Ez a szöveg 2022 augusztusában íródott, és a 2022. augusztus 27-én közzétett "Repoharak, zöldmosás és a növekvés kényszere" című Szamizdat-videó átirata.

Szóval vannak ezek a műanyag repoharak, amiket Budapest különböző vendéglátóegységeiben meg fesztiválokon adnak, benne a piával, amit rendelsz. Az egyszerűség kedvéért a továbbiakban minden helyet, ahol repohárban adnak inni, kocsmának fogok hívni. A repoharak lényege az lenne, hogy újrahasználhatóak, úgyhogy nem keletkezik annyi műanyag hulladék, mint az eldobható poharakkal, és nem is áznak szét húsz perc alatt, mint a papírpoharak, viszont nem is olyan drágák és törékenyek, mint az üvegpoharak.

Sok budapesti szórakozóhely úgy próbált környezettudatos lenni, vagy legalább annak látszani, hogy az eldobható műanyagpoharakat leváltotta újrahasználható, visszaváltható poharakra. Általában ez úgy néz ki, hogy mikor kikéred az első italodat az este folyamán, akkor a pia árán felül még fizetsz pár száz forintot a pohárért, amibe ezután az összes következő italodat töltik, az este végén pedig tiéd a döntés, hogy visszaváltod-e a poharadat, vagy elviszed, hogy otthon vagy más kocsmákban újra használd.

A repoharak ezerféleképp néznek ki, hiszen minden hely rányomtatja a logóját a színes műanyag pohárra. Ez önmagában nem baj, mert egész menő dizájnok vannak, és így tényleg sok variáns van, ami kifejezetten hasznos tud lenni például olyankor, mikor egy házibuliban vagy családi összejövetelen harminc ember poharát kell tudni megkülönböztetni. Én ritkán váltom vissza a poharakat, amit kapok, mert tudom, hogy hasznukat fogom majd venni olyan alkalmakkor, mikor az üvegpoharakat féltem.

De sajnos ezzel a sokféleséggel két dolog jár együtt: egyrészt a menő dizájnok miatt részben szuvenírként is funkcionálnak, tehát az emberek sokszor inkább hazaviszik őket, mint hogy visszaváltanák. Ez azt jelenti, hogy a repoharak éppolyan fogyóeszközök, mint a műanyag, papír és üveg poharak, tehát mindig újakat kell venni, és így egy adott pohár kihasználtsága sem akkora, mint amekkora optimális esetben lenne, hiszen mondjuk az ötödik, tízedik vagy negyvenedik kitöltött pia után valaki egyszerűen hazaviszi.

Másrészt a sok különböző grafika miatt a repoharak döntő többségét csak abban a kocsmában lehet használni, ahol eredetileg kaptad, ez pedig már erősen gátat szab az újrahasználhatóságnak. Ez a válogatósság a visszaváltás esetében még valamelyest érthető, bár nem értek egyet vele. Megértem, ha egy kocsma nem akar beváltani egy poharat, amin a konkurencia logója van, hiszen akkor utána azt a poharat ugyanúgy oda kellene adniuk egy fogyasztónak, az meg hogy néz már ki. Ezt a békát szerintem jobb lenne, ha a kocsmák egyszerűen lenyelnék, és minden repohár mindenhol visszaváltható lenne.

Előfordul viszont olyan is, hogy máshonnan való poharat nem hogy visszaváltani, de még feltölteni sem hajlandóak, hanem helyette rákényszerítenek, hogy kifizesd az ő poharukat, ami többnyire csak abban különbözik, hogy más rajta a grafika. Ideális esetben az ember életében egyszer venne egy repoharat, és aztán az idők végezetéig hurcolná magával mindenhova, és mindenhol feltöltenék neki.

Néhány koncerthelyszínen, ha venni akarsz egy fél literes üdítőt, akkor azt kiveszik a hűtőből, és a PET-palackból kiöntik neked egy repohárba. Szóval nem elég, hogy kipengeted a pohár árát, amit sok esetben vissza se kapsz, de még csak a műanyag hulladék se lett ezzel kevesebb, hiszen a palackot egyből bedobják a pult alatti kukába. 

Szeretném leszögezni, hogy szerintem a repohár nem egy ördögtől való ötlet, sőt, kifejezetten jó is lehetne. Főleg fesztiválokon, koncerteken, tömegrendezvényeken van szerintem létjogosultságuk, ahol nagyon nagy a forgalom és az üvegpoharak nem lennének biztonságosak. Azt már nehezebben látom be, hogy egyszerű beülős kocsmákban miért van szükség repoharakra üveg helyett. Az ilyen helyeken semmi nem indokolja a repoharas rendszert azon kívül, hogy fel akarnak ugrani a vonatra és extra bevételhez jutni a vissza nem váltott poharak után. A repoharakkal a fő baj az, hogy a kapitalista kapzsiság kibelezett belőle minden valódi környezetbarátságot, és annak csak az esztétikáját hagyta meg. Egy kocsma, ami repoharat használ, pózolhat vele, hogy ő milyen zöld, miközben az apróbetűs rész biztosítja ennek az ellenkezőjét.

Ennek az az oka, hogy a valódi környezetvédelem és fenntarthatóság, tehát a fogyasztás csökkentése és a használati tárgyaink tartós használata tökéletes ellentétben áll a haszonelvű tőkelogikával. Miért árulnának többször használható vagy tartós dolgokat, mikor állandóan újakat eladni sokkal jövedelmezőbb? A tervezett elavulás már legalább száz éve része minden vállalat taktikájának, hiszen sokkal jobban járnak, ha az emberek tíz évente vesznek új hűtőt, mert az előző tönkrement, mint ha egyszer vennének egyetlen hűtőt, ami olyan fasza, hogy ötven évig is jó. És a műanyagtermékek pontosan ilyenek; tartósak és többször használhatóak, ahogy a repoharak példája is tökéletesen mutatja.

Mikor a műanyag ipari felhasználása elterjedt a huszadik században, a gyártók azzal a kellemetlen helyzettel találták szemben magukat, hogy a felhasználók inkább megtartották és újrahasználták a műanyag termékeiket, hiszen korábban hozzászoktak, hogy a fém, fa, szövet és üvegtárgyakat nehéz és drága pótolni. Időnként persze szükség volt rá, hiszen a fém elrozsdásodott, a fa elkorhadt, a szövet elszakadt és az üveg eltört. A műanyagot azonban nem fenyegették ugyanezek a veszélyek; a legtöbb műanyag nem korrodálódik, a műanyag szatyor erősebb a vászonnál, a palackok pedig szinte törhetetlenek.

Mindez oda vezetett, hogy az emberek nem vásároltak újabb és újabb műanyagtárgyakat, hiszen nem volt rá szükségük. Ezért a műanyagokat gyártó vegyipari és olajcégek egy óriási reklámkampányt indítottak, hogy meggyőzzék az embereket, hogy a használt műanyag gusztustalan, és újat venni tök olcsó, úgyhogy a legjobb az lenne, ha egy idő után egyszerűen kidobnák a műanyag tárgyaikat, akkor is, ha semmi bajuk, és újat vennének helyettük. És ez működni is kezdett, tovább terjedtek a műanyagok, és most már az egyszeri használat után is mehettek egyenesen a kukába. PET-palackok, nejlonzacskók, majdnem minden csomagolóanyag, szívószálak, evőeszközök, maga a zsák, amibe a szemetet gyűjtjük, mind műanyag, de a nagy része nem újrahasznosítható. Viszont mivel a sokféle műanyag mind össze van öntve a szelektív hulladékgyűjtőben egy csomó más szeméttel, az újrahasznosítás iszonyat drága, az új műanyag gyártása pedig továbbra is nagyon olcsó.

Úgyhogy folytatódik az egész tovább, és az apró lépések, amiket teszünk, valójában nem előre haladnak, hanem oldalra. Az egyszer használatos műanyag zacskókat, evőeszközöket, poharakat és hasonlókat lecseréltük egyszer használatos papírra, ahelyett, hogy mondjuk elkezdenénk több százszor használható vászonzsákokat használni és egyenesen a pohárból inni szívószál helyett. Hiszen akkor miből gazdagodna meg a papírzacskó, meg a papír szívószál gyártója?

Zöldre festjük a korábbi életünket, de valódi változtatásokat nem teszünk, és ez nem csak a műanyagokkal van így, hanem szinte minden környezetvédelmi üggyel, például az elektromos autókkal. A kapitalizmus próbál zöldre mosni mindent, hiszen most ez népszerű, ezzel lehet eladni dolgokat. Adidas cipő, tengerből halászott műanyagból, fenntartható bélyegzővel. Hetvenezer forint. Vedd, fogyaszd, vigasztald vele magad. Jó ember vagy. Fogyassz többet. Vegyél Adidas cipőt. Megmented vele az óceánt.

Nem tudom szavakba önteni, hogy ezek a felszínes, üres gesztusok mennyire lekezelőek. Tényleg ennyire hülyének néznek minket?

Talán igazuk van.

2019-ben kimentem a Szigetre megnézni a Foo Fighterst. A fesztivál annak idején éppen két dologgal hirdette, hogy ő a nyugatias progresszió szigete ebben a maradi Közép-Kelet-Európai mocsárban. Az egyik, hogy összekapaszkodott a Coca-Colával, ami épp akkoriban triggerelte a túlérzékeny fasisztákat a meleg párokat bemutató reklámjaival, a másik, hogy nagyon ráfeküdt a környezetvédelemre.

Például 450 forintért lehetett kapni egy repoharat, ami a mai napig a legmagasabb ár, amit bárhol fizettem érte. A Szigetes repoharat másik, tiszta repohárra vagy egy tokenre lehetett beváltani, amiért később lehetett kapni egy új repoharat. Mivel arra nem volt mód, hogy a pohárért vagy tokenért a buli végén valódi pénzt kapjunk vissza, a legtöbb ember hazavitte emlékbe a repoharát, hiszen a tokennel sok mindent nem tudott volna mit kezdeni. Ez a rendszer a fesztivál zárt rendszerében egész jól működött, mert a repohár alapkoncepciója önmagában jó. Csak éppen mi van azokkal, akik sem a poharat, sem a tokent nem akarták hazavinni? Az ő 450 forintjuk ment a levesbe, és bár a fesztivál időtartama alatt kevés volt a szanaszét dobált repohár, az utolsó nap hirtelen hulladékká vált darabokat be lehetett dobni a kihelyezett szelektív hulladékgyűjtőbe.

Igen ám, de ezek a repoharak az aljukon található szimbólum alapján polipropilénből vannak, ami egy gyakori, de elég nehezen újrahasznosítható műanyag. Az utóbbi években új technológiák jelentek meg, amik megkönnyítik a polipropilén hatékony újrahasznosítását, és erre szükség is lenne, mert ennek a műanyagfajtának csak az 1-3 százalékát hasznosítják újra. Ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy miért kéne újrahasznosítani ezeket az egyetlen hétig használt repoharakat ahelyett, hogy egyszerűen újrahasználnánk őket. Talán jövőre nem lesz Sziget fesztivál? Spoiler: tényleg nem volt, de ezt nem tudhatták előre. Mi értelme van bevágni ezt a rengeteg teljesen jó poharat az újrahasznosítás hosszú, bonyolult és költséges folyamatába, mikor egyszerűen el lehetne őket suvasztani valami raktárba, aztán újra elővenni őket a következő nagy bulin. De ugyebár, ha ezt csinálnánk, mi lenne szegény műanyagpohár-gyártókkal?

Azért azt mindenképp szeretném hozzátenni, hogy az idei Szigeten nem voltam, úgyhogy nem tudom, most hogy működött a repohárrendszer. Viszont a Fekete Zajon voltam, és az ottani rendszer sokkal jobban tetszik. A Fekete Zajon egy csipes karszalaggal lehetett fizetni mindenhol, amire készpénzzel vagy kártyáról lehetett egyenleget feltölteni, így a repohár betétdíja is erről jött le. Mikor az ember visszaváltotta a poharát, a háromszáz forintot visszarakták az egyenlegére, amit aztán vagy levásárolhatott, vagy kivehetett később egy új poharat, vagy hazainduláskor visszakérhette a megmaradt egyenlegét a kijáratnál. Magyarán a Fekete Zajos repoharakat pénzért váltották vissza, bizonyítva hogy még a készpénzmentes fesztiválokon is megoldható a repoharazás a tokenes trükközés nélkül.

Magyarországon a repoharak döntő többsége két gyártótól származik: a Hanaplast poharai általában átlátszó, színezett polipropilénből vannak, amire különböző rajzok vannak festve. A legtöbb helyen a Hanaplast poharakat nem zsetonért, hanem forintokért váltják vissza. A weboldal szerint a gyártó is ezt javasolja a kocsmáknak, hiszen csak így van értelme egy betétdíjas terméknek, viszont a végső döntést a kocsmákra bízzák, és igény esetén biztosítanak nekik tokent is. Ezek a tokenek azonban általában máshogy működnek, mint például a Szigetesek. Mikor kapsz egy repoharat, akkor kapsz mellé egy tokent is, és ha mind a kettőt egyszerre adod le, akkor adják vissza a pénzed. Így akarják megakadályozni, hogy valaki körbejárjon egyet a fesztiválon vagy a kocsmában és összeszedjen minden poharat, ami nincs épp valaki kezében, aztán beváltsa mindet pénzre és egész este abból igyon. Ezzel kapcsolatban is ambivalens érzéseim vannak, mert a fesztiválokon való guberálás sokak számára alapvető része az élménynek, ez a rendszer viszont ellehetetleníti ezt az életformát.

A fogyasztók helyett ezt a szerepet néhány helyen a pincérek töltik be, akik keselyű módjára köröznek az asztalok között, és begyűjtik az üresnek vagy gazdátlannak ítélt repoharakat kompenzáció nélkül. Magyarul néhány helyen szorosan kell markolni a repoharunkat, mert ha egy pincér elviszi, akkor búcsút mondhatunk a betétdíjunknak. Szerintem ez egy elég gerinctelen taktika, hiszen kis túlzással a kezedből is képesek kivenni a poharat, hogy megelőzzék, hogy te magad vidd vissza és jogosan elkérd a pénzed érte. Ez még olyan helyeken is probléma, ahol egyébként elég korrekt módon a 300 forintos betétdíj egészét visszaadják mindenféle tokenes trükközés nélkül.

A másik, sokkal pofátlanabb és szégyentelenebb repohár gyártó a hírhedt Cup Revolution. Ez a cég a Sziget Fesztivál egykori partnercégének hamvaiból támadt fel, és magas, keskeny polipropilén poharakat gyárt, amikre vagy egy nonfiguratív mintát nyomtatnak, vagy a rendelt grafikát. A Cup Revolution arról vált hírhedté, hogy a weboldalán nagyotmondó, alá nem támasztott adatokat ír a termékének pozitív környezeti hatásáról, viszont a poharainak drága a betétdíja, és sehol nem lehet őket pénzért visszaváltani, csakis tokenért. Ezek a tokenek pedig amellett, hogy könnyen elkallódnak, egy idő után érvényüket is veszítik, ráadásul bizonyos helyeken, ahol Cup Revolution poharakba adnak inni, nem is fogadják el a tokent, hanem mindenképp a saját poharaikat próbálják rásózni az emberre. Minderről pedig sehol nincs világos tájékoztatás, például a tokenek lejárati dátuma a weboldalon egy almenü almenüjében lévő pdf-ben van elrejtve, a pultoknál pedig soha sehova nincs kiírva.

Magyarul nem elég, hogy a Cup Revolution ott veri át és rövidíti meg a fogyasztóit, ahol csak tudja, de mikor valaki teljes joggal kérdőre vonja őket emiatt, akkor egy fölényeskedő Facebook-posztban írják le, hogy kapja be mindenki, amiért olyan kibaszott geci hülye, hogy elvárja, hogy a cég megfeleljen a reklámjainak. Egészen elképesztő ez a hozzáállás, szerintem akkor láttam utoljára hasonlót, mikor az EA felment Redditre megmagyarázni, miért jó, ha egy teljes árú videójátékban le van zárva egy csomó karakter, amiket csak 4500 játékórával vagy 2100 dollár kifizetésével lehet feloldani.

A posztot azzal kezdik, hogy szerintük ennek a döntésnek a háttere túl összetett ahhoz, hogy az idézőjeles fogyasztók megértsék. Különös taktika a lincstömeghez intézett védőbeszédet az intelligenciájuk lekicsinylésével nyitni, de ez rávilágít egy másik érdekes jelenségre, ami a kapitalizmusban kiemelten, de minden hatalmi struktúrában burjánzik; arra a gondolatra, hogy a köznép, a plebejusok, a mosdatlan tömegek képtelenek átlátni a nagyobb képet, mert túl buták, és mikor elégedetlenek valamivel, ami hátrányosan érinti őket, akkor az azért van, mert nem látják, hogy mindez a nagyobb jót szolgálja.

Ezután azt írják, hogy „kezdjük a betétdíj fogalmával”, majd egy váratlan húzással nem magyarázzák el, hogy mi is a betétdíj fogalma, hanem csak megnevezik a hatályos kormányrendeletet, hozzátéve, hogy ezt bárki megnézheti. A Cup Revolution szerint nincs olyan repoharas szolgáltató vagy vendéglátóegység Magyarországon, ami megfelel ennek a kormányrendeletnek. Azt, hogy igazat mondanak-e, az olvasó nem tudja megítélni, hiszen a poszt írója elmulasztotta beleírni a szövegbe, hogy a szabályozás alapján mi minősül betétdíjnak. Nyilván azért, mert a fogyasztók úgysem értenék meg.

Nos, én rákerestem a szóban forgó kormányrendeletre, és való igaz, a repoharak döntő többsége nem ugorja meg a rendelet által elvártakat, kezdve azzal, hogy nincs mindre egyértelműen, nagy betűkkel rányomtatva, hogy betétdíjas. Bár logikus is, hogy nincs, hiszen jogilag tényleg nem betétdíjasok, még ha a gyakorlat nagyon hasonlít is rá. Ugyanakkor pont a Cup Revolution az, aki a legtávolabb áll a rendeletben foglaltaktól, pedig azzal nehéz vitatkozni, hogy a betétdíj az újrahasználat ösztönzőjeként sokkal zöldebb rendszer az egyszer használatos alternatíváknál.

Például a negyedik paragrafus negyedik pontja alapján a visszaváltáskor „a forgalmazó köteles készpénzben visszafizetni a betétdíj összegét, vagy a fogyasztó kérésére újabb termékvásárlás esetén azt a vételárba beszámítani”. A Cup Revolution tokenes lehúzása ezt úgy ahogy van, kukázza, mégpedig azért, mert szerintük így mindenkinek jobb. Ha tényellenőriznem kéne ezt a kijelentést, egyből rávágnám, hogy nem, igazából nem jobb így senkinek magán a gyártón kívül. Erre ékes bizonyíték az összes olyan hely, ahol egyenesen a készpénzt adják vissza a pohárért. Vannak kocsmák, ahol csak kártyával lehet fizetni, amit egyébként utálok, de mégis fenntartanak egy kijelölt pultot, amiben van készpénzes kassza, hogy a fogyasztóknak vissza tudják adni a háromszáz jó magyar forintjukat.

A Cup Revolution szerint ez azért nem egy jó rendszer, mert egyes helyeken nem adják vissza a teljes betétdíjat, hanem 500 forint helyett mondjuk csak 300-at, ami „poharanként 200 forint bukta, egy fesztiválon akár több ezer”. Ez pedig, úgy tűnik, rosszabb, mint a tokenes rendszer, amiben a pohár teljes ára bukta. De lehet, ezt se látom át, hiszen csak buta fogyasztó vagyok. Azt is leírják, hogy az ő sokéves tapasztalatuk szerint a látogatók többsége nem hajlandó beállni a sorba, hogy visszaváltsa a poharát pár száz forintért, hanem inkább bukják a betétdíjat.

A kimondatlan implikáció itt az, hogy ugyanazok az emberek, akiknek nem kell vissza a háromszáz forint, ami, nem győzöm hangsúlyozni, egy, a nemzetközi devizapiacon jegyzett fizetőeszköz, szóval ugyanezek az emberek örömmel sorba állnak egy értéktelen műanyagkorongért. További érvek még, hogy a bankkártyák miatt egyre kevesebb a készpénz a szórakozóhelyeken, és a fogyasztók sincsenek mindig felkészülve rá, hogy zsebre rakják a visszakapott készpénzt.

A poszt harmadik pontjára már elfogy a lendület, így mikor az a komment kerül sorra, miszerint „azok a poharak, amiket nem lehet pénzre visszaváltani, nem igazi repoharak”, és a poszt írója felteszi a költői kérdést, hogy a pénzre visszaváltható poharakat többször váltják-e vissza, mint a tokeneseket, már nem vesződnek bármilyen érveléssel, vagy a seggükből kihúzott hajmeresztő adatokkal, hanem egyszerűen annyit írnak, hogy „a válasz egyértelműen [nagybetűs] NEM”.

A poszt konklúziója, hogy a betétdíj nem szabályosabb és nem jobb sem a fogyasztóknak, sem a környezetnek. Aki nem hiszi, kapja be.

Már majdnem kész voltam ezzel a videóval, mikor jött a hír, hogy mindezek után a Cup Revolution kommunikációs felelőse ezt találta írni a Stop Repohár Token nevű Facebook-csoportba:

Természetesen általános alkotmányos alapjog a minden állampolgárt megillető szabad véleményhez való jog és az ehhez kapcsolódó véleménynyilvánítás lehetősége.
Ugyanilyen (cégeket is megillető) alapjog viszont a jó hírnévhez való jog.

Tehát amikor valaki (különösen nagy nyilvánosság előtt) megalapozatlanul, nem bizonyíthatóan, de kategorikusan olyan kijelentést tesz a vállalat tevékenységére vonatkozóan ami annak jó hírnevét, vagy hitelképességét sérti például, hogy: "ez greenwashing", vagy "környezetszennyezés" akkor többek között éppen ezen alapjogot sérti.

Gyakorlatilag perrel fenyeget mindenkit, aki felemeli a szavát a Cup Revolution gerinctelen biznisztaktikái ellen, kiemelve, hogy ezentúl a „zéró tolerancia elvét” fogják alkalmazni. Itt is idéz egy törvényt, mégpedig a Büntető Törvénykönyv 226-odik paragrafusát, ami a rágalmazásról szól. Itt a lényeg az, hogy az rágalmazás, mikor valaki becsület csorbítására alkalmas tényt állít, híresztel vagy erre utal, és hogy rágalmazás sértettje bárki lehet, bele értve a cégekhez hasonló jogi személyeket.

Azt megint kihagyja, hogy a BTK 229-es paragrafusa alapján rágalmazásért „nem büntethető az elkövető, ha a becsület csorbítására alkalmas tény valósnak bizonyul.” Magyarán ha valaki igazat mond, az nem rágalmazás, hiába sározza be vele valaki jó hírnevét. És bár nem kétlem, hogy a Cup Revolutionnek nagyszerű ügyvédei vannak, azért azt nem hinném, hogy olyan homályos és szubjektív állítások igazságértékét meg tudnák határozni, mint hogy a repoharakkal való üzletelés greenwashing-e, vagy hogy a Cup Revolution környezetszennyező-e. Merthogy ehhez ugyebár azt is meg kellene tudni pontosan határozni, hogy mi a greenwashing, meg hogy hol kezdődik a környezetszennyezés.

Mindenesetre nem vagyok jogász, úgyhogy a biztonság kedvéért szeretném leszögezni, hogy az itt elhangzottak nem tényállítások, hanem a saját véleményem, és természetesen amúgy is csak viccelek. Ezek a problémák egy széleskörű rendszer termékei, nem a Cup Revolution sajátjai. Csak épp ezek a bajok a Cup Revolutionben kristályosodnak ki a leglátványosabban. De más repohár gyártók is beleesnek hasonló csapdákba.

A Cup Revolutionnek több tucat partnere van, aminek a döntő többségében nem adják vissza a pénzt, és ahol nem tokent adnak, ott is valami más hülye rendszer van, a Dürerben például lehet választani egy PET-palackos ásványvíz, felespohár vagy token között. A Cup Revolution weboldalán elérhető partnerlista egyébként nem teljes, mert hiányzik róla például a Barba Negra Track, ahol az idei Gojira-koncerten igencsak meglepett, hogy a nyolcszáz forintos sörért 1200 forintot kér a pultos lány a repohár miatt.

Tudtommal a közelmúltig a Budapest Park is Cup Revolution-hely volt, de most bevezettek egy új rendszert, amiben kétféle repohár van: átlátszó műanyag, amit ingyen kap az ember, és aztán előreláthatóan vissza is adja, mert ronda és nincs szuvenírértéke, és van a szokásos mintás pohár, ami 400 forintért kapható, és aztán hazavihető vagy Budapest Parkos tokenre váltható vissza. A token ezután visszaváltható újabb mintás pohárra, vagy pedig egy 300 forintos kuponra, ami az év végéig beszámítható egy koncert, afterparti vagy korcsolyázás jegyárába.

Ez a rendszer egyrészt tetszik, mert a minta nélküli poharak, ha minden jól megy, igazi, nagybetűs repoharak lesznek, tehát az idők végezetéig a mosás-töltés-ivás körforgásában maradnak, és sokkal ritkábban kell majd őket pótolni, mert az emberek valószínűleg nem fogják őket hazahordani. Másrészt viszont a grafikás poharak még mindig csak olyan tokenekre válthatóak vissza, amiket máshol nem fogadnak el, és az is kiderül Budapest Park weboldalára feltöltött dokumentumból, hogy ezek a tokenek csak az év végéig válthatóak át a jegyárba beszámítható kuponra.

Arról nincs szó, hogy ez igaz-e a poharakra is, tehát hogy az idei tokenért jövőre lehet-e majd kapni poharat. Viszont ha be is váltod a tokent év végéig valamilyen jegyár tizedrészére, akkor is buksz 100 forintot, hiszen ennyivel kevesebbért számítják be, mint amennyit fizettél érte. Lényegében ezzel a kettős rendszerrel kaptunk egy alternatívát, amivel nem húznak le, de cserébe akit lehúznak, azt sokkal jobban lehúzzák, mint korábban.

De térjünk vissza kicsit a műanyagok újrahasznosítására. Mert az mostanra nem titok, hogy az egész egy nagy hazugság, amit a vegyipar talált ki, hogy ne csökkenjen a kereslet a műanyagra. Ezek a vállalatok a kezdetektől tudják, hogy a műanyagok többsége nem újrahasznosítható, legalábbis úgy nem, hogy az gazdaságosabb legyen az új műanyag gyártásánál. Viszont azt is tudták, hogy ha az emberekben tudatosulna, hogy a töméntelen mennyiségű műanyag, amit egy használat után kidobnak, valójában nagyon káros és szinte örökké tart, akkor az komoly változásokhoz vezetne a vegyipari szabályozásokban és a fogyasztói kultúrában, jelentősen megkurtítva a profitjaikat. Úgyhogy fogták az újrahasznosíthatóságot jelentő szimbólumot, kicsit átrajzolták, beleírtak egy számot és belenyomták minden műanyag termékbe. Ez a szimbólum csak azt jelzi, hogy pontosan milyen típusú műanyagból készült az adott tárgy, és csak az 1-es és 2-es kódot viselő termékeknek van bármilyen reális esélye az újrahasznosításra.

A megtévesztő grafika miatt az emberek azt gondolták, hogy minden műanyag, amit kidobnak, újrahasznosítható, ezért nem változtattak a fogyasztási szokásaikon. Miért is tették volna? A tévében az ment, hogy szelektíven kell gyűjteni a szemetet, hogy a műanyagot elszállíthassa a megfelelő teherautó, és a hulladékot újra lehessen hasznosítani. Arról már mindenki hallgatott, hogy az így elszállított műanyaghulladék döntő többsége szeméttelepeken és az óceánban végzi, és csak nagyon kis százalékát hasznosítják valóban újra.

Ez volt a vegyipar nagy trükkje; elhitetni az emberekkel, hogy ez a feneketlen pazarlás fenntartható, mégpedig azért, hogy minél több pénzt zsebelhessenek be. A vegyipar természetesen nem kirívó e tekintetben, az olajcégektől a dohányiparon át az autógyártókig minden vállalat ezt a logikát követi, hiszen erről szól a kapitalizmus; a jövő feláldozásáról a most oltárán, a lelketlen, haszonelvű kizsigerelésről, a végtelen növekedés hajszolásáról egy véges Földön.

A kapitalizmus kétévszázados projektje most kezdi megközelíteni a növekedése határait, amiket ha elér, annak katasztrofális, talán apokaliptikus következményei lesznek. És mi minderre a megoldása? A határok további feszegetése, új határok keresése. Meteorok bányászása, a Mars gyarmatosítása. Bármit bevállalunk, csak a profitot fel ne kelljen áldozni, bármit megváltoztatunk, csak épp a lényeget nem. Olyan ez, mint egy gőzmozdonnyal száguldani a szakadék felé, és azt firtatni, hogyan lehetne át triplaszaltózni az egész vonatot egy másik vágányra, ahelyett, hogy egyszerűen meghúznánk a féket.

A kapitalizmus megásta az emberiség sírját, és készen áll, mi több, aktívan törekszik arra, hogy mihamarabb belelökje. Végtelenül lelombozó érzés erről beszélni, de nem hiszem, hogy túl borúlátó lennék. Az keserít el igazán, hogy a világot elnézve néha a saját optimizmusom is gyermeki naivitásnak tűnik. Bénító érzés az első olyan generációhoz tartozni a történelem során, akinek szembe kell néznie annak lehetőségével, hogy egyben az utolsó generáció is. Az igazság az, hogy nem látom, tényleg nem látom, hogy leszünk itt ötven év múlva, ha ezen az úton haladunk tovább. Az is lehet, hogy már túl messzire jöttünk, és nincs visszaút; évmilliók múlva az akkori értelmes élőlények talán majd tanulhatnak a hibáinkból.

Jelen pillanatban nem elég, hogy a kapitalizmus absztrakt, elvont koncepciójának láthatatlan kezében van a kormány, és esze ágában sincs irányt változtatni, a világ választott és választatlan vezetői és a gazdasági elit nemhogy lassítani nem akar, de elvágja a fékkábelt. Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága korlátozta a környezetvédelmi hatóság jogkörét, Joe Biden az első hivatali évében több engedélyt adott ki olaj és földgázmezők fúrására, mint Trump, Németország újraindítja a szénerőműveit, mi pedig visszaállítjuk az országot a fatüzelésre, ehhez pedig nem átallunk szükségtelenül kiirtani az erdeinket.

Ahhoz, hogy akár csak remélhessük mérsékelni a katasztrófát, radikális, gyökeres változtatásokra van szükség a világot mozgató motivációkban. Nem hátrálhatunk tovább, teret engedve a tőke pusztító falánkságának, mert minden megtett hátralépéssel emberek milliói zuhannak a szakadékba. És csak akkor fogjuk észrevenni, mennyire rossz a helyzet, mikor már a saját lábunk alatt kezd inogni a talaj.