Ez a szöveg 2024 szeptember-októberben íródott, és a 2024. október 23-án közzétett "A letagadott forradalom" című Szamizdat-videó átirata.

1. Intro

A forradalmat leverő Kádár-rezsim és a forradalmárok örökségét magáénak valló kortárs jobboldal megegyezik abban, hogy 1956 forradalmárai a ’45 előtti sosemvolt polgári-liberális rendszer restaurációjára törekedtek. Eszerint különböző előjellel, de voltaképpen mindketten ellenforradalomnak értékelik ’56-ot, még ha adott esetben nem is elég őszinték magukkal, hogy ezt a szót használják; erre az egyébként Napnál is világosabb párhuzamra már TGM is rámutatott[1]. A Horthy-rendszer még büszkén vallotta magát ellenforradalminak, de manapság már a jobboldal is része a közmegegyezésnek, ami szerint a forradalom az mégiscsak valami jó dolog, így hát azt a népfelkelést sem akarja másnak nevezni, amiben a saját gyökereit eredezteti.

Bár igazából ki tudja még követni, hogy mit gondol a posványban dagonyázó, minden változástól és felfordulástól viszolygó konzervatív jobboldal, hiszen Orbán Balázs látszólag azt a tanulságot vonta le ’56-ból, hogy jobb dolgok nem lehetségesek, semmiért nem érdemes küzdeni, és hiba volt felkelni a szovjet megszállás és az államkapitalizmus ellen, mert a forradalom eleve kudarcra volt ítélve. Orbán szerint ezt Ukrajna is megtanulhatta volna, és mi sem követnénk el még egyszer azt a hibát, hogy ellenálljunk bárminek.

A kortárs jobboldalnak kevéssé lehet felróni, hogy nem tudja, miről szólt a forradalom, mert 1956 kapcsán néhány sekélyes hívószón és egykét nevezetes incidensen kívül szinte semmi érdemi részlet nincs a széleskörű köztudatban, ahogy az 1848-49-es szabadságharc kapcsán nagy vonalakban azért igen. Bár még így is sokkal fontosabb referenciapont ’56, mint a méltatlanul elfeledett Őszirózsás forradalom, ami 1918-ban világra hozta az első független Magyar Köztársaságot, és aminek ma nemhogy pirosbetűs, de semmilyen ünnep nem állít emléket. Ráadásul a rendszerváltás után széleskörű liberális mítoszcsinálás és fasiszta történelemhamisítás zajlott le a forradalomról, amiről addig egyetlen jó szó se eshetett. Aki a múltat uralja, az a jövőt uralja, ugyebár. 1956 új mítosza a szőnyeg alá söpörte a forradalom proto-újbaloldali, és mint ilyen, valóban forradalmi fősodrát, hiszen a kapitalizmust helyreállító rendszerváltás nem alapozhatta hitelesen a legitimitását egy olyan forradalmi hagyományra, ami a kezdetektől következetesen elvetette a kapitalista restauráció lehetőségét[2]. Az ’56 és ’89 közötti eszmei kontinuitás kimerül a szovjet megszállás megszüntetésében és a szuverén köztársaság létrehozásában, de a rendszerváltáskor már lehetőségfelvetések szintjén is alig esett szóba az ’56-ban még nagyon hangsúlyos demokratikus szocializmus és a munkástanácsok általi munkahelyi önrendelkezés[3].

2. Történelmi és nemzetközi kontextus

Az 1956-os magyarországi forradalomnak több döntő történelmi előzménye van. A távolabbi természetesen a szovjet szocializmus kudarca, a Szovjetunió ismétlődő árulásai a szocializmussal szemben, többek között már a forradalom alatt Ukrajnában és Kronstadtban később pedig Katalóniában, majd ’56-ban Budapesten, aztán még később Prágában és Gdańskban. Maga Kádár János is a kronstadti lázadáshoz hasonlította 1956-ot, de persze ő jobban szimpatizált Trockijjal[4], mint a matrózokkal.

Szembeötlő a magyarországi forradalom történelmi párhuzama a haiti forradalommal: mindkettő egy korábbi forradalom be nem tartott ígéreteit kérte számon az új rendszeren. Haiti rabszolgái 1791-ben fellázadtak a francia gyarmati hatóságok ellen, a szemükre vetve, hogy a francia forradalom egyenlőségi és emberi jogi lózungjai ellenére a gyarmatokon továbbra is fenntartották a rabszolgaságot és brutális rasszista elnyomást. Haiti az atlanti rabszolgakereskedelem történetének egyetlen sikeres rabszolgafelkelése árán leverte magáról a gyarmati láncokat, de az egykori rabszolgatartók elkobzott – valójában felszabadított – tulajdonáért mai árfolyamon több milliárd dollárnyi kártérítést kellett fizetnie Franciaországnak, az ellene zajló diplomáciai és kereskedelmi háború pedig azóta is tart. Ahányszor felmerülne a kérdés, miért van állandó káosz Haitin, mikor a sziget másik oldalán a Dominikai Köztársaságnak látszólag egész jól megy, a magyarázat mindig az, hogy a gyarmati urak és a rabszolgatartók leszármazottjai soha nem bocsátották meg Haitinek a forradalmat, és minden alkalmat megragadnak az ország destabilizálására és kínzására. A magyarországi forradalom ugyanígy Szovjetunión és helytartóin kérte számon, hogy a szocializmus ígérete ellenére nem kaptak mást, mint megszállást, diktatúrát és üres gesztusokat a proletariátus felé, amivel a Rákosi-korszak munkásellenes modernizáló politikáját leplezték; a sztrájktilalmat, a kiherélt szakszervezeteket, a „kommunista szombatokat” meg a sztahanovista munkaversenyt. Úgyhogy az ötvenhatosok is feltűrték az ingujjukat, és azt mondták, hogy kapd be Rákosi, kapd be Hruscsov, majd mi megcsináljuk a szocializmust.

Közelebbi előzmény Sztálin 1953-as halála és az ezt követő átalakulás a Szovjetunióban és az egész keleti blokkban; Hruscsov néhány hónappal a budapesti forradalom előtt, 1956 februárjában titkos beszédben ítélte el Sztálin személyi kultuszát és tisztogatásait az SZKP XX. kongresszusán, és élesen elhatárolódott a sztálinizmustól, ami egy bizonyos mértékű enyhülést jelzett előre a Szovjetunió politikájában. Ez egyfelől megbontotta a keleti blokk addig többé-kevésbé szoros egységét, mivel Kína és Albánia elfordult a Szovjetuniótól, másfelől felbátorította a reform- és forradalomtörekvéseket például Kelet-Berlinben, Poznańban és végül Magyarországon is. A magyarországi forradalom leverése vetett véget annak is, hogy a nyugati szocialisták szinte fenntartások nélkül összezártak a Szovjetunió mögött. A szovjet bevonulás nyomán kettészakadt a nyugati baloldal, a régi kommunista pártokból és szakszervezetekből kiváltak a libertáriusabb érzületű szocialisták, és letették a ’68-as újbaloldal ideológiai alapjait.

A forradalommal gyakorlatilag szimultán, 1956. október 29-én pedig kitört a szuezi válság, amikor az Egyesült Királyság és Franciaország, valamint az ő csatlósukként Izrael lerohanta Egyiptomot, hogy katonai erővel szerezze meg a Szuezi-csatorna feletti irányítást, miután azt Nasszer államosította; ez az esemény elterelte az ENSZ, NATO és más nyugati szupranacionális diplomáciai szervek és katonai szövetségek figyelmét, ami megmagyarázza a nyugati beavatkozás elmaradását Magyarországon.

A jobboldal máig ugyanúgy hibáztatja a nyugatot a tétlenségért, mint a Szovjetuniót a megszállásért, és Tóth Csaba Tibor szerint Orbánék is azért tekintik értelmetlennek Ukrajna ellenállását az orosz agresszióval szemben, mert a nagyhatalmak szeszélyére felelőtlenség alapozni, és ha Amerika kihátrál Ukrajna mögül, akkor Ukrajna egyedül marad a szarosvödörben. A nyugatnak tehát főleg azt róják fel, hogy nem vonultak be ők is tankokkal meg csapatokkal, és csináltak megint világháborús csatateret egész Kelet-Európából. Az a naiv feltételezés változatlanul ott van a háttérben, hogy mindez a fegyverek elhallgatása után garantálhatta volna Magyarország semlegességét a két szuperhatalmi tömb közé szorítva. De soha senki nem vív háborút egy másik országban azért, hogy aztán teljesen és feltétlenül átengedje a politikai és gazdasági irányítást a saját birodalmi érdekszféráján kívüli szereplőknek; ilyesmit csak a gyerekek gondolnak. Ha megvalósul ’56-ban a nyugati beavatkozás, az aligha vezethetett volna egy semleges és szuverén Magyarország létrejöttéhez, Jugoszláviáéhoz hasonló, szuperhatalmi blokkokon kívüli pozícióhoz. Valószínűbb, hogy a bevonuló NATO-csapatok egyből beköltöztek volna a kiürült szovjet laktanyákba, a szovjet anyaföld helyett a nyugati birodalmi mag felé irányították volna az országból kiszipolyozott javakat, a titokban itt állomásoztatott atomfegyvereket meg London helyett Moszkva felé fordították volna. Az államkapitalizmus modernizáló és népjóléti erőfeszítései, a kései Kádár-kor májas hurkás, SZOT-üdülős, otthonkás gulyáskommunizmusa helyett pedig végül ugyanazt kaptuk volna, mint a NATO összes többi stratégiailag fontos perifériaállama: a Pentagon által pénzelt újfasiszta szabadcsapatok randalírozásait és terrortámadásait, még a legmérsékeltebb baloldalnak is a bölcsőbe fojtását, a kikényszerített szabadpiaci reformok miatt tömeges nyomort és elszegényedést.

3. A kádárista önbecsapás

’56 ellenforradalmi olvasatának mindkét variánsa tévedés, az államkapitalista szovjet vazallus Kádár-rendszeré azért, mert az önmagát nem ismerte, a mai neokonzervatív-etnicista jobboldalé pedig azért, mert az a forradalmárokat nem ismeri.

A Kádár-rendszer, és az e tekintetben vele egylényegű Rákosi-Gerő rendszer persze nyilván azért tekintette ellenforradalomnak ’56-ot, mert magát nemcsak forradalminak, autentikusan szocialistának képzelte, hanem az elvont és monolit tömbként értelmezett munkásság kikristályosodott ágensének is. Eszerint a párt akarata definíció szerint megegyezik az – egyébként belsőleg tagolt, szerteágazó és nézeteltérésekben gazdag, de a párt által homogénnek tekintett – munkásosztály általános akaratával, tehát ha mégis az a helyzet áll elő, hogy a munkásosztály széles tömegei felkelnek a párt ellen, amin keresztül elvileg a munkásosztály már amúgy is teljesen birtokolja a politikai hatalmat, az csak azért lehet, mert valamilyen módon a munkásság érdekei ellen dolgoznak, például a horthysta félfeudális-konzervatív kapitalizmus vagy a fasizmus visszaállítására törekszenek. Ahogy Gulyás Martin írja, ha valóban úgy van, hogy a párt által a munkásosztály maradéktalanul részesül a politikai hatalomból, akkor

„indokolatlan a sztrájk és a politikai pluralizmus igénye, az ilyesfajta követelések felbukkanása pedig csak a munkásságtól »idegen« hangadók (úm. »ellenforradalmárok«) bújtatott aknamunkájának lehet következménye. A kommunisták hatalomvesztése ugyanis e logika szerint szükségképpen azt jelentené, hogy a munkásság »saját osztályhatalma« ellen kel fel, és ezzel visszatér a »reakció«^[5]”

Az államkapitalista rezsim tehát abba a tévedésbe esett, hogy a párt akaratát az általános akaratnak nézte. Rousseau nyomán pedig az általános akarathoz az elhajlókat erővel kell visszatéríteni[6]. De mélyen belül sem a párt, sem Kádár nem hitte igazán, hogy a párt akarata az általános akarat volna, és nem csak egy különös akarat. A mély csalódásuk a munkásosztályban, mint a saját pártfogoltjukban komoly hatással volt a kései Kádár-kor cinikus és mechanikus bürokráciájának, a fridzsiderszocializmus kispolgári banalitásának, az elvtelen, opportunista hivatalnokok uralmának és a tömegmozgalmak demobilizációjának kialakulására. TGM szerint

„Kádár és társai számára [1956] lehetett a végső csalódás. Senkiben sem lehetett bízni. Se a Pártban, se a Szovjetunióban, se a nemzetközi munkásmozgalomban és a békeszerető, haladó erőkben, de főleg nem azokban, akikért annyit szenvedtek: a magyar prolikban. Ezt, gondolom, nem lehetett elviselni. [7]”

Így hát Kádár János megcsalt szeretőként végleg belefojtotta a kabaréba, a Balatonba, a zöldüveges Kőbányaiba az ellene felkelő munkásmozgalmat. Mire eljött a rendszerváltás, már emléke sem maradt annak, hogy ez a szocializmus dolog egykor a munkásokról vagy a gazdasági demokráciáról szólt volna. A harmadik köztársaság politikai és mozgalmi kultúrája máig azért ilyen lomha, kiábrándult, apatikus, kelletlen, belterjes, tehetetlen, professzionalizált és depressziós, mert Kádár azzá tette, és ebből soha nem sikerült felépülni.

4. A fasiszta legendárium

A kádári konszolidáció propagandájából erednek az afféle mocskolódások, hogy a forradalmárok reakciósok, korábbi kisnyilasok és más fasiszták, egykori tőkések és nemesek voltak, amely vádakat később büszkén magára vállalt a jobboldal, mondván igen, reakciósok, kisnyilasok, tőkések és nemesek voltunk és vagyunk, a forradalom pedig restaurációs kísérlet volt. Eörsi László történész több írásában részletesen végigveszi, hogyan hozta létre ezt a történetietlen legendáriumot az emigráns és rendszerváltás utáni szélsőjobboldali mítoszgyár Pongrácz Gergellyel és a Corvin-köz többi állítólagos felkelőjével az élen. Állítólagos, mert mivel a  szélsőjobboldal mitológiájában központi helyet foglalnak el a Corvin-köz eseményei, sok fasiszta hajlamú politikus, akinek a kora megengedte, azzal próbált legitimitásra szert tenni, hogy mindenféle történelmileg könnyen cáfolható hazugságot összehordott arról, hogyan küzdött annak idején a zsidó-kommunista szabadkőműves világösszeesküvés ellen. Több ember állítja, hogy annak idején hősiesen harcolt a bevonuló szovjet csapatok ellen a Corvin-közben és a Széna téren, mint amennyi összesen elfért volna ezeken a helyeken; valójában ezeknek az embereknek a többsége a közelben sem volt ’56-ban. Beszédes, hogy a csepeli ipartelepek helyi munkásokból álló fegyveres ellenállása szinte teljesen hiányzik a fasiszta mitológiából, senki nem hazudja magáról, hogy hajdan itt harcolt volna. A közvéleményt mindezek ellenére látszólag egyáltalán nem ejti zavarba, hogy mennyire kéz a kézben jár az ’56-os melldöngetés és faszlóbálás a konspirációs antiszemitizmussal és MIÉP-Jobbik-Mi Hazánk holdudvarral. Ripp Zoltán szerint

„A pesti srác mítoszának kibontakoztatása arra szolgál, hogy a magyar romantikus képe legyen a domináns. […] Jellemző, hogy a tragikus sorsú Tóth Ilonát és Mansfeld Pétert választották ki jelképes alakokká. Nekik nem a A forradalom igazi tartalmához, hanem a megtorlás kegyetlenségéhez van elsősorban közük. Kiemelésük a tragikus-romantikus nemzeti történelemszemélet továbbéltetésének szándékát példázza: a forradalomban a vereség a domináns mozzanat, hiszen erre lehet engesztelhetetlen sérelmi politikát alapozni. Nem véletlen, hogy 1956-ból a jobboldal nem pozitív energiákat származtat az új generációkra, hanem a vereség és a megtorlás keltette frusztrációkat és gyűlölködést, az ádáz és kérlelhetetlen szembenállást hagyja örökül.[8]”

A szélsőjobboldal halálkultusza[9] csak azt engedi, hogy a nagy szimbolikus eseményekre, a fegyveres ellenállás rövid, de intenzív fellángolásaira emlékezzünk, és ezek kudarca alapján alkossuk meg az emlékezetpolitikai elképzelésünket a forradalomról. Ahogy Ripp írja,

„A rendszerváltást követő »igazságtételi« politika felgerjesztésével sikerült elérni, hogy az ötvenhatosok egy része (és még többen ál-ötvenhatosok) radikális jobboldaliságukkal és intranzigens magatartásukkal szinte felélesszék az „ellenforradalmi csőcselékről” szóló kádárista vádat. Nem a magyar október eredeti törekvéseire és eszméire, hanem a megtorlással elszenvedett sérelmekre vezetik vissza mai állásfoglalásukat 1956-ról, s ezzel önkéntelenül is segítik a torzkép kialakítását.[10]”

Sérelme márpedig legfőképp a legyőzöttnek, a vértanúnak van[11]; a sérelmek emlékének szakadatlan felhánytorgatásával nem a forradalom által célul kitűzött pozitív értékek és eszmék kapnak hangsúlyt, hanem mindaz a kicsinyes megtorlás, bürokratikus ellehetetlenítés és álnok árulás, amit a legyőzöttek elszenvedtek a konszolidáló Kádár-rezsim keze által. Ez pedig egyáltalán nem egy konstruktív attitűd; a sérelmek miatti vég nélküli duzzogás nem visz minket közelebb 1956 eszméinek megvalósításához. De ezekhez az eszmékhez, a közvetlen demokráciához, a libertárius szocializmushoz és a munkásönigazgatáshoz a szélsőjobb bottal sem akar nyúlni, csak nyalogatni a sebeit az idők végezetéig és antiszemita-antikommunista konteókat gyártani.

5. A munkástanácsok

Az ötvenes években Lengyelországban és Jugoszláviában megjelenő munkásönkormányzati rendszerek inspirálták a magyarországi forradalom kitörésével azonnal felállt és a szovjet bevonulást is hónapokkal túlélő munkástanácsokat, amik a szórványos és hamar levert fegyveres ellenállással szemben valódi politikai kihívást jelentettek a kétségbeesetten kapálózó Kádár-rendszer konszolidációs törekvéseinek. Magyarországon nem sok részletét ismerték a jugoszláv és lengyel rendszereknek, de a munkástanácsok szellemiségét annál inkább, mivel azok már a párizsi kommün óta mindenféle forradalom legfontosabb alapegységei és a közvetlen demokrácia intézményi fórumai voltak az anarchistáktól a leninistákig; a szovjet szó is tanácsot jelent. A Szovjetunióban ennek ellenére nagyon hamar kizárták a munkástanácsokat a döntéshozatalból, és a forradalom demokratikus alapegységeinek felszámolásával ellensúly híján elkezdődhetett a hatalom korlátlan központosítása. Az 1918-19-es németországi forradalomban kialakult tanácskommunizmus kritikái is nagyjából azonosak az ’56-os magyar munkástanácsokéval; a forradalmi élcsapat lenini eszméje és a központosított forradalmi párt diktatúrához vezet, a forradalom demokráciájának záloga pedig a munkástanács. Mahnovcsinától és a németországi forradalomtól a spanyol polgárháborún és a koreai kommünön át Budapestig, ’68-ig és Rojaváig a munkástanácsok vitték a libertárius szocializmus zászlaját a liberális polgári kapitalizmussal és a szovjet típusú államkapitalizmussal szemben is.

Az ’56-os forradalmárok előtt tehát már voltak homályos példaképek, mikor október 23-án kitört a forradalom, és néhány rövid nap alatt fel is álltak a magyarországi munkástanácsok.

„Ezek a spontán módon létrejött és a közvetlen demokrácia formáit felélesztő hatalmi szervek szinte önmaguk megalkották a forradalom országos intézményi hálózatát.[12]”

Mert egy forradalom sikeréhez sosem elég a régi rend erőszakos szétverése, mivel önmagában az csak hatalmi vákuumot hagy maga után, ami meginvitál mindenféle befolyásszerzésre törekvő káros elemeket; a katonai rend ambiciózus tagjait, külföldi hódítókat vagy akár földalatti fasiszta szerveződéseket. A forradalmak törvényen kívüli állapota mindig olyan hatalmi struktúrák megerősödésének kedvez, amelyek már a korábbi államrend mellett is léteztek, és készek szervezetileg, logisztikailag, adminisztratívan azonnal kitölteni az általa hagyott űrt. Ha a forradalom el akarja kerülni, hogy a régi rend lerombolása után ezek az erők a maguk hasznára fordítsák a hatalmi vákuumot, akkor muszáj létrehoznia a saját szervezeti rendszerét, intézményeit, logisztikai hálózatait és adminisztratív apparátusát; ezeket az alternatív rendszereket nevezi az anarchista és leninista hagyomány is kettős hatalomnak. Az ’56-os forradalom során ezt a feladatot a munkástanácsok látták el. Az üzemi termelés demokratikus irányítása mellett az olyan adminisztrációs ügyekkel is foglalkoztak, mint a közellátás és a szállítmányozás megszervezése, és a kezdetektől markánsan képviselték a forradalom eszményeit először a Nagy Imre-kormánnyal, később pedig a konszolidálódó Kádár-rendszerrel szemben. Ez pedig azt jelentette, hogy mivel az egész társadalom és az állam működése a munkások vállán állt, a munkástanácsok nagyon erős alkupozícióban voltak. A fegyveres felkelőket le lehetett lőni anélkül, hogy a hiányuk számottevő akadályt jelentett volna az államszerkezetnek, de a munkástanácsokba szerveződött munkásság elengedhetetlen volt. Gulyás Martin a forradalom munkástanácsairól szóló könyvében azt írja,

„A munkástanácsok politikai súlyát, nyomásgyakorló erejét a többi bázisdemokratikus szervhez képest nem a tárgyalástechnikában megnyilvánuló politikai érettség, hanem a mögöttük álló tömeg és a stratégiai fontosságú helyzetük adta, hiszen az üzemvezetésen állt a termelés és a közellátás folyamatosságának biztosítása. A sztrájkkal való fenyegetés és annak esetleges életbe léptetése pedig kiszolgáltatott helyzetbe hozhatta a kormányzatot, keresztbe húzva annak éppen aktuális politikai számításait.[13]”

„[A] sztrájk mint politikai fegyver és a közellátásban betöltött szerepük miatt [a munkástanácsok] a politikai diskurzustér és a hatalmi harc aktív formálói voltak, állásfoglalásuk és tömegerejük léptékadó és viszonyulási kényszert jelentő volt.[14]”

Rosa Luxemburg is megmondta, hogy a szocialista demokrácia nem a leninista pártdiktatúra túlsó végén kezdődik, hanem a forradalom pillanatában[15], és hogy forradalmi helyzetben a munkásosztály intézményei és tömegszervezetei spontán állnak fel[16].

A forradalom alatt a Nagy Imre-kormánynak szüksége volt a munkástanácsok támogatására, amit nem kapott meg automatikusan, hanem neki is engedményeket és biztosítékokat kellett tennie a munkástanácsok felé. A munkástanácsok már a forradalom forgatagában nyomást gyakoroltak az velük papíron egy oldalon álló Nagy Imre-kormányra, és balra tolták annak programját. November közepétől a Kádár-rendszer rövid időre legalizálta a munkástanácsokat, és legitim tárgyalópartnerként ismerte el őket[17]; erről persze egy hónapon belül letettek, miután világossá vált, hogy a munkástanácsokat lehetetlen lesz integrálni a pártállami hatalmi struktúrába.

Október 23-tól kezdődően az országszerte felálló munkástanácsok kiáltották ki és koordinálták az sztrájkokat, amik többnyire egymástól függetlenül, területi alapon és változó időtartamokra szerveződtek, természetesen azzal a céllal, hogy a forradalmat politikai és gazdasági fronton is megerősítsék. A szovjet bevonulás utánig, nagyjából november közepéig gyakorlatilag ez országos általános sztrájkot jelentett. Ezután a szórványosan folytatódó sztrájkok nagy része december elejéig-közepéig, de volt, ami januárig, sőt ’57 közepéig is eltartott. TGM szerint az ’56-57-es sztrájksorozat egyike a történelem három legjelentősebb politikai sztrájkjának, a Kapp-puccsot meghiúsító 1920-as németországi általános sztrájk és a ’68-as franciaországi általános sztrájk mellett[18]. A Kádár-rendszer teljesen kizárta egy munkásparlamentként működő országos munkástanács felállításának lehetőségét, ezért – Feitl István szerint kompromisszumként[19] – a munkástanácsok egy Népakaratban közzétett közleményben[20] javasolták a forradalom sikere után a kétkamarás parlament létrehozását, aminek az egyik háza a területi elven megválasztott képviselőház lett volna, a másik pedig a termelői közösségekből választott Termelők Tanácsa, azaz a munkástanácsok küldöttei[21].

A legnagyobb és legfontosabb munkástanács a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács volt; a fegyveres ellenállás leverése, a megtorlások kezdete és a tárgyalások meddőségének bebizonyosodása után a KMT és vidéki küldöttek közös ülésén december 8-án 48 órás általános sztrájkot hirdettek december 11-ére és 12-ére. Másnap, december 9-én törvénytelenné nyilvánították a KMT-t, több vezetőjét letartóztatták, az általános sztrájkot pedig megpróbálták erővel megakadályozni[22]. 1957 elejétől az állam munkástanácsok elleni harcmodora eltolódott a kilátástalan tárgyalások és az intézményi ellehetetlenítés felől a titkosszolgálati kooptálás irányába. Az állambiztonsági szervek beépített embereket küldtek az üzemekbe, hogy a párt felé és a munkástanácsok ellen hangolják a munkásokat, a munkástanácsok forradalmi tagjai helyére pedig a saját embereiket juttatták[23]. Így fokozatosan elszívtak minden levegőt a munkástanácsok körül, és 1957 végére teljesen felszámolták őket; ez volt a forradalom utolsó koporsószöge, nem a november negyedikei szovjet bevonulás.

Nem véletlen, hogy a munkástanácsokat a feledésbe kényszerítette a rendszerváltás utáni politika: nem csak a politikai követeléseik elfogadhatatlanok a mai konzervatív-liberális establishment számára, hanem a szervezeti felépítésük és működési elvük is, ami alapjaiban felforgatja az elidegenedett munkára épülő tőkés termelési módot, és a munkások kezébe adja az irányítást. Gulyás Martin szerint

„Általánosságban elmondható, hogy a munkástanács működése magán viselte a részvételi […] demokrácia ideáltipikus jegyeit. A testületeket értékracionális, közérdek- és konszenzusorientált döntéshozatal jellemezte, aminek során a feladatok megosztása kompetenciaalapon, a kollektív cselekvőképesség növelésének célja szerint alakult. A tagság erős kontrollt gyakorolt a vezetőség felett, a döntések végrehajtásába és ellenőrzésébe maga is bevonódott, magas részvételi szint volt jellemző.[24]”

6. Outro

A hazai politikai palettán mindenki idegenkedik az igazi ’56-tól, Magyarország történetének legautentikusabb szocialista forradalmától. Igyekeznek elfelejteni és letagadni azt, ami valóban volt, kitépik a kezéből a lyukas zászlót és elhordják mindannak, amit mélységesen megvetett és ami ellen küzdött: nacionalistának, polgárinak, imperialistának, horthystának és reakciósnak. ’56 valódi hagyatékát és hagyományát szisztematikusan ki kellett szorítani a közemlékezetből mindenféle soviniszta történelemhamisításokkal, mert a forradalom küldetése máig befejezetlen.

Források:

[1] Tamás Gáspár Miklós: Magyarország, 1956 – a szocialista forradalom. in: Uő.: Világvége III. (Kalligram, 2024)

[2] vö. Ripp Zoltán: Az ötvenhatos hagyományok és a politika. In: Mozgó Világ 2003/8.

[3] vö. Tamás Gáspár Miklós: Kétféle jobboldal. in: Uő.: Világvége I. (Kalligram, 2023)

[4] Gulyás Martin: „Szocializmust akarunk, de magyar úton”, 122. oldal (Corvina, 2022)

[5] Gulyás Martin: „Szocializmust akarunk, de magyar úton”, 71. oldal (Corvina, 2022)

[6] Jean-Jacques Rousseau: A társadalmi szerződésről, II. könyv, 1-9. fejezet. in: Uő.: Politikafilozófiai írások (Atlantisz, 2017)

[7] vö. Tamás Gáspár Miklós: Kádár János. Komolyan. in: Uő.: Világvége III., 410. oldal (Kalligram, 2024)

[8] Ripp Zoltán: Az ötvenhatos hagyományok és a politika. In: Mozgó Világ 2003/8. 19. oldal

[9] Umberto Eco: Az ősfasizmus szaga. in: Uő.: Az ősfasizmus szaga, 73. oldal (Európa, 2022)

[10] Ripp Zoltán: Az ötvenhatos hagyományok és a politika. In: Mozgó Világ 2003/8. 18. oldal

[11] vö. Jason Stanley: Így működik a fasizmus, 103-115. oldal (Théâtre le Levain, 2021)

[12] Ripp Zoltán: Az ötvenhatos hagyományok és a politika. In: Mozgó Világ 2003/8. 22. oldal

[13] Gulyás Martin: „Szocializmust akarunk, de magyar úton”, 118-119. oldal (Corvina, 2022)

[14] Gulyás Martin: „Szocializmust akarunk, de magyar úton”, 94. oldal (Corvina, 2022)

[15] Rosa Luxemburg: Az orosz forradalom. in: Rosa Luxemburg és az orosz forradalom (ELTE, 1983)

vö. Miaofen Chen: From Class to Freedom – Rosa Luxemburg on Revolutionary Spontaneity and Socialist Democracy. in: ARSP: Archiv für Rechts- und Sozialphilosophie / Archives for Philosophy of Law and Social Philosophy Vol. 101, No. 1 (2015), pp. 75-86

[16] Rosa Luxemburg: Tömegsztrájk (Open Books, 2023)

[17] Feitl István: A magyar munkástanácsok és az önigazgatás. in: Eszmélet #2, 1989 tél

[18] Tamás Gáspár Miklós: RAF: Búcsúszimfónia. in: Uő.: Világvége III., 157. oldal (Kalligram, 2024)

[19] Feitl István: A magyar munkástanácsok és az önigazgatás. in: Eszmélet #2, 1989 tél

[20] Hozzuk létre a termelők tanácsát! in: Népakarat, 1956. november 29. 1. és 3. oldal

[21] Krausz Tamás: Az 1956-os munkástanácsokról. in: Eszmélet #72, 2006 tél

[22] Gulyás Martin: „Szocializmust akarunk, de magyar úton”, 134. oldal (Corvina, 2022)

[23] Gulyás Martin: „Szocializmust akarunk, de magyar úton”, 162-170. oldal (Corvina, 2022)

[24] Gulyás Martin: „Szocializmust akarunk, de magyar úton”, 80-81. oldal (Corvina, 2022)