Ez a szöveg 2023 januárjában íródott, és a 2023. január 17-én közzétett "Sokkdoktrína: A neokolonializmus ötven éve" című Szamizdat-videó átirata.

1. Bevezető

A reménybeli diktátorok régóta hangoztatott alapelve, hogy sosem szabad elpazarolni egy jó krízist. Ha pedig épp nincs kéznél ilyen, akkor csinálni kell. Nem meglepő, hogy amint a kapitalista nagyvállalatok rájöttek, hogy minden krízis, katasztrófa és válság vadiúj, és rendkívül jövedelmező és teljesen szabályozatlan piacokat nyit meg, hamar elkezdtek keselyűként körözni a vergődő országok fölött, és esetenként attól sem riadtak vissza, hogy maguk idézzék elő ezeket a kataklizmákat.

2007-ben jelent meg Naomi Klein nagyhatású könyve, a Sokkdoktrína. Tavaly nyáron végre én is elolvastam, és hamar bekerült azon könyvek közé, amit mindig ajánlok azoknak, akik megkérdezik, hogy mit kéne először elolvasni a tengernyi kortárs baloldali irodalomból (a többi egyébként a Kapitalista Realizmus Mark Fishertől és az Egyetértés-gépezet Noam Chomskytól és Edward Hermantől).

A könyv egyébként a maga közel hétszáz sűrűn teleírt oldalával egy igazi behemót, ami alaposan végigtekinti a katasztrófakapitalizmus felemelkedésének történetét a hatvanas évek végétől az Iraki háborúig és a Katrina-hurrikánig. Ebben a videóban nem fogom mindegyik esetet végignézni, mert másfél tucatnál is több van, de az első, legfontosabb példát azért bemutatom. A könyv mellé készült egy dokumentumfilm is, ami elérhető a YouTube-on, a link lent lesz a leírásban.

A Sokkdoktrína alapgondolata akkor született, mikor Klein felismerte a hasonlóságot az ötvenes évekbeli pszichiátriai sokkterápia és aközött, amit az Egyesült Államok és más koalíciós erők műveltek Irakban. Az ötvenes években egyes pszichiáterek, például Ewen Cameron úgy gondolták, hogy a beteg elmére jótékony hatással lehet, ha valahogy, például elektrosokkal elérik, hogy semmi ne maradjon benne, csak a tökéletes természetes egyensúly, magyarán teljesen kiüresítsék minden korábbi tartalmától. Az elmélet alapján az emberi befolyásból származó káros minták és torzítások hiányában az elme egy tiszta lapként született volna újjá, ami utána az alapjaitól egészségesen újra felépülhet, illetve felépíthető. Később kiderült, hogy a módszer nem működik, mert csak katatón zombikká teszi az embereket, de ez nem akadályozta meg a CIA-t abban, hogy az elektrosokkot a továbbiakban kínvallatásra használja, és az elme megtöréséről sem mondtak le, csak a sokkot lecserélték drogokra.

Klein azt vette észre, hogy neoliberális közgazdászok, szinte kivétel nélkül Milton Friedman követői, ugyanígy tekintettek a gazdaságra is. Az ő nézetük szerint a gazdaság betegségei mindazon dolgok voltak, amik a piacnak gátat szabhatnak; például a szociális háló, a piaci szabályozások, adók, vámok, meg hasonlók. Nem örültek neki, hogy a korabeli politikusok hatósági árakat, minimálbért, állami oktatást és hasonlókat alkalmaztak, mert ezek „rombolták a gazdasági egyensúlyt és meggátolták, hogy a piac különféle jelzései kommunikáljanak egymással”. Ezt mondta a matek, következésképp meg kellett szabadulni tőlük. 

„Friedman egész társadalmak mintáinak megszüntetéséről álmodozott, hogy visszatérhessen a tiszta kapitalizmus mindenféle zavaró tényezőtől […] mentes formájához. […] Arról is meg volt győződve, hogy a gazdasági folyamatok erősen torzultak, és csak úgy juthatunk vissza egy »bűnbeesés előtti« állapothoz, ha a gazdaságot szándékosan komoly sokkhatásoknak vetjük alá: csak a »keserű pirula« lenyelése árán tüntethetők el a torzítások és a káros mintázatok. Cameron elektromos áramot használt a sokkoláshoz, Friedman pedig politikát – sokkterápiáját válságba került országok kellően merész politikusaira próbálta rátukmálni. Cameronnal szemben azonban, […] Friedmannak jó húsz évre és a történelem számos fordulatára volt szüksége ahhoz, hogy végül radikális megsemmisítésen és újjáépítésen alapuló álmait a gyakorlatban is megvalósíthassa.”[1]

Emiatt a neoliberalizmus sokáig csak a Chicagói Egyetem közgazdasági tanszékének falai között létezett. Mivel az elméleteiket nem tesztelhették az amerikai központi bankokkal és minisztériumokkal, főleg a teóriát alátámasztó kifinomult matematikai modellek örökös csiszolgatásával töltötték az idejüket. Itt, Milton Friedman vezénylete alatt jött létre a Chicagói Iskola, ami a szó szoros értelmében vett iskola is volt persze, de ennél többre tartotta magát; egy teljesen új gazdasági paradigmát ápoló és propagáló mozgalomnak, egy nagybetűs Iskolának, ami szakított az akkoriban uralkodó keynesianizmussal, és helyette egy radikálisan szabadpiaci álláspontot képviselt.

A Chicagói Iskola tanítványai úgy szakadtak rá a világra, mint az apokalipszis lovasai.

Ez a szöveg 2022 októbere és decembere között íródott, és a 2022. december 23-án közzétett "Budapest jobb tömegközlekedést érdemel" című Szamizdat-videó átirata.

Ez a szöveg 2022 októberében íródott, és a 2022. október 23-án közzétett "Soha még egy rossz szót nem akarok hallani a kukásokról" című Szamizdat-videó átirata.

Az október ötödikei negyvenezres tanár-diák tüntetés az elmúlt évek egyik legnagyobb megmozdulása volt, legalábbis a legnagyobb olyan, ami nem valamilyen politikai kampányesemény. És bár látszólag túl sok azonnali eredményt nem ért el, mindenki nagyon dühös volt, aztán buliztunk egy jót, aztán meg hazamentünk, mint aki jól végezte dolgát. Persze a tanárokért és általában az oktatásért már nagyon régóta tart eredménytelenül a harc, de a sztrájkok, élőláncok, virrasztások, tüntetések, szolidaritási dudálások és más akciók egyre több támogatót és médiafigyelmet vonzanak. Annyira, hogy a tanárok mozgalmának árnyékában szinte teljesen elveszett a kukások sztrájkja.

Ebben valószínűleg szerepet játszott az is, hogy a kukássztrájk gyakorlatilag két-három nap alatt jött és ment; a vadsztrájk kedd reggel kezdődött, és csütörtök estére már meg is volt a megállapodás. Az ügy publicitásának az sem tett jót, hogy e két nap közé ékelődött a fent említett szerdai tanártüntetés, ami abszolút dominálta a médiát. Viszont szerintem más megemlítendő szempontok is vannak a szemétszállítók sztrájkjával kapcsolatban, amik talán hozzájárultak a róla szóló közbeszéd gyérségéhez és hangneméhez.

Ez a szöveg 2022 szeptemberében és októberében íródott, és a 2022. október 10-én közzétett "Erzsébet legyen az utolsó" című Szamizdat-videó átirata.

Szeptember 8-án, 70 éves uralkodás után meghalt II. Erzsébet angol királynő. Ez a hír igencsak megosztotta a közvéleményt. Az egyik oldal kapva kapott az alkalmon, hogy jól megérdemelt kritikával illesse a monarchia intézményét, a királyi családot és az általuk évszázadokon át vezetett Brit Birodalom történelmi bűneit, míg a másik oldal kétségbeesve siratta a királynőjét, aki évtizedeken keresztül biztos pontot jelentett számukra, és akiben élő kövület módjára megtestesült az egykori Birodalom mára erősen megfakult dicsősége.

Talán nem lesz meglepő, hogy én az első táborhoz tartozom. Világszerte milliók ünneplik a királynő halálát, hiszen az egykori gyarmatok számára ő a birodalmi hatalom és az évszázados elnyomás hús-vér jelképe volt, emellett a halála a brit monarchia intézményének meggyengülését is előrevetítheti. Az Egyesült Királyságban évtizedek óta nem látott megélhetési válság van, a vadiúj miniszterelnök fiatalkorában még hangos támogatója volt a monarchia eltörlésének, Károly pedig baromi népszerűtlen. Olyan, mintha a csillagok is együttállnának, hogy a britek végre felszámolják a monarchiát.

Viszont azok is rengetegen vannak, akik könnyes szemekkel gyászolják a királynőt, és nem fér a fejükbe, hogyan lehetnek egyesek olyan lelketlenek, hogy egy látszólag kedves, ártalmatlan idős nő halálhírére pezsgőt bontanak.

Teljesen érthető, hogy a második csoport miért gondolná az elsőről, hogy csak kárörvendő, szívtelen keselyűk, viszont a továbbiakban szeretném azt is megvilágítani, miért tekintik annyian egy pozitív eseménynek a királynő halálát.

Ez a szöveg 2022 augusztusában íródott, és a 2022. augusztus 27-én közzétett "Repoharak, zöldmosás és a növekvés kényszere" című Szamizdat-videó átirata.

Szóval vannak ezek a műanyag repoharak, amiket Budapest különböző vendéglátóegységeiben meg fesztiválokon adnak, benne a piával, amit rendelsz. Az egyszerűség kedvéért a továbbiakban minden helyet, ahol repohárban adnak inni, kocsmának fogok hívni. A repoharak lényege az lenne, hogy újrahasználhatóak, úgyhogy nem keletkezik annyi műanyag hulladék, mint az eldobható poharakkal, és nem is áznak szét húsz perc alatt, mint a papírpoharak, viszont nem is olyan drágák és törékenyek, mint az üvegpoharak.

Ez a szöveg 2022 júniusban és júliusban íródott, és a 2022. július 5-én közzétett "Barangolás a fasiszta jelképek mocsarában" című Szamizdat-videó átirata.

Az előző videómban sokat beszéltem különböző szélsőjobboldali és fasiszta csoportokról, akik zenei közösségekbe beszivárogva toboroznak és terjesztik a propagandájukat. Arra gondoltam, ahhoz a videóhoz illene amolyan lábjegyzetként sorra venni minél több fasiszta jelképet és jelszót, mert bár a horogkeresztet és az SS jelvényt mindenki felismeri, a ritkábban használt vagy jobban titokban tartott szimbólumok továbbra is simán észrevétlenül maradhatnak. És ez nem jó, mert ahhoz, hogy hatékonyan felléphessünk a szélsőjobbal szemben, fel kell ismernünk, amikor látjuk.

A fasiszta csoportok retorikájának fontos részei a kutyasípok. Egy retorikai kutyasíp hasonlóan működik egy igazihoz; csak a beavatottak ismerik fel, mindenki más pedig meg se hallja, ugyanúgy, ahogy egy igazi kutyasíp hangját is csak a kutyák hallják, az emberek nem. Egy kutyasíp arra való, egy ember anélkül jelezhesse az identitását egy másik beavatottnak, hogy leleplezné magát a társadalom előtt.

Így például egy felhasználónévben stratégiailag elhelyezett kutyasípot a többség észre sem veszi, de azon keveseknek, akik tudják, mit jelent, egyértelmű jelzést ad.

Ez a szöveg 2022 áprilisa és júniusa között íródott, és a 2022. június 19-én közzétett "A rockzene identitáskrízise" című Szamizdat-videó átirata.

1. Intro

„A kapitalista kultúra mai formáját már nem a korábban felforgató potenciált hordozó tartalom inkorporációja, hanem a prekorporáció határozza meg: az eleve a rendszer képére formált vágyak, igények és remények termelése. Vegyük csak a kulturális intézményrendszer »alternatívnak« és »függetlennek« nevezett színtereit, amelyek úgy ismétlik a lázadás és tagadás egykori gesztusait, mintha minden alkalommal először élhetnék át azokat. Az »alternatív« és »független« itt nem valami fősodron kívülit jelöl; ezek is stílusok, sőt a domináns stílusok a fősodron belül.

Senki nem testesítette meg ezt (és küzdött vele) jobban, mint Kurt Cobain és a Nirvana. Erőtlen és céltalan dühével Cobain annak a generációnak a megfáradt hangja lett, amelyik a történelem után született; akiknek minden mozdulatát már az előtt kiszámították, megvették és eladták, mielőtt egyáltalán megtették volna. Cobain pontosan tudta, hogy ő is csak egy eleme a spektákulumnak, hogy semmi sem néz ki olyan jól az MTV-n, mint lázadni az MTV ellen; tudta, hogy minden mozdulata előre megírt klisé, és hogy még ennek felismerése is az. Cobain egy olyan világban találta magát, ahol – mint a Jameson által leírt posztmodern kultúrában általában – »formai újítás többé nem lehetséges, így nem marad más, mint halott stílusok nyelvének imitálása a képzeletbeli múzeumban«.

Tudta azt is, hogy sikerükkel nem ellenállást képeznek; ellenkezőleg, ők az üzemanyag, amely a rendszert működteti. Cobain és a Nirvana egzisztenciális szorongása azonban egy letűnt korszakhoz tartozik; az utánuk érkező pastiche-rock már minden bűntudat nélkül termelte újra a múltat.

Cobain öngyilkossága már csak az utolsó szeg volt az egykor prométheuszi ambíciókkal bíró rock koporsójába. A rock helyére lépő hiphop, a kulturális prekorporáció iskolapéldájaként, a »naiv« remény helyett, hogy a fiatalok ellenkultúrája bármin is képes változtatni, józan szembenézést hirdetett a »valósággal« - pontosabban a valóság egy általa brutálisan leszűkített verziójával.”[1]

Sokat gondolkodtam rajta, hogy bevállaljam-e megint egy Mark Fisher idézettel kezdeni ezt a videót, mert annyiszor beszélek a Kapitalista Realizmusról, hogy lassan tényleg joggal lehetne azzal vádolni, hogy nem ismerek más könyveket. Ezután amúgy Fisher nem azt állítja, hogy a hiphop eleve megalkuvó lenne a rendszerrel, hanem hogy az általa támasztott ellenállást, bár hozzáállás tekintetében különböző a rockétól, ugyanolyan könnyedén a kapitalista realizmus szolgálatába állították. Szóval nyugi, a hiphop sincs itt leszólva.

Ez egy jó hosszú videó lesz, és van pár fogalom, aminek a jelentését, ahogy én használom, jó előre leszögezni.

• Mikor rockot mondok, abba beletartozik annak minden derivatívája is a crust punktól a stoneren át a black metálig.
• Sokszor fogom használni a „fasiszta” szót. Ez azt a benyomást keltheti, hogy túl lazán használom, rámondom olyasmire, ami nem is az, ezzel elkoptatom és tompítom a súlyát. Nem vagyok tizenhárom éves gyerek a nyári táborban, aki lefasisztázza a felvigyázót, amiért elveszi tőle az energiaitalt. Megválogatom a szavaimat, és amikor valakit fasisztának hívok, azt azért teszem, mert az fasiszta nézeteket vall és prédikál. Persze ha megkérdeznénk az Absurdot, a Kárpátiát vagy Toroczkai Lászlót, hogy fasiszták-e, akkor letagadnák, hiszen tudják, hogy ez manapság már rossz PR. A jelen fasisztái már identitáriusoknak, nemzeti radikálisoknak, fehér nacionalistáknak, harmadikutasoknak, altjobbnak hívják magukat, de ez ne tévesszen meg.

Ez a szöveg 2022 februárjában és márciusában íródott, és a 2022. április 8-án közzétett "Az autók tönkreteszik a városainkat" című Szamizdat-videó átirata.

1. Intro

Mi, hogy ezek [többsávos gyorsforgalmi utak] tök normális elemei a városképnek? Hogy nem indokolják a drámai zenét, amit csatoltam hozzájuk? Talán, de belegondoltál már, hogy jól van ez így vagy esetleg valamit változtatni kéne? Hogy messze túl sok közterületet engedünk át az autóknak, messze túl sokat költünk rájuk és messze túl sokat áldozunk fel értük, mikor minden racionális elgondolás szerint meg kéne tőlük szabadulnunk, hogy megtartsuk a Földet egy élhető bolygónak?

Én is pesti gyerek vagyok, itt születtem, itt nőttem fel, szóval tudom, hogy hogy a városunk ilyen. Azt is tudom, hogy ez a téma olyasmi, amin nem igazán gondolkodik el az ember, amíg el nem kezd rajta igazán gondolkodni. Valahogy a városainkat, ahol mi, az emberiség több, mint fele lakunk, még progresszív körökben sem övezi olyan kritikus vizsgálódás, mint az élet más területeit.

Ez a szöveg 2022 márciusában íródott, és a 2022. március 26-án közzétett "Automatizáció és munkásmozgalom a Fallout 76-ban" című Szamizdat-videó átirata.

Üdv mindenkinek. Ez most egy kicsit lazább, kötetlenebb videó lesz a többihez képest, nem egy részletes videóesszé vagy ilyesmi. Arra jöttem rá, hogy azok sok időt és energiát igényelnek, úgyhogy amíg azokon dolgozok, csinálok pár egyszerűbb videót is. Először a Fallout játékokra esett a választásom, egyrészt mert amúgy is sok tapasztalatom van velük, másrészt mert korábban is jó buli volt videojátékokat elemezni, harmadrészt mert a sorozat legutolsó részében, a 76-ban, bőven van miről beszélni, ha kapitalizmuskritikát keresünk benne. És szerintem érdemes keresni, mert a fikció hasznos segítség lehet, hogy megfogalmazzunk valódi problémákat és felfedezzük, hova vezetnek. Ha pedig valamilyen fikció káros eszméket propagál, akkor azt kritizálni kell.

Szóval, Fallout 76. Amiről a videóban beszélek, az vagy igazoltan kánon a sorozat történetében, vagy erősen implikált, de nem minden esetben fog megjelenni a képernyőn, mert a jegyzetek, naplóbejegyzések, hangfelvételek, dialógusok meg hasonlók nem lennének vizuálisan érdekesek. A Fallout Wikin fent van minden.

Ez a szöveg 2021 szeptember és 2022 január között íródott, és a 2022. február 15-én közzétett "Hőskultusz és eurocentrizmus | A háborús média elemzése" című Szamizdat-videó átirata.

1. Intro

Mikor nyolc-tizenkét éves gyerek voltam, baromira érdekelt a katonaság. Állandóan háborús filmeket néztem, előástam apám régi felszerelését a sorkatonaságból és Nerf-ökkel lövöldöztünk egymásra a haverjaimmal.

Minden helikopteranyuka és bolond konzervatív politikus meglepetésére ezt a hozzáállásomat a háborús videojátékok változtatták meg, főleg a többjátékos módok miatt. A Battlefield 1, ahogy a legtöbb multis FPS, természetéből fakadóan nem mutathatja be olyan dicsőségesnek, teátrálisnak és fekete-fehérnek a háborút, mint a filmek. A játékos soha nem kiemelt fontosságú szereplője a meccsnek, nem védelmezi a plot armor, vak szerencse, az ellenségei esetleges jóindulata vagy a túlélési torzítás, ami kiszűri a töredéknyi emlékezésre érdemes eseményt a háború feneketlen poklából. Egy olasz, török, amerikai, orosz és egy osztrák-magyar gyalogos katona mind egyformán halandó, ugyanannyi eséllyel lövik őket agyon, döntik rájuk a házat, szúrják le egy bajonettel, engednek rájuk mustárgázt, ütik el tankkal vagy bombázzák le repülőről. A soha nem látott katonai vezetés pedig hezitálás nélkül küldi a harmadik zászlóaljat ugyanabba a húsdarálóba, ahol már az előző kettő elhullott. A kampány első küldetése mindezt még jobban a szájába rágja azoknak, akik nem figyeltek eléggé; a játékos többször elkerülhetetlenül meghal a csatatéren, de ilyenkor az egyszerű újjáéledés helyett a képernyőn megjelenik a katona neve és születési dátuma, aztán a játékos átveszi az irányítást egy teljesen másik katona felett, akinek a sorsa szintén az, hogy egy név legyen egy emlékművön, ha annyi. Persze ennek az éléből elvesz, hogy utána mégiscsak több száz órán keresztül műveljük azt a háborút, aminek a szörnyűségéről maga a játék is mondani akar valamit. Ez a disszonancia visszatérő elem a háborús médiában.

Amúgy is, mi egy háborús film vagy játék szerepe? Persze, tudjuk, első sorban az, hogy kibaszott vagány meg szórakoztató legyen a sok lövöldözéssel és robbanással. De közelebbről megnézve az ilyen média kulturális hatását felfedezhetünk pár érdekes motívumot.