai, nem pedig egymással szembenálló vagy versengő érdekek. A „szabadság, egyenlőség, testvériség” jelszavak körül gyülekező liberalizmusnak sem kéne, hogy nehezére essen ez a felismerés, de végtére is mi a liberalizmus, ha nem egy beváltatlan ígéretek súlya alatt megcsömörlött élőhalott?

Viszont a liberális feminizmus azáltal, hogy a nemet tekinti az elnyomás egyetlen releváns formájának, szükségessé teszi egy olyan univerzális élettapasztalat feltételezését, amit minden nő ugyanúgy él meg; ez pedig a gyakorlatban legtöbbször azt jelenti, hogy a nyugati, városi fehér felső-középosztálybeli cisz heteró nők lesznek azok, akiknek a tapasztalatai a mércét jelentik ezekben az elemzésekben. Ők pedig ezen helyzetükből fakadóan kevesebbszer és más módokon találkoznak például a rasszizmussal és a kapitalista kizsákmányolással és tőkelogikával, és különösen azzal, hogy ezek milyen új, komplexebb viszonyokat hoznak létre a szexizmussal keveredve.

Például az abortuszhoz való jog az egyik legszélesebb körben elfogadott feminista követelés, de csokszor még mindig megragad abban a kátyúban, hogy pusztán a jogot követeli, a lehetőséget és a hozzáférést viszont nem. Feltételezi, hogy akinek joga van az abortuszhoz, annak már nyert ügye van, mert mindenképpen rendelkezésére fog állni elég pénz, szabadidő, információ, utazási lehetőség és más olyan dolgok, amik szükségesek ahhoz, hogy valaki a gyakorlatban is élhessen a jogával. Ha pedig ezek nem állnak rendelkezésére, az már nem a feminizmus dolga. Pedig nagyon is releváns kérdés, hogy mihez tud kezdeni az abortuszhoz való jogával olyasvalaki, akinek alapvető higiéniai termékekhez és fogamzásgátlókhoz sincs hozzáférése. És persze nem csak a páciensek, hanem az egészségügy részéről is figyelembe kell venni, hogy hiába biztosított valaki számára papíron az abortusz, ha olyan hosszú a várólista meg a bürokratikus papírtologatás és gáncsoskodás, hogy mire sorra kerül, már kifutott az időből. Az olyan szigorítások, mint a két évvel ezelőtti szívhangrendelet, egyre szűkebbre szabják az időt (legtöbb esetben a nyolcadik és tizenkettedik hét közé), amiben egy abortusz elvégezhető, és közben sorra zárnak be a vidéki szülészeti és nőgyógyászati osztályok. Minél több ilyen összefüggést feltárunk, annál egyértelműbb, hogy az abortusz joga önmagában nem sokat ér, mert a hozzáférést ezer más faktor is befolyásolja, például a munkajog, a tömegközlekedés, az oktatás és az egészségügy állapota, és ezek olyan rendszerszintű elemzéseket és megoldásokat igényelnek, amik látszólag nagyon messze vezetnek a feminizmustól, viszont a mélyben gyökeresen összekapcsolódnak vele.

Könnyen belátható, hogy ha van is valóban univerzális női élettapasztalat, az számtalan átfedő halmaz viszonylag szűk közös metszete: ilyesmi lehet valamilyen szintű veszély, kiszolgáltatottság és tárgyiasítás, ami a világ összes társadalmában faktor, bár ezek is sokféleképp megnyilvánulhatnak. Az érzelmi és láthatatlan munka hasonlóképp valamilyen mértékben minden nőre többlet terhet ró, kivéve persze, ha valaki ki tudja magát vonni alóla a vagyonának köszönhetően, és ezt a felelősséget áthelyezni mások vállára. Talán azt lenne a legpontosabb mondani, hogy vannak kategóriák, amik általánosan érvényesek, de ezen kategóriák tartalma annyiféleképp változik, hogy bármilyen általánosítás félrevezető lesz.

Egészen más mindennapi akadályokkal kell szembenéznie egy iráni, indonéz, japán, kelet-európai vagy észak-amerikai nőnek, és még ezzel is csak minimális mértékben bővítettük ki az elemzésünk látószögét; valójában ezeket sem érthetjük meg egészen az illető etnikai és osztályhelyzetének vizsgálása nélkül. Enélkül ugyanis hiába törnénk a fejünket, nem tudnánk felfejteni a rendszerszintű összefüggéseket, amik például Beyoncé és a pólóit gyártó srí lankai varrónők között, vagy a csehországi többségi társadalom és a kényszersterilizált roma nők ezrei között fennálló viszonyt megmagyarázzák.

A lényeg az, és a liberális feminizmus voltaképpen ezt nem látja, hogy a nemi diszkrimináció csak egyike az elnyomás lehetséges formáinak, és a többivel közösen, azokkal átfedésben hat. Némelyekkel erősítik, másokkal tompítják egymás hatását, és egy olyan komplex viszonyrendszert hoznak létre, amiben az ember az egyik identitásában lehet elnyomott, miközben egy másikban lehet elnyomó. Egy Isztambulban élő török nő például egyfelől kitett a nemi egyenjogúságban nem épp jeleskedő törökországi társadalomnak, de közben maga is részt vehet a kurdok rasszista elnyomásában. Ugyanígy például egy autógyártó vezérigazgatója akkor is a kapitalista kizsákmányolás haszonélvezője, ha egyébként az egész karrierje során olyan buktatókat kell kerülgetnie, amik férfiak előtt nincsenek ott.

És bár a girlboss liberális eszményét progresszív körökben kezdi a háttérbe szorítani egy kritikaibb vonulat, a jobboldal még éppen csak most kezdi magának felfedezni a konzervatív nők jelképes értékét például az abortuszjogok és hasonló balliberális mételyek elleni harcban; gondoljunk csak a nemrég megbukott köztársasági elnökünkre vagy az olasz miniszterelnökre. Társadalmi értelemben fabatkát sem ér az üvegplafon áttörése, ha egy marginalizált közösség felemelkedett tagja ugyanabban a rendszerben ugyanazt a pozíciót fogja betölteni, mint az elődje. Azzal, hogy a makacsul individualista lean-in, girlboss, „most mi jövünk” popfeminizmus liberális mivoltához hűen az egyéni felelősségre és egyéni döntésekre helyezte a hangsúlyt, gyakorlatilag hatáskörén kívülre helyezte mindazon kérdéseket, amelyek rendszerszintű megoldást igényelnek, és elidegenítette magától mindazokat a csoportokat, akiket egy komprehenzív interszekcionális feminizmus meg tudna szólítani; a munkásosztálybeli és kisebbségi nőket és a férfiakat általában.

Már csak az van hátra, hogy meghatározzuk mi is ez a titokzatos interszekcionalitás. Bele lehetne menni a hosszú és részletes meghatározásába, de ezt már több videós megtette angolul és magyarul is. A dolog lényege gyakorlati szempontból baromi egyszerű: a társadalmi igazságtalanságok és az azokat kitermelő rendszerek nem függetlenek egymástól, így nem lehet elszigetelten fellépni ellenük. Ha komolyan vesszük az elkötelezettségünket bármilyen emancipáció mellett, annak csakis egy holisztikus hozzáállással lehet bármi gyümölcse, különben legjobb esetben is csak félmunkát végeznénk. A nemi és faji diszkrimináció, a homofóbia és transzfóbia, a gyarmati elnyomás és a kapitalista kizsákmányolás elleni harcnak egyetlen egységes harcnak kell lennie, nemcsak azért, mert ezen halmazok jobban fedik egymást, mint sokan gondolnánk, hanem azért is, mert a szolidaritás minden fronton erősebbé tesz minket. Legendás történet az 1984-es brit bányássztrájk idejéből, hogy a londoni meleg közösség hónapokon át támogatta a bányászok sztrájkalapját adománygyűjtési akciókkal, és később pont a bányászok szakszervezetének nyomására került be a brit Munkáspárt programjába az LMBTQ-jogok támogatása. De már ez az összefogás is nehézkesen jött létre, mivel a nyolcvanas évek individualista yuppie munkásellenességével és az AIDS-korszak homofóbiájával is meg kellett küzdenie, és sajnos ezek az erők idővel győztek: Thatcher kibelezte a szakszervezeteket, a Munkáspárt pedig mára elengedte a munkások és az LMBTQ-közösség kezét is.

Rengeteg példát fel lehetne hozni arra, hogy hányféle módon és milyen mértékben összefonódnak a feminizmus és más felszabadító mozgalmak tárgyai és céljai. A fast fashion például egyrészt környezetvédelmi kérdés, mivel iszonyatosan szennyező mind a gyártási folyamat, mind a termék, másrészt szocialista kérdés, mivel emberek tízmilliói dolgoznak fillérekért szörnyű körülmények között a nagy nyugati márkák izzasztóműhelyeiben, harmadrészt pedig feminista kérdés, mivel a fast fashionben kizsákmányolt munkások döntő többsége nő, és közülük is nagyon sok gyerek. A szociális bérlakások fejlesztése egyfelől a baloldal örökös követelése, mert lenyomja a lakásárakat és megfizethető lakhatást biztosít rengeteg embernek, másfelől viszont feminista ügy is, mivel az önkormányzat vészhelyzetben tud olcsó lakhatást biztosítani bántalmazó kapcsolatokból és más szorult helyzetekből menekülő nőknek, vagy egyedülálló anyáknak.

A nemzetközi nőnap alkalmából kétségtelenül sok milliárdos, politikus és arctalan márka fog elmondani mindenféle sületlenséget arról, hogy a nők is lehetnek vezérigazgatók, meg rendőrök, meg hóhérok, és hogy ez milyen király dolog, és a rosszabbak talán majd azt is hozzáteszik, hogy mindez valójában másodlagos az anyasághoz képest, mivel az ugyebár a nők princípiuma. Azt fogják mondani, hogy a megoldás nem a rendszer bármilyen irányú megváltoztatása, hanem az abban való részvétel; a feminizmus győzelme az, ha az úr nő. Ezeket hallgatva ne feledkezzünk el Alexandra Kollontai és a nemzetközi nőnap szocialista feminista megalkotóinak szavairól: amíg van úr, addig mindenki szolga.

Mára ennyi lenne. Köszönöm a vendégszereplést Vénusz Légycsapójának, a csatornáját linkelem a leírásban, és elnézést kérek, amiért ennek a videónak a vizuális tartalma elég gyenge, de sajnos kifutottam az időből. Ha jól tudom, még fut a Patent aláírásgyűjtése az esemény utáni tabletta recept nélkül is kaphatóvá tétele mellett, úgyhogy aki még nem tette, az menjen és írja alá, a link ehhez is lent lesz a leírásban.

Egyelőre boldog nőnapot kívánok, és hamarosan jelentkezem a következő videóval.

[1] Tamás Gáspár Miklós: ’A jóléti állam kísértete’. in: TGM: A korszellem dúdol (2023, Kalligram)