Ez a szöveg 2023 áprilisban íródott, és a 2023. május 1-én közzétett "A majális története" című Szamizdat-videó átirata.

1. Intro

Május elseje mindig egy tartalomtól mentes ünnep volt számomra. Gyerekkoromban soha senki nem tudta kielégítően elmagyarázni, mit is ünneplünk piros betűvel, így nem is sok emlékem kapcsolódik kifejezetten a majálishoz. Az óvodában még volt valami kapcsolódó ünnepség, amin mágneses végű horgászbottal próbáltuk kifogni a műanyaghalakat az üres medencéből, és reméltük, hogy nyerünk vele valamit. Általános után az ünnep kimerült annyiban, hogy otthon maradtunk. A kerületi önkormányzat pedig minden évben rendezett egy dzsemborit a főtéren, ahol utánfutóból árulták a lángost, fel lehetett ülni a tűzoltóautóra és lovagolhattunk depressziós pónilovakon. Az egész napot pedig egy lecsúszó zenész haknija koronázta meg. Gyakorlatilag a majális tökéletesen megegyezett a szeptemberi autómentes nappal.

A furcsa, hogy a szüleim emlékeiben is csak maga a rendezvény szerepel, de az nem, hogy miről is emlékszik meg az ünnep, pedig ők még abban a rendszerben nőttek fel, ami a munkásság képviseletét tűzte a zászlajára. Azt mesélik, hogy május elseje a munka, vagy talán a munkások ünnepe volt, ki emlékszik már. Anyám nosztalgikusan idézi fel, hogy hetekig gyakorolták a masírozást a május elsejei felvonulásra, és hogy tök nagy buli volt. Ennyiben kimerül a majális emlékezete.

Olyan, mintha az idők során egyszerűen elveszett volna először a május elseje mögötti történelem, és később már az esztétika is, mára pedig jóformán csak az izommemória miatt tartjuk meg az ünnepet. Mint egy demenciás, aki megszokásból még mindig elvégzi a bejáratott mozdulatokat, de már fogalma sincs, hogy pontosan mit is csinál és miért.

Jobb előre tisztázni, hogy május elsejének neve eredetileg a munkások ünnepe, nem pedig a munkáé; a világ legtöbb országában, így az angol, német, francia és spanyol nyelvterületen még mindig így hivatkoznak rá. A rendszerváltást megelőzően nálunk is így hívták. A munkások ünnepén mindazokat a társadalmi vívmányokat ünnepeljük meg, amiket a történelem során a szervezett munkásmozgalom kiharcolt, és aminek előnyeit ma is élvezzük, bár kezdjük elfelejteni a gyökereinket. Egyben megemlékezünk mindazokról, akik vért és verejtéket nem kímélve a végsőkig harcoltak azért, hogy ránk már egy jobb világot hagyhassanak.

Mert sajnos a modern kényelmeink nem jöttek ingyen. Soha egyetlen uralkodó osztály sem mondott le önként a hatalmáról; ahogy a polgári szabadságjogok is vérben fogantak az amerikai és francia forradalomban, úgy a munkásmozgalom vívmányaiért is rengetegen haltak meg, mind a jogaikat követelő munkások, mind a tőke hatalmát védelmező rendőrök és sztrájktörők oldalán.

A munkások világnapját is azért ünnepeljük május elsején, hogy megemlékezzünk a munkásmozgalom egyik ilyen véres epizódjáról, amikor a dolgozó nép egy olyan hallatlanul szélsőséges követelést támasztott a tőkés rendszernek, hogy arról még száz évvel később is kocsmahimnuszok születtek: a nyolc órás munkanapot, amihez nyolc óra pihenés, és nyolc óra szórakozás jár.

2. A majális története

A „nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás” szlogen minden nyelven jól hangzik, így könnyen népszerűvé vált a világ minden táján. Főleg egy olyan korban, amikor a munkanap hossza az ember biológiai tűrőképességének felső határait súrolta, pihenésre és szórakozásra pedig alig maradt idejük, pénzük pedig egyáltalán nem. A szabadsághoz, munkabiztonsági előírásokhoz, minimálbérhez és nyugdíjhoz hasonló luxus pedig ekkoriban még fel sem merült.

Az 19. század elején fogalmazódott meg először a követelés, hogy a munkanap hosszát 10-18 óráról 8-ra korlátozzák, méghozzá úgy, hogy ezután se csökkenjenek a keresetek. Maga a szlogen 1817-ből származik, de innen még évtizedekre volt, mire a munkásmozgalom eléggé megerősödött, hogy ki is kényszerítse. Fokozatos előrelépések voltak, de áttörés nem. Az 1850-es angol Factory Act hatvan órában határozta meg a munkahetet, ami átlag napi tíz órát jelentett; persze a reggeli és ebédszünetekkel együtt továbbra is 12 órát kellett bent lenni hétköznap[1]. Viszont ez a szabályozás csekély mértékben volt betartatva; elterjedt gyakorlat volt a fizetetlen szünetek alatt is dolgoztatni a munkásokat, így az üzemek napi több óra ingyen munkához jutottak. Az ilyen formájú bérlopás a manapság is mindennapos.

Más országokban is lassan és kis lépésekkel haladt az ügy. Franciaországban az 1848-as forradalom vívta ki a 12 órás munkanapot mindenki számára[2], az ausztrál kőművesek pedig a világon elsőként érték el saját maguknak a nyolcórás munkanapot 1856-ban, mikor a melbourne-i egyetem építkezésén egyszerűen letették a szerszámaikat és a parlamenthez vonultak. A nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás csak a szlogen születése után száz évvel, 1917-ben vált törvénnyé. A Szovjetunió még a forradalom évében hivatalossá tette a nyolcórás munkanapot minden dolgozó számára, Magyarországon pedig a Tanácsköztársaság tette ugyanezt két évvel később. Ennek ellenére a mai napig nem sikerült teljesíteni, hogy tényleg minden dolgozónak maximum nyolc óra legyen a munkaideje.

Mindenekelőtt a félreértések elkerülése végett szeretnék néhány szót tisztázni, ahogyan én használom őket. Az angolul picketing, magyarul sztrájkőrség néven ismert módszerre sorfalként is fogok hivatkozni, mert úgy érzem, a sztrájkőrség szó nem fejezi ki kellően a jelentést. A picketnek sok esetben nemcsak a sztrájk, azaz a munkaleállítás őrzése a funkciója, hanem az is, hogy a sajtó és a járókelők számára láthatóvá tegye a munkások problémáját, és belépési lehetőséget adjon nekik, amin keresztül kifejezhetik a szolidaritásukat; például beállhatnak táblával a kezükben a sorfalba, vagy adományozhatnak a sztrájkalapba, a továbbiakban pedig ők is nyomást gyakorolhatnak a munkáltatóra, például bojkottal vagy egy sajtókampánnyal. Mindez nehezebb, ha a sztrájk láthatatlan a szélesebb publikum számára. 

Ugyanígy a sztrájktörő szót sem a hagyományos értelmében használom, mert aszerint olyan munkásokat jelöl, akik a sztrájk ellenére is dolgoznak. Viszont szerintem a sztrájktörő szó sokkal inkább illik a sztrájkot erőszakkal szétverő felbérelt huligánokra, mint a sztrájk alatt is dolgozó munkásokra. Márpedig ezek között illene különbséget tenni, ezért a továbbiakban a verőlegényeket hívom sztrájktörőknek, a munkásokat pedig sztrájkszegőknek. Tudom, hogy ezzel több évtizedes terminológiának köpök az arcába, de ezzel a fogalmi zavarral muszáj valamit kezdeni. Egyébként a sztrájktörők bevetése is a mai napig bevett gyakorlat, hogy megfélemlítsék és engedelmesre verjék a munkásokat.

A munkások jogaiért küzdő rengeteg akció közül kiemelkedik az 1886-os chicagói általános sztrájk, illetve az azt betetőző Haymarket Square-i incidens, amire egyesek mészárlásként, mások zavargásként, megint mások pedig semlegesen Haymarket-afférként hivatkoznak. Ezt megelőzően a munkások a választójogukat gyakorolva több szocialista jelöltet is bejuttattak az amerikai kongresszusba, akik megtettek minden tőlük telhetőt, de nem meglepő módon nem jutottak sok eredményre egy olyan rendszerben, amit a kezdetektől az uralkodó osztályok érdekeinek védelmére hoztak létre. Ez nem az én személyes ítéletem, az alapító atyák így gondolkoztak, ahogy azt maga James Madison részletesen leírja a Föderalistában[3].

Miután egyértelművé vált a kongresszusi küzdelem meddősége, az amerikai munkásság más eszközökhöz nyúlt; kivonultak a hagyományos pártpolitikából és helyette az anarchista eszmék terjedése nyomán a szakszervezeteket és a munkásegyleteket magukat tekintették a változás motorjának, nem pedig az általuk megválasztott politikusokat. A Szervezett Szakmunkások és Munkásegyletek Föderációja 1884-es chicagói nagygyűlésén kijelentette, hogy 1886 május elsejétől fogva a napi munkaidő nyolc óra lesz, ha tetszik a gyárosoknak, ha nem. Nyilván nem tetszett nekik, de 1886-ra már legalább negyedmillió munkás vett részt a szervezkedésben, ami egy elképesztő szám, tekintve, hogy Chicago korabeli lakossága alig volt több ötszázezernél.

Mivel a kitűzött 1886 május elsejei dátumra nem valósult meg a nyolcórás munkanap, a Chicago-környéki munkásegyletek és szakszervezetek általános sztrájkot hirdettek. Ez abban különbözik egy hagyományos sztrájktól, hogy általános, azaz nem csak egy adott vállalatra terjed ki, hanem egy egész ágazatra, vagy akár az egész ország minden munkására. Ennek megfelelően 13000 különböző vállalat több, mint 300000 dolgozója tette le a munkát május elsején Amerika-szerte. A következő napokban egyre többen csatlakoztak a sztrájkhoz, és munka helyett inkább kimentek az utcára, hogy részt vegyenek a felvonulásokban és demonstrációkban. Május első napjaiban Chicagóban sztrájkoló és utcán demonstráló munkások száma elérte százezret. A korabeli sajtó figyelmeztető előrejelzéseivel szemben ezek a demonstrációk békésen indultak, és csak május harmadikán kezdődött a balhé. 

Májusra a McCormick üzem munkásai már fél éve óta sztrájkoltak. Akkoriban még divat volt az üzem előtt sztrájkőrséget állni, és akadályozni a sztrájkszegők, menedzserek, szállítók és hasonlók ki- és bejutását, ezzel biztosítva, hogy a sztrájk ideje alatt tényleg áll a termelés. A rendőrök és a Pinkerton ügynökök eddigre már hónapok óta zaklatták és bottal verték a sorfalazó vasmunkásokat. A Pinkerton röviden egy magánnyomozóiroda és biztonsági szolgálat, ami a polgárháború alatt Lincoln testőrségét látta el, majd az ebben vallott csúfos kudarc után karriert csinált a sztrájktörésből; a polgárháborútól a második világháborúig minden komolyabb sztrájk vérbe fojtására őket bérelték fel. Az 1877-es nagy vasúti sztrájkba, az 1892-es Homestead sztrájkba és az 1900-as évek szénháborúiba is beavatkoztak. A megbízóik jellemzően olyan, rablóbáróknak gúnyolt befolyásos és erkölcstelen iparmágnások voltak, mint Andrew Carnegie, John D. Rockefeller és Cornelius Vanderbilt. A Pinkertonok taktikái közé tartozott a szakszervezetekbe való beszivárgás és jelentések küldése a főnököknek, a munkásmozgalom szabotálása belülről, sztrájkok alkalmával pedig a sztrájkszegők védelme, sztrájktörő osztagok szervezése és a sztrájkőrség feloszlatása.

A Pinkerton egyébként a mai napig létezik, és még mindig a nagyvállalatok idomított kutyája. Pont a napokban történt, hogy egy YouTuber rendelt egy csomag kártyát a neten, de véletlenül egy olyan csomagot küldtek neki, ami hivatalosan még nem jelent meg. A YouTuber nyilván egyből csinált egy videót róla a csatornájára, ezzel leleplezve a ki nem adott kártyákat. Erre a Hasbro fegyveres Pinkerton ügynököket küldött a YouTuber házához, hogy azok levetessék vele a videót, börtönnel fenyegessék és elkobozzák tőle a kártyákat. Mindezt teljesen jogtalanul, természetesen, hiszen a YouTuber legálisan jutott hozzájuk; megvette őket a neten, csak valami hiba folytán végül nem azok kerültek a kezébe, amiket megrendelt. A lényeg tehát az, hogy a világ legnagyobb játékgyártó vállalata felbérelt egy közel kétszáz éves magán biztonsági szolgálatot, más néven zsoldoscsoportot, hogy megfélemlítsenek egy YouTubert, és lopjanak el tőle egy pakli kártyát. 2023-ban. Nem is tudom, mit kéne ehhez még hozzáfűzni, talán még azt, hogy nem ez az első alkalom, hogy a WOTC, a Hasbro leányvállalata a Pinkertont alkalmazza. Na mindegy, vissza a témához.

1886 május 3-án a McCormick előtt gyülekező sztrájkőrökhöz egy beszéd miatt több száz betévedő demonstráló is csatlakozott. Miután a rendőrség és a Pinkerton ügynökök botokkal estek az így alakult tömegnek, a sztrájkolók elkezdték őket kövekkel dobálni. Végül a rendőrség a sztrájkoló munkások közé lőtt, legalább két embert megölve és még ki tudja, hányat megsebesítve.

Másnapra a szakszervezetek anarchista és szocialista vezéregyéniségei közgyűlést hívtak össze a Haymarket Square-en, hogy megvitassák a rendőri brutalitást és megpróbálják kordában tartani a felpaprikázott kedélyeket, mivel úgy gondolták, az általános sztrájk csak erőszakmentesen érheti el a célját. Ez a hatékony szervezés miatt jól is haladt a sztrájk első napjaiban. A viszonylag későn bejelentett gyűlésre végül a rossz idő miatt csak háromezren jelentek meg, köztük gyerekes családok és Chicago polgármestere. Az utolsó felszólaló emlékeztette a rendőröket, hogy joguk van a békés gyülekezéshez, úgyhogy nincs jogalap a tüntetés feloszlatására. Történészek és a polgármester beszámolója alapján az elhangzott beszédek végig ragaszkodtak az erőszakmentességhez, és nem buzdítottak semmilyen erőszakra, a rendőrség mégis erre hivatkozva rendelte el a már amúgy is szétszéledő tömeg feloszlatását, és kezdett a tüntetők felé vonulni. Ekkor valaki egy házilag készített bombát dobott a rendőrök közé, amire válaszul a rendőrség a tömegbe lőtt. Hét vagy nyolc embert lőttek agyon, és további nagyjából negyvenet sebesítettek meg. Nyolc rendőr halt meg: egy azonnal a bomba miatt, és további hét később halt bele a sérüléseibe, amiket az utólagos vizsgálatok alapján a többi rendőr vaktában lövöldözése is okozhatott.

A bomba eldobásáért senkit nem tudtak előállítani, és a mai napig nem derült ki, hogy ki volt a tettes. A rendőrség elmondása szerint egy sztrájkoló munkás lehetett, a tüntetők szerint pedig egy álruhás Pinkerton-ügynök, akik akkoriban gyakran beépültek a munkások közé és balhékat okoztak, hogy diszkreditálják a mozgalmukat. Viszont valakit felelőssé kellett tenni, és nem másra esett a választás, mint nyolc anarchistára, akik a szakszervezeti mozgalomban illetve a kapcsolódó sajtóban tevékenykedtek. Ellenük gyilkosságban való bűnrészességért emeltek vádat, és később mind a nyolcukat el is ítélték, annak ellenére, hogy a nyolcból csak négyen jelentek meg a Haymarket Square-i tüntetésen, amiből ketten hamarabb hazamentek, az ott maradt két ember pedig mindenki számára jól látható volt a bombázás pillanatában a színpadként használt szekéren.

A Haymarketi affér azonnali utóhatása egy többhetes razzia volt, aminek során a rendőrség többször illegálisan rajtaütött szakszervezetek irodáin és üléstermein, munkásújságok szerkesztőségein és nyomdáiban, valamint vélt anarchisták lakásain. Szétverték a berendezést, a talált karórákat és pénzt ellopták, több tucat embert letartóztattak, a sztrájkokat megtörték és visszaállították a tíz-tizenkét órás munkanapokat. Az üzleti körök és a tulajdonukban lévő korabeli sajtó kapva kapott az alkalmon, hogy közpánikot keltsen a munkásmozgalommal szemben, hősként ünnepelje a rendőrséget, és kikerekítse az ügyből az első vörös pánikot, ami, mondanom sem kell, a tőkéseknek baromi jó helyzetet eredményezett.

A nyomozás során a rendőrség a fejébe vette, hogy egy anarchista összeesküvésről van szó, így ezt próbálta meg bebizonyítani. Ennek ellenére a vád nem összeesküvés volt, hanem gyilkosságban való bűnrészesség, amit egyik vádlottra sem lehetett volna rábizonyítani, hiszen hatan jelen sem voltak a bomba eldobásakor, a maradék kettő pedig a szekéren állt beszédet mondani, tettes híján pedig nem is volt kihez kötni őket. A józan ész azt diktálja, hogy a bűnrészesség bizonyításához ismerni kéne a tettest, és aztán kimutatni a többiek hozzá fűződő kapcsolatát. Viszont tettes nem volt, magával a gyilkossággal senkit nem vádoltak meg, így a bűnrészességi vádak is csak a levegőben lógtak. A nyolc emberből egyedül egy volt köthető a bombához, mégpedig azért, mert ő az otthoni műhelyében hasonló robbanóeszközöket gyártott. A Haymarketen viszont ő sem volt jelen, így nem dobhatta ő el a bombát. Persze ez nem zárja ki, hogy a valódi tettes tőle szerezte be. Mivel magát az elkövetőt nem sikerült előállítani, inkább rendeztek egy tankönyvi kirakatpert, amiben a nyolc anarchistát koholt vádak alapján ítélték el, nem valamilyen elkövetett bűncselekmény, hanem a politikai nézeteik miatt. Az természetesen akkoriban sem merült fel, hogy a McCormick üzemnél és a Haymarket Square-en a tömegbe lövő rendőröket gyilkosságért vonják felelősségre.

A per folyamán az esküdtszéket nem a szokásos módon, sorsolás alapján állították össze, hanem az ügyészség kijelölt egy speciális végrehajtót, aki kiválasztotta az esküdteket. Ez két okból is problémás volt: egyrészt ez a végrehajtó nyilvánosan kijelentette, hogy „Én vezénylem le ezt a pert, és tudom, mit csinálok. Ezek a férfiak lógni fognak, az halálbiztos.” Másrészt így az ügyészség olyan emberekkel tölthette fel az esküdtszéket, akikről biztosra tudták, hogy elmarasztaló ítéletet hoznak. Végül az esküdtek helyi üzletemberek és a meghalt rendőrök családtagjai közül kerültek ki. Mindegyik esküdt beismerten ellenszenves volt a munkássággal szemben, és előre jelezték, hogy mindenképp el akarják ítélni a vádlottakat. Így aztán nem okozott nekik komoly fejtörést, hogy halálra ítéljenek-e nyolc ártatlan embert egy politikai perben, hiszen ők nem is tekintették őket ártatlannak; a bűnük a tőke hatalmának való ellenszegülés volt. A per végén az ügyészség a zárónyilatkozatában ki is mondta a halk részt hangosan:

„Ez a törvény pere. Az anarchia pere. Ezeket a férfiakat az esküdtszék kiválasztotta és vádat emelt ellenük, mert vezetők voltak. Nem bűnösebbek az ezreknél, akik követik őket. Tisztelt esküdtek, ítéljék el ezeket az embereket, statuáljanak velük példát és akasszák fel őket, hogy megmentsék az intézményeinket és a társadalmunkat.” [forrás]

Sikertelen fellebbezések után nyolc vádlottból hetet halálra, egyet pedig 15 év börtönre ítéltek. 1887 november 11-én négyüket kivégezték, a bombagyártós fickó pedig öngyilkos lett. A kivégzést megelőző nap a fennmaradó három vádlottból kettőnek lecsökkentették a büntetését halálról életfogytiglani börtönre, majd 1893-ban mindhárman kegyelmet kaptak Illinois kormányzójától, mondván a bizonyítékok nem kötik az vádlottakat a bűncselekményhez, és tömeghisztéria, elfogult bíró és válogatott esküdtszék áldozatai lettek. Chicago városának pedig szemére hányta, hogy a sztrájkoló munkások ellen több alkalommal is halálos erőt alkalmazó Pinkerton ügynököket nem vonta felelősségre.

3. Outro

A következő években a Haymarketi affér elítéltjei a nemzetközi munkásmozgalom mártírjaivá váltak. A második internacionálé 1889-ben választotta május elsejét a munkások ünnepének, hogy megemlékezzenek a ’86-os általános sztrájkról, és a vértanúkról, akiket az államhatalom és a felbérelt sztrájktörők öltek meg a sztrájk során és a per eredményeképp. Az első május elsejei ünnep egyben egy ismételt sztrájk is volt, és 1890-ben tartották; azóta világszerte minden évben megünneplik a munkások világnapját.

Az, hogy a május elseje mára sok országban munkaszüneti nappá vált, kétféleképpen értékelhető. Egyfelől tekinthetjük egy vonakodva tett engedménynek, amivel az állam és a tőke cumit dugott a követelőző munkásmozgalom szájába. A századfordulón Európa-szerte gyakoriak voltak a május elsejei sztrájkok, amiknek 1906-ban Rosa Luxemburg is kitüntetett jelentőséget tulajdonított.

„A májusünnep természetes módon válhat a tömegharc jegyében tartott első nagy tiltakozásként közkedveltté. Ebben az értelemben [a májusünnepnek] még nagy jövője lesz, és fontos szerepe a németországi proletárosztályharcban.[1]”

Így nem nehéz a munkásmozgalom pacifikálásának szándékát látni a majális ünnepnappá nyilvánítása mögött. Másfelől viszont azáltal, hogy május elseje munkaszüneti nap, mondhatni egy államilag előírt általános sztrájkká vált; ezen a napon tulajdonképpen nincsen munkavégzés, nincsen termelés, nem keletkezik profit, csakúgy, mint egy sztrájk esetében. A piacpárti sajtó soha nem mulasztja el a lehetőséget, hogy rámutasson, mekkora gazdasági kárt okoznak a munkaszüneti napok, úgyhogy végülis a sztrájk egyik komponense teljesül. Csakhogy ennek semmi haszna, hiszen hiányzik belőle az intencionalitás. Egy olyan sztrájk, ami nem zökkenti meg a szokásos ügymenetet és nem fogalmaz meg semmilyen követelést, egyáltalán nem való semmire. Ugyanúgy lehet rá tervezni, lehet vele számolni, mint egy hétvégével. És hiába is fogalmazna meg bárki bármilyen követelést, a tőkének semmi oka nem lenne azt teljesíteni. Normál esetben azért teljesítené, hogy véget vessen a sztrájknak és újraindulhasson a termelés, viszont senki nem számít arra, hogy május elseje a közeljövőben újra munkanappá válna, így ezt a napot eleve veszett ügynek tekintenék.

Mostanra május elseje emiatt inkább felvonulások és tüntetések napja, mintsem sztrájkoké, legalábbis olyan helyeken, ahol még mindig többet jelent a sörnél és virslinél.

Szóval ez a majális története: száznegyven évvel ezelőtt a munkásság először formált ekkora egységfrontot, hogy elérjen egy közös célt. Chicago sztrájkoló munkásait és a haymarketi mártírokat ugyan még eltiporhatta az állam és a tőke, de az eszméik halhatatlanok. „Eljön még a nap, mikor a mi hallgatásunk hatalmasabb lesz a hangoknál, amiket ma elfojtanak.” Ezek voltak a kivégzett August Spies utolsó szavai. És valóban, az ő ideje óta óriási nehézségek dacára jelentős eredményeket sikerült elérni. Már nem illegális szakszervezetet alapítani, és papíron senkit nem lehet kirúgni, amiért szakszervezeti tag. Megvalósult a nyolcórás munkanap és két napos lett a hétvége. Megszűnt a gyerekmunka, és munkavédelmi előírások születtek. Törvénybe foglalták a fizetett szabadságot, a gyest, a minimálbért, nyugdíjat és állami egészségügyet.

És ne legyen félreértés, egyikhez sem az udvarias párbeszéd és meggyőző érvelés hozta meg az áttörést. A társadalomnak van egy ilyen tendenciája, hogy az emlékezetpolitikában megszelídíti a korábbi nagy társadalmi mozgalmakat, de ez nem más, mint konzervatív romantika; egy eszköz arra, hogy napjaink felszabadító mozgalmainak fejére olvashassák, hogy miért nem olyan higgadtak és kompromisszumkészek, mint a régiek.

Persze a szavak szépek, de valódi változást csakis cselekvés, méghozzá kollektív cselekvés érhet el. Ez igaz volt régen, és igaz most is. A feudális előjogok és a rabszolgaság eltörlését, a nők szavazójogát, a nyolcórás munkanapot mind pozitív fordulatként értékeljük, és visszatekintve a társadalom túlnyomó része meg tud abban egyezni, hogy nem mondanánk le róluk. Viszont ne felejtsük el, hogy ezeket a vívmányokat nem üres, súlytalan szavaknak, meghunyászkodó könyörgésnek köszönhetjük, hanem valódi nyomásgyakorló cselekvésnek; sztrájkoknak, szabotázsnak és más akcióknak, sőt, néha fegyveres felkelésnek, amiket már nem lehetett figyelmen kívül hagyni.

Mondanom sem kell, hogy ez távolról sem jelenti, hogy minden esetben utánoznunk kéne a régiek módszereit, hiszen azok hatékonyságát a történelmi kontextusuk is meghatározta. Maga a haymarketi robbantás összességében nem hozta közelebb a nyolcórás munkanapot; viszont a korabeli társadalmi mozgalmak más akciói kétségtelenül. A többnapos általános sztrájk a bombával ellentétben oda ütött, ahol az a tőkének valóban fájt; a profitba. Ebből kellene tudnunk levonni valamilyen tanulságot. 

Mára ennyi lenne. Köszönöm a vendégszereplést Jácintnak a Zöld Szabadságtól és worldless-nek; a csatornáikat megtaláljátok a leírásban. Aki tud, csatlakozzon egy szakszervezethez, vegyen részt az érdekei kollektív képviseletében. Ezen kívül pedig boldog május elsejét kívánok mindenkinek, remélem élvezitek a munkaszüneti napot. Ne felejtsétek el, milyen ára volt.  

[1] Karl Marx: A tőke I. (Szikra, 1955), 225. oldal

[2] Karl Marx: A tőke I. (Szikra, 1955), 260. oldal 

[3] Alexander Hamilton, James Madison, John Jay: A Föderalista, (Európa, 1998)

[4] Rosa Luxemburg: Tömegsztrájk (Open Books, 2023), 71. oldal

Források: