Ez a szöveg 2022 áprilisa és júniusa között íródott, és a 2022. június 19-én közzétett "A rockzene identitáskrízise" című Szamizdat-videó átirata.

1. Intro

„A kapitalista kultúra mai formáját már nem a korábban felforgató potenciált hordozó tartalom inkorporációja, hanem a prekorporáció határozza meg: az eleve a rendszer képére formált vágyak, igények és remények termelése. Vegyük csak a kulturális intézményrendszer »alternatívnak« és »függetlennek« nevezett színtereit, amelyek úgy ismétlik a lázadás és tagadás egykori gesztusait, mintha minden alkalommal először élhetnék át azokat. Az »alternatív« és »független« itt nem valami fősodron kívülit jelöl; ezek is stílusok, sőt a domináns stílusok a fősodron belül.

Senki nem testesítette meg ezt (és küzdött vele) jobban, mint Kurt Cobain és a Nirvana. Erőtlen és céltalan dühével Cobain annak a generációnak a megfáradt hangja lett, amelyik a történelem után született; akiknek minden mozdulatát már az előtt kiszámították, megvették és eladták, mielőtt egyáltalán megtették volna. Cobain pontosan tudta, hogy ő is csak egy eleme a spektákulumnak, hogy semmi sem néz ki olyan jól az MTV-n, mint lázadni az MTV ellen; tudta, hogy minden mozdulata előre megírt klisé, és hogy még ennek felismerése is az. Cobain egy olyan világban találta magát, ahol – mint a Jameson által leírt posztmodern kultúrában általában – »formai újítás többé nem lehetséges, így nem marad más, mint halott stílusok nyelvének imitálása a képzeletbeli múzeumban«.

Tudta azt is, hogy sikerükkel nem ellenállást képeznek; ellenkezőleg, ők az üzemanyag, amely a rendszert működteti. Cobain és a Nirvana egzisztenciális szorongása azonban egy letűnt korszakhoz tartozik; az utánuk érkező pastiche-rock már minden bűntudat nélkül termelte újra a múltat.

Cobain öngyilkossága már csak az utolsó szeg volt az egykor prométheuszi ambíciókkal bíró rock koporsójába. A rock helyére lépő hiphop, a kulturális prekorporáció iskolapéldájaként, a »naiv« remény helyett, hogy a fiatalok ellenkultúrája bármin is képes változtatni, józan szembenézést hirdetett a »valósággal« - pontosabban a valóság egy általa brutálisan leszűkített verziójával.”[1]

Sokat gondolkodtam rajta, hogy bevállaljam-e megint egy Mark Fisher idézettel kezdeni ezt a videót, mert annyiszor beszélek a Kapitalista Realizmusról, hogy lassan tényleg joggal lehetne azzal vádolni, hogy nem ismerek más könyveket. Ezután amúgy Fisher nem azt állítja, hogy a hiphop eleve megalkuvó lenne a rendszerrel, hanem hogy az általa támasztott ellenállást, bár hozzáállás tekintetében különböző a rockétól, ugyanolyan könnyedén a kapitalista realizmus szolgálatába állították. Szóval nyugi, a hiphop sincs itt leszólva.

Ez egy jó hosszú videó lesz, és van pár fogalom, aminek a jelentését, ahogy én használom, jó előre leszögezni.

• Mikor rockot mondok, abba beletartozik annak minden derivatívája is a crust punktól a stoneren át a black metálig.
• Sokszor fogom használni a „fasiszta” szót. Ez azt a benyomást keltheti, hogy túl lazán használom, rámondom olyasmire, ami nem is az, ezzel elkoptatom és tompítom a súlyát. Nem vagyok tizenhárom éves gyerek a nyári táborban, aki lefasisztázza a felvigyázót, amiért elveszi tőle az energiaitalt. Megválogatom a szavaimat, és amikor valakit fasisztának hívok, azt azért teszem, mert az fasiszta nézeteket vall és prédikál. Persze ha megkérdeznénk az Absurdot, a Kárpátiát vagy Toroczkai Lászlót, hogy fasiszták-e, akkor letagadnák, hiszen tudják, hogy ez manapság már rossz PR. A jelen fasisztái már identitáriusoknak, nemzeti radikálisoknak, fehér nacionalistáknak, harmadikutasoknak, altjobbnak hívják magukat, de ez ne tévesszen meg.

2. Harapni az etető kezet

A rockzene a kezdetektől fogva az ellenállás és ellenkultúra pozíciójába akarta helyezni magát, vagy legalább az emberek fejében róla alkotott képet. Ez az ellenkultúra megnyilvánulhatott olyan relatív könnyed formában, hogy arcába köpött az uralkodó konzervatív társadalmi szokásoknak, például „megrontotta a fiatalok elméjét a szuggesztív táncmozdulataival” és „engedetlenségre és bűnözésre ösztönözte őket”. Ennek ellenére egyértelmű, hogy a Elvis sikere nagyon jól tejelt a lemezkiadóknak, akiket valószínűleg cseppet sem zavart, hogy a sajtó sztriptízhez hasonlította Elvis táncát, és „elmondhatatlanul tehetségtelennek” és „vulgárisnak” titulálta őt.

Fishernek igaza van abban, hogy az alternatív sincs kívül a fősodron és annak szabályain. Az igazi alternatív az, amiről valószínűleg soha nem is hallottunk; punk koncertek dohos pincékben, foglalt épületekben tartott rave-ek és generátorpartik üres sivatagok közepén, amik szűk, de szoros közösségeket fogtak össze. Olyan zenekarok, akiknek a zenéjét ma nem lehet megvenni a MediaMarktban frissen nyomott bakeliten, akiknek a logóját nem találjuk meg pólóra nyomva a Szputnyik Shopban. Az az alternatíva, ami a rendszeren belül működik, nem alternatíva, hanem szelep, ami kiengedi a túlnyomást, nehogy a rendszert szétvesse a belső feszültség, mint egy felhevült kazánt.

A rendszeren belül működő zenekarok nem lehetnek a forradalom élharcosai, hiszen pontosan a sikerüket lehetővé tévő körülmények azok, amik ellen látszólag lázadnak, és ugyanezek a körülmények lehetetlenítenék őket el, ha valóban lázadnának ellenük. Épp ezért hasznosítható a valódi forradalmi törekvések elleni propagandaként a tőke szolgálatába állított rockzene.

Például mikor a Sex Pistols dalait hallgatjuk, azokat jó a zenekar történetének kontextusában értelmezni. A hetvenes években egy Malcolm McLaren nevű fickónak volt egy Sex nevű butikja, ahol BDSM-szerkókat és szétszaggatott ruhákat árult, meg pólókat, amikre különféle pornójeleneteket nyomtatott. Volt pár gyerek, aki gyakran idejött a zenegép miatt, meg ellopni a ruhákat, és mikor McLaren meghallotta, hogy bandát akarnak alapítani, felajánlotta nekik, hogy ő lesz a menedzserük. A Sex Pistols nevet javasolta nekik, hogy reklámozzák a boltját. McLaren beszervezte még Johnny Rottent és később Sid Vicioust. Nekik se kedvük, se tehetségük nem volt a zenéhez, de legalább a lehető legnagyobb seggfejek voltak, akiket sikerült találni, és ez pont kapóra jött a bolt polgárpukkasztó imidzséhez.

McLaren a kezdetektől arra ment, hogy minél nagyobb közfelháborodást generáljon, ezért beszéltek a srácok minél trágárabban a TV-ben, hordtak horogkeresztet, és hánytak öregasszonyokra a reptéri várótermekben, legalábbis a korabeli sajtó szerint.

Mindennek tudatában egészen új értelmet nyer az Anarchy in the UK szövege, aminek semmi köze nincs az igazi anarchizmushoz, viszont annál inkább a róla alkotott szalmabábhoz, amit a status quo konzervatív védelmezői találtak ki róla, hogy mumust csináljanak a mozgalomból. A dal az Antikrisztussal azonosítja az anarchistát, aki nem tudja, mi az, amit akar, de céltalan és válogatás nélküli pusztítással és rombolással próbálja megszerezni. Ezek az anti-anarchista propagandának olyan elemei, amik csaknem egyidősek a mozgalommal.

Az anarchizmus valódi pusztító szándéka, természetesen, nagyon is célzott; az elnyomó hierarchiákat és káros társadalmi struktúrákat szeretné megszüntetni. Nem véletlen, hogy azok, akik ezeken a struktúrákon nyerészkednek, teleszarják a gatyájukat a gondolattól, hogy az anarchista eszmék bármilyen érvényt szerezzenek maguknak, és ezért mindent megtesznek, hogy megakadályozzák. Ehhez pedig nagy segítségükre vannak azok a bandák, akik hamis zászló alatt az anarchizmus egy olyan karikatúráját hirdetik, ami látszólag igazolja a reakciós propaganda vádjait.

A Sex Pistols énekese, Johnny Rotten az elmúlt években egyébként teljesen feladta bármilyen látszat fenntartását, nyíltan támogatja Donald Trumpot, előszeretettel áll konzervatív véleménygyártók mellé kultúrharcos kérdésekben és az hajléktalanokra uszítaná a rendőrséget. Ezután még van pofája minden igazi punkot pózernek hívni.

3. Kacsintgatás a baloldalnak

Ez az egész erre a régi Kázmér és Huba képregényre emlékeztet. A magyar fordítás szokás szerint csapnivaló, és az eredeti szöveget kiüresíti minden politikai tartalomtól. Én sem tudom, pontosan hogyan kéne fordítani az establishmentet, valószínűleg sehogy, mert ez magyarul is egy bevett szakszó. Megértem, hogy egy gyerekeknek készült képregényben nem lehet ilyen szavakat használni, de a társadalom színe-virága egyáltalán nem ugyanazt jelenti.

„A forradalom egy kapitalista iparággá vált” helyett azt kaptuk, hogy „virágzó iparág lett a nagy lázadásból”. Mindegy, hogy a fordító szándékosan tompította el a szöveg élét, vagy csak így találta frappánsabbnak, a lényeg nem is ez, hanem hogy el kell fogadnunk, hogy igaza van. A rockzene lázadása sajnos legtöbbször még akkor is csak egy performatív gesztus szintjét érheti el, ha amúgy a bandatagok vérbeli antikapitalisták.

Ez persze nem jelenti, hogy azonnal ki kell dobnunk az összes System of a Down pólónkat. Attól, hogy ezek a zenekarok nem fogják megváltani a világot, még nagyon fontos szerepet tölthetnek be az üzeneteik terjesztésével és azzal, hogy jó ügyekben mozgósítják a közönségüket. Ilyesmire talán a legismertebb példa, mikor 2000-ben a Rage Against The Machine egy napra leállította a New Yorki tőzsdét egy videoklipforgatásból kibontakozó gerillaakcióval.

A rock ernyője alá eső bandák természetesen az ősi lázadó vér miatt gyakrabban bírálják a fennálló rendet, mint más műfajok. De az Overton-ablaknak két széle van, és a jobboldali radikálisokat ugyanolyan könnyen bevonzza a rockzene felforgató potenciálja, mint a balosokat. Az előbbire majd később visszatérek, de most a baloldali, vagy legalábbis afelé hajló zenekarokkal akarok foglalkozni.

Talán nem túl merész azt állítani, hogy a mainstream rock, punk és metál inkább a baloldal felé kacsintgat, ha nem foglalkozik kifejezetten politikával. Sokszor előfordul, hogy egy dal szövege nem mondja ki a kulcsszavakat, de a sok költői cukormáz alatt megfogalmaz egy problémát, és azt tematizálja is, mégpedig nagyon hasonlóan ahhoz, ahogy baloldali mozgalmak és gondolkodók tennék.

Kezdjük egyből a Nirvanával. Mark Fisher nem légbőlkapta a gondolatot, hogy Kurt Cobain tisztában volt a saját helyzetével, amiben „minden mozdulatát már az előtt kiszámították, megvették és eladták, mielőtt egyáltalán megtette volna”. Cobain ezt leírja a naplójában.

„Kicsit úgy érzem magam, mint egy hülyegyerek, aki önmagáról és a zenekaráról ír, mintha valami amerikai pop-rock félisten lennék, vagy bevallottan én lennék a céges, előrecsomagolt lázadás terméke.[2]”

„A nagy kiadók. […] azok, akik egy gyékényen árulnak a kormánnyal, azok, akiknek az underground mozgalom a nyolcvanas évek elején nekiment a médiában, most végre megengedik a bomlasztónak tartott, alternatív gondolkodású együtteseknek, hogy kölcsönpénzből folytathassák keresztes hadjáratukat. Nyilvánvalóan nem ezért lapátolják beléjük a kölcsönöket, hanem azért, mert pénztermelő árunak tartják őket, de mi is felhasználhatjuk őket. Úgy teszünk, mint az ellenség, behatolunk a gépezetbe és belülről kezdjük megrohasztani. Szabotáljuk a birodalmat, miközben úgy teszünk, mintha az ő játékukat játszanánk. Annyi kompromisszum bőven elég, hogy átlássunk a blöffjükön.

És a szőrös, izzadt, macho, szexista és rasszista faszfejek hamarosan belefulladtok gyermekeitek lázadásának spermával és borotvapengével teli medencéjébe, a fegyveres keresztes hadjáratba, ami nem követi a programot, ami a forradalom törmelékével borítja majd a Wall Street-i padlókat. Meggyilkolja két rossz közül a kisebbet és a nagyobbat is, és elhozza az örökké tartó, steril és bakteriális, gyógyító céges megtisztulást őseinknek, hadd bámuljanak csodálattal és félelemmel eltelve. […] Ez a belső munka – a felvigyázókkal és a pomponlányokkal kezdődik, a szórakoztatóiparban dolgozókkal ér véget. A fiatalok türelmetlenül várnak.[3]”

„Abszolút és teljes mértékben támogatom: a homoszexualitást, a droghasználattal való kísérletezést […], az elnyomás elleni harcot (lásd: vallás, rasszizmus, szexizmus, cenzúra és hazafiság).[4]”

„Sok mindent szeretnék mondani, de ezt inkább rátok hagyom, azokra hagyom, akik nálam jobban ki tudják fejteni a dolgokat. A panaszokat alátámasztó tények, a vitához szükséges türelem. Lehetetlen leállítani az ültetvényesek, a munkásaik és rabszolgáik programját. A szolgák beleszületnek a saját világukba. Nem kérdőjelezik meg, nem is tudnak róla, belenyugvás nemzedékeken át, miatt, elfogadták, hogy »így van ez és nincs másképp«.[5]”

Ezek egyébként így vannak leírva a naplóban. Azért tűnnek kusza és kiforratlan gondolatoknak, mert inkább csak jegyzetek, mint megszerkesztett szövegek.

A naplóban Cobain arról is ír, hogy mennyire utálja Ronald Reagant és általában a jobboldalt. Etnikai tisztogatásnak[6] nevezi az Egyesült Államok intézményi rasszizmusát és azt is nehezményezi, hogy a kilencvenes években a nemi erőszak megelőzésére való törekvések főleg arra fókuszáltak, hogy önvédelmet tanítsanak a nőknek, ahelyett, hogy férfiakat tanítanának, hogyan kell nem elkövetni nemi erőszakot[7].

A Nirvana társadalmi kérdésekben mindig markánsan baloldali álláspontokat képviselt. Az Incesticide mellékletében külön felszólít minden homofóbot, rasszistát és szexistát, hogy hagyják őket békén, ne menjenek el a koncertjeikre és ne vegyék meg a lemezeiket. 1991-ben az egyik első abortuszjogi jótékonysági koncert legnagyobb fellépője a Nirvana volt, 1992-ben pedig szintén játszottak egy jótékonysági koncertet, ezúttal egy homofób törvénymódosítással szemben. 92-ben visszautasították a Guns N’ Roses-zal való turnézást is, mert Axl Rose többször megfenyegette, hogy megveri Kurt Cobaint, aki szerint Rose „rasszista, szexista és homofób” a Guns N’ Roses pedig „nem tud jó zenét írni”.

A Nirvana az In Bloomban beszól azoknak a rajongóiknak, akik szeretik énekelni a dalaikat, de igazából nem tudják, miről szólnak. Én senkinek nem rónám fel, hogy nem tudja értelmezni a Nirvana szövegeit, de Cobain naplója szerint a szándéka a dalszövegeivel az volt, hogy egy széleskörű kulturális és társadalmi paradigmaváltást idézzen elő.

„Szeretem nyugodtan és racionálisan, konformista módra megvitatni a nézeteimet, annak ellenére, hogy szélsőbaloldalinak tartom magam.

Szeretek behatolni a rendszer mélyére, úgy téve, mintha egy lennék közülük, s belülről, lassan rohasztani szét az egész birodalmat.[8]”

Kurt Cobain nem egyenesen a kapitalizmust támadta, hanem az azzal kéz a kézben járó hatalmi struktúrákat, főleg a patriarchátust. A stratégiája az volt, hogy beszivárog a rendszerbe, és onnan kezdi elrohasztani. A szomorú, bár visszatekintve nem váratlan eredmény az volt, hogy őt rohasztotta meg a rendszer és nem fordítva.

Persze nem Kurt Cobain volt az egyetlen elégedetlenkedő rockzenész a történelemben. Húsz évvel korábban a Black Sabbath Children of the Grave című dala a forradalmi fiatalságról szólt, akik együtt harcba indulnak a világ és a gyűlölet ellen, ami miatt akkoriban az atomháborútól való félelemben kellett élniük.

„Forradalomra gondolva
A gyerekek masírozni kezdenek
A világ ellen, amiben élniük kell
és a szívükben lévő gyűlölet ellen
Unják, hogy irányítják őket
És megmondják, mit tegyenek
Harcolnak a világgal, amíg nem nyernek
És mindent eláraszt a szeretet”

A War Pigs nem meglepő módon a háborúk ellen kardoskodik, külön kiemelve, hogy mindig a szegények járnak vele a legszarabbul.

„A politikusok elbújnak
Ők csak hadat üzentek
De miért kéne harcolni menniük?
Azt a szegényekre hagyják”

A Heaven and Hell utolsó verzéje pedig az uralkodók hazugságairól szól, és jól odaszól a Reagan-féle „a jólét majd lecsorog” alapú gazdaságpolitikának is, ami akkoriban kezdett szárnyra kapni:

„A világ tele van királyokkal és királynőkkel
Akik megvakítanak és ellopják az álmaidat
Azt mondják, a fekete igazából fehér
Hogy a Hold csak a Nap éjszaka
És hogy az aranycsarnokokban járva
Megtarthatod a lehullott aranyat”

A Death a Crystal Mountainben azokat a magukat kereszténynek valló embereket támadja, akik a hitükkel próbálják igazolni mások elnyomását vagy zaklatását. Akik a Bibliában foglaltakat az empirikus valóságnál megbízhatóbbnak tekintik, vagy szándékosan félreértelmezik a Biblia szövegét, hogy egy nekik kedvező világot hozzanak létre. Ez is ismerős lehet mindenki számára, aki az abortuszjogok vagy az LMBTQ-közösség mellett szállt vitába keresztény konzervatívokkal.

„Így kell ezt csinálni?
Forgatod a szemed, hogy azt láss
Amit csak akarsz
Ignoránsan feltételezel,
Sebeket ejtesz
A tőrré vált kereszteddel
Bent a Kristályhegyben
A gonosz formát ölt
Bent a Kristályhegyben
A parancsolatok újjászületnek”

Az ilyenfajta kriptikus, költői kacsintgatás a baloldal felé rengeteg bandánál megjelenik, és gyakran félreértik őket, mert nem mondják ki kerek perec, mire gondolnak. Erre az egyik legjobb példa a Rammstein. Egy teátrális, energetikus német zenekar, amiben az énekes kiejtése Hitler szónoklataira emlékeztet; nem meglepő, hogy megvádolták már őket azzal, hogy titokban nácik. Ez utoljára igazán a Deutschland nyomán terjedt el, főleg a videoklip láttán. Szerintem elég nehéz félreérteni a dal szövegét; a lírai én Németország hosszú történelmén végigtekintve próbálja kibogozni a saját belső konfliktusát, hogy hogyan kéne állnia a hazájához, és elég egyértelmű konklúzióra jut:

„Németország, a szerelmed
Áldás és átok
Németország, a szerelmem
Nem adhatom neked”

Ezekkel a vádakkal a Rammsteinnek a kezdetektől birkóznia kellett, pedig a szövegeik minden kétséget kizárnak. A Links 2 3 4 pontosan ezekre a pletykákra válaszul született, és a refrén Bertolt Brecht német szocialista szerző 1934-es Egységfrontdal című versének átirata, amiben Brecht egyesülésre buzdította a német szociáldemokratákat és a kommunistákat a nácik ellen. A Links szövege egyértelműen kimondja, hogy a zenekar szíve a bal oldalt ver.

„Azt akarják, hogy a szívem igaz helyen legyen
De mikor lenézek rá,
A bal oldalon ver”

Brecht műveire többször utalt már a banda, például a Haifisch-ben a Koldusopera nyitódalára.

Az Amerika az Egyesült Államok globális hegemóniáját kritizálja. Sokaknak csak a „Coca-Cola és néha háború” sor maradt meg a dalból, de a szöveg ennél messzebbre is megy. Szarkasztikusan azt is elmondja, hogy mind Amerikában élünk, és hogy ez nagyon jó, mert egy nagy körben táncol mindenki. De a táncot Amerika akarja irányítani, akkor is, ha mások inkább egyedül csinálnák. Megmutatja, hogyan kell, és a végén annak is muszáj táncolnia, aki soha nem is akart, mert Amerikában élni csodálatos.

„Ha tánc lesz, én akarok vezetni
Akkor is, ha egyedül forogsz
Hagyd magad kicsit irányítani
Megmutatom, hogyan kell

Körben táncolunk, szeretetben
Szabadságot játszik minden hegedű
Zene szól a Fehér Házból
És Miki egér áll Párizs előtt

Mind Amerikában élünk
Amerika csodálatos
Mind Amerikában élünk
Amerikában, Amerikában

Tudom, mik a jó lépések
És megvédelek a botlásoktól
És aki a végén nem akar táncolni
Az még nem tudja, hogy neki is kell”

A banda egyébként szükségét érzi annak is, hogy a német szövegbe angolul beszúrja, hogy ez nem egy szerelmes dal, nehogy egy hülye amerikai republikánus politikus kampánydalnak használja. Az Amerika hivatalos angol verziója még a németnél is szókimondóbb: ez már kerek perec megmondja, hogy a nemzetközi tánctéren az Egyesült Államok minden mozdulata burkolt fenyegetés, amolyan Dennis Reynolds-féle implikáció.

„Megteszed? – (Nem.)
Meg kéne? – (Nem.)
Megteheted? – (Nem.)
Kényeztetsz? – (Nem.)
Ha nem akarsz (Bántani foglak)
Ha nem kellek (Bántani foglak)
Ha nem szeretsz (Bántani foglak)”

A Donaukinder a környezetszennyezés, a Mann gegen Mann pedig a homofóbia ellen emel szót. Az Armee der Tristen azzal foglalkozik, hogy a fasiszta mozgalmak hogyan toboroznak szomorú, magányos, keserű és reményvesztett férfiakat, közösséget és életcélt ígérve nekik.

Az Angst arról szól, hogy ugyanezek a fasiszták hogyan használják fel a rasszizmust és a xenofóbiát arra, hogy félelmet és bizonytalanságot szítsanak az emberekben és így támogatást szerezzenek. A dal főmotívuma, a „schwarzen mann” németben kétértelmű; egyszerre jelent fekete embert és a mumust. Mármint olyan mumust, akivel a gyerekeket ijesztgetik, hogy ha nem viselkednek jól, akkor elviszi őket, de persze igazából nem létezik. Erre a kétértelműségre épül a teljes dalszöveg, és gyakorlatilag azt mondja, hogy a fasiszta vezetők olyasmitől ígérnek védelmet, ami vagy nem létezik, vagy nem jelent fenyegetést.

A videóban egy fekete nő a földön ül a gyerekével, szögesdróttal körbevéve, miközben sztereotipikus fehér középosztálybeli férfiak vidáman nyírják a füvet és újságot olvasva grilleznek. Aztán egy csapat pomponlány kigurít egy kényszerzubbonyos fickót egy pódiumhoz, aki elkezd a tévén keresztül beszélni a fűnyírós férfiakhoz, és beszippantja őket. A férfiak erre elkezdenek téglákat venni a pomponlányoktól és falat építeni maguk köré, aztán már kamerákat, szögesdrótot és végül fegyvereket is. A vezetőjük képe ellen fordulnak a tévében, elkezdenek lőni rá, de összedől az egész építmény, darabokra hullik minden és a végén csak az őrjöngő kényszerzubbonyos szónok marad. A stáblista alatt Till Lindemann szétveri a tévét, és minden ütéssel visszatér egy kicsi szín az eddig fekete-fehér videóba, ami elég egyértelmű vizuális metafora arra, hogy a szónok megtagadásával a leegyszerűsített „mi kontra ők” világkép is megszűnik.

Egyébként a Rammstein videói gyakran adnak többletjelentést egy dal szövegének. Az Ausländer videója a személyes kedvencem, mert tökéletesen parodizálja az egykori gyarmattartó országok tisztára mosott kulturális emlékezetét a gyarmati történelmükre vonatkozóan. Az őslakos férfi már a parton állva üdvözlőtáblával várja a fehér felfedezőket, jót buliznak meg táncolnak, kapnak egy pedikűrt, a misszionárius spanyolul tanítja a gyerekeket. A fáradt vadászokat és a zsákmányukat az őslakosok hazaviszik, este a tábortűz mellett táncolnak, aztán mindegyik felfedezőt hazaviszi egy nő a kunyhójába. A videó végén a parton a felfedezők könnyes búcsút vesznek az őslakosoktól és a hófehér gyerektől, aki erősen implikált, hogy az egyik kunyhóban fogant az este, felpakolják a zsákmányukat és elindulnak haza. Az ottmaradt faszi meg király lesz, vagy valami. Az egész videó minden egyes snittje sebészi pontossággal megtervezett szatíra.

A bandatagok interjúkban is többször megszellőztették már a politikai álláspontjukat, például ebben a német Rolling Stone interjúban 2019-ből. A Three Arrows csinált egy nagyon fasza és részletes elemzést a Deutschlandról és a zenekar politikájáról, azt érdemes megnézni.

De az ilyen homályos, költői megfogalmazás megtévesztő is lehet. A korai Metallica néhány dalát például nem nehéz rendszerkritikusnak értelmezni. A háború rossz, az elmegyógyintézetekben embertelen körülmények között tartják a bezártakat és az igazságszolgáltatást teljesen kiüresítette a pénz. Eddig elég jól hangzik, de mikor kitört az Öbolháború, a Metallica azonnal szembement a korábbi háborúellenes üzeneteivel, rárakta a Gadsden-zászló kígyóját az új album borítójára, és írt egy nacionalista háborús propagandadalt, amiben a megszemélyesített és kétségkívül Amerikával azonosított „szabadság” csak akkor lép harcba, ha provokálják, de olyankor a végsőkig harcol. A fekete album 16-szoros platinalemez lett, és általa a Metallica bekerült a fősodorba.

Egyébként én nem tartom teljesen kizártnak, hogy a korai Metallica és a Megadeth valamennyire baloldali volt, mielőtt megöregedtek. A thrash metálnak a kezdetektől része egy bizonyos szintű osztálytudat, és nem ritka az antikapitalizmus sem olyan zenekaroknál, mint mondjuk a Kreator, a Sepultura, a Havok, a Voivod, a Xentrix, a Violator és a Judiciary. És akkor olyan crossover bandákat még nem is említettem, mint a Power Trip, az Iron Reagan vagy a Rumble Militia.

Előfordul, hogy nem szükséges olyan részletesen kielemezni egy dalszöveget, hogy feltörjön tőle az irodalomérettségi miatti PTSD. Van, hogy egy zenekar egyszerűen megmondja, mit gondol, és nem vesztegetik senki idejét. Ez főleg a punkra jellemző, mert ennek műfajként az egyik legfontosabb eleme, hogy könnyen hozzáférhető. Nem feltétlen kell tudni hangszeren játszani egy banda alapításához, és nem kell egy költői géniusznak lenni a szövegek megírásához vagy megértéséhez. Gyakran már a dalcímekre ránézve egyértelmű, hogy pontosan milyen értékeket képviselnek.

Sok metálos egyébként azért gondolja, hogy zenéje nem politikus, mert azt hiszi, csak az számít politikának, ha valaki arcon vágja őket egy vörös csillaggal, vagy megmondja nekik, melyik pártra szavazzon. Mármint igen, ez is megtörténik néha, de a politika ennél sokkal többet jelent. Mélyen áthat minden emberi tevékenységet és társadalmi struktúrát. Mikor valaki azt mondja, hogy minden, és szó szerint minden politika, azt úgy érti, hogy az emberi létezés minden megnyilvánulásának van valamilyen politikai vetülete, amin keresztül megismerhetjük, megmagyarázhatjuk, és végső soron megváltoztathatjuk a fennálló társadalmi rendet.

Például mikor egy belsőépítész csak a női mosdóba tervez pelenkázót, azzal implicit módon azt üzeni, hogy a gyerekgondozás egyedül a nők dolga, és ezzel a konzervatív nemi szerepek mellett foglal állást. Mikor egy közterület felületeire vasdarabokat raknak, hogy a hajléktalanok ne tudjanak odafeküdni, vagy a fiatalok ne tudjanak gördeszkázni, az annyit jelent, hogy a hajléktalanok és idegesítő fiatalok szenvedése fontosabb, mint hogy kényelmes és befogadó környezeteket teremtsünk.

Szerintem ezért lehet, hogy sokan nem tekintik politikainak például a környezetvédelmet vagy a veganizmust. Mindkettőnek komoly hagyománya van a crust punkban és death metálban. A Gojira, a Cattle Decapitation, a Disrupt és a Carcass is sokszor felhívta már a figyelmet az ipari hústermelés kegyetlenségére és iszonyatos környezeti hatására. Ez utóbbi amúgy szerintem sokkal meggyőzőbb érv, mert még az se szeretne megfőni a bőrében ötven év múlva, akit egyébként nem nagyon hatnak meg az állatok. Jobban belegondolva a Cattle Decapitationt lehet mégis politikai bandának tekintenék, amiért már azelőtt kiállt a transzjogokért, hogy az menő lett volna.

Az utolsó szempont, amit szerintem érdemes figyelemmel követni, az a bandák tevékenysége a zenéjük tartalmán kívül. Milyen fesztiválokon lépnek fel, és milyen merchet árulnak? Támogatnak valamilyen ügyet? A Napalm Death például lemondott egy fesztivált, mikor kiderült, hogy a Peste Noire, egy fasiszta banda is fel fog lépni. Ezt nem csak úgy mondom, a frontember is így hivatkozik a zenekarra. Mikor közönségi nyomásra a fesztiválnak dobnia kellett a Peste Noire-t, minden, de komolyan minden metállal foglalkozó oldal elkezdett toporzékolni, hogy az antifa most már túl messzire ment.

Tényleg képesek hosszú cikkeken keresztül rinyálni, hogy „nem hagyhatjuk, hogy ezek a gyíkvállú, kékhajú, szójatej-ivó istengyilkos antifa szuperkatonák bemocskolják a kedvenc fasiszta bandáinkat!” A Napalm Death emellett árul egy abortuszhoz való jogot támogató kitűzőt, és a bevétel felét egy ezzel foglalkozó alapítványnak adományozza. Meg van ez a szivárványos-nyuszis rózsaszín pólójuk, aminek a hátán egy anti-homofób szlogen van, szóval a Napalm Death részemről akkor is oké lenne, ha a dalaikban nem lenne szó politikáról.

Ugyanígy vagyok például a Green Lunggal, aminek a dalai erdőkben táncoló boszorkányokról szólnak, de van egy „náci okkultisták baszódjatok meg” feliratú felvarrójuk, aminek a bevételével most épp az ukrán menekülteket segítő Lengyel Humanitárius Akciót támogatják. A Gojira jótékonysági árveréseket szervez amazonasi őslakosok javára, és együtt tüntetnek velük az őserdő védelmében.

Néha a Bandcampet böngészve találok valamilyen jótékonysági válogatást, amik például a 2020-ban Görögországban leégett menekülttábor lakóinak gyűjtenek pénzt, intézményes rasszizmus elleni csoportoknak, vagy abortuszjogokért küzdő szervezeteknek. Ezeken általában több tucat vagy akár száz dal is van, mind különböző zenekaroktól. Szerintem az ilyen típusú állásfoglalások is értékesek, mert nem feltétlen kell minden bandának politikával foglalkoznia, és nem is lehet mindenki akkora fenevad, mint a Bolt Thrower, hogy baseball-ütővel verjék agyon a nácikat a koncertjeiken.

4. Náci black metál, apátia és politikai nihilizmus

Ahogy már korábban említettem, a rock extrémebb alműfajai minden radikálist bevonzanak. A punk és a crust elég sikeresen lép fel ellenük, nagyon egyértelművé teszik, hogy a jobboldalnak nincs helye a közösségeikben.

Ez sajnos a metálra kevésbé igaz, az előadók kicsi, de hangos része, főleg a black metálban leplezetlen náci, még a szubzsánerüket is nemzetiszocialista black metálnak nevezték el. A metálos közösség nagy része efelett szemet huny, mondván ők el tudják választani a művészt a művészettől. Ez a hozzáállás szerintem kevésbé állja meg a helyét, mikor a szóban forgó művészet maga náci jelképeket használ és náci eszméket hirdet. Ráadásul az ezen zenekarok kasszájába lemez- és jegyeladásokon keresztül befolyt pénzről többször kiderült, hogy egyenesen igazi, erőszakos szélsőjobboldali szervezetekhez kerültek. Egyes bandák aktívan toboroznak ezeknek a csoportoknak.

Az Asgardsrei fesztivált Alexey Levkin alapította, aki a M8L8TH nevű náci black metál banda és a Militant Zone alapítója is. A Militant Zone egy náci black metálra specializálódott lemezkiadó. A fesztivált eredetileg Moszkvában tartották, de aztán Levkin Ukrajnába költözött, hogy csatlakozzon az ottani fasiszta milíciához, az Azov Zászlóaljhoz. Emiatt az Asgardsrei is átköltözött Kijevbe. A fesztivál összehozza egész Európa NSBM bandáit, például fel szokott lépni a fent említett M8L8TH, a Peste Noire, a Nokturnal Mortum, az Absurd és a Goatmoon.

Az Asgardsrei remek alkalmat kínál fasiszta csoportoknak Európa-szerte, hogy hálózatokat építsenek és toborozzanak. Gyakran vesznek részt fasiszta szervezetek és pártok a fesztiválon, például a fent említett ukrán Azov Zászlóalj, a német Harmadik Út, az olasz CasaPound és a görög Arany Hajnal egykori parlamenti párt, amit mára bűnszervezetnek nyilvánítottak.

Levkin és a fesztivál továbbra is szoros kapcsolatban áll az Azov Zászlóaljjal, például a Militant Zone székhelye az Azov egyik épületében van, Levkin pedig az Azov „politikai ideológusaként” hivatkozik magára. A Misanthropic Division nevű ukrán fasiszta milícia szintén az Asgardsrei fesztiválon keresztül toboroz, a kontaktjai közé tartozik természetesen Alexey Levkin, valamint Famine, a Peste Noire énekese és Hendrik Möbus, egy gyilkosságért elítélt német neonáci, aki mellesleg az Absurd nevű NSBM banda énekese.

Levkin magas rangú tagja egy Wotanjugend nevű szervezetnek is, ami „Führer-esteket” tart versolvasásokkal és NSBM-koncertekkel, amin Hitlert ünneplik. Ezek az emberek ezoterikus nácik, ami nagyjából annyit jelent, hogy a sima nácizmust vegyítik a misztikummal és az okkulttal, például Hitlert szó szerint egy isteni valaminek tekintik. A Führer-esten és az Asgardsrein fel szokott lépni Levkin másik zenekara, az Adolfkult, amihez nem is kell semmit hozzáfűznöm.

Alexey Levkin azt nyilatkozta a görög Arany Hajnal folyóiratában, hogy a zenélés neki nem csak egy hobbi, hanem minden aktivitása az ideológiai missziója érdekében történik, beleértve az Azovval való közös munkát, az Asgardsrei szervezését és az NSBM bandákban való tagságot. A görög Der Stürmer nevű náci banda énekese is hasonlót mondott a német Harmadik Úttal készült interjújában:

„Nekünk mindenekelőtt az üzenet a fontos, a zene csak másodrangú. Ezt a bandát nem csak azért kezdtük, hogy zenéljünk és sikeresek legyünk, hanem hogy egy politikai fegyverként és toborzóeszközként használjuk. A fennállásunk alatt sokan mondták el koncertek után, vagy üzenték meg, hogy a zenénk és a szövegeink miatt kezdtek el politikával foglalkozni és váltak hithű nácikká. Erre büszkék vagyunk, és ez bizonyítja, hogy megérte az erőfeszítés.”

Úgyhogy szerintem egyáltalán nem elfogadható álláspont, hogy el kell tudni választani a művészt a művészettől, ugyanis itt nem ez történik. Az NSBM védelmezői magát a művészetet választják el a művészettől. Olyan, mintha azt mondanák, hogy a Mein Kampfot is meg lehet ítélni egyedül az irodalmi értéke szerint, és nem szükséges hozzá figyelembe venni az alkotó politikai beállítottságát. Ez persze nem működik, mert a mű maga megegyezik a politikai megnyilvánulással. Ha egy NSBM banda ír egy dalt antiszemita konteókról meg arról, hogy minden háborús menekülteket szállító hajót meg kell torpedózni, azt nincs mitől elválasztani. Ez a legkisebb osztható egység. Nem lehet azt mondani, hogy de hát milyen jó a riff, ugyanúgy, ahogy a Mein Kampfot sem menti fel, ha igényes bőrkötésben adják ki.

Személy szerint a viking és kelta metállal, meg a testvérműfajaikkal sem vagyok teljesen kibékülve, mert, ahogy Fejes János is rámutat[9], ezek nemzeti romantikával szegülnek szembe a globalizációval és a kapitalizmussal. Ez pedig egy reakciós antikapitalizmust jelent, ami nem a kapitalista állapotok meghaladását sürgeti, hanem az abból való visszatérést egy korábbi állapotba, jelen esetben a középkorba, mielőtt a kereszténység végleg maga alá gyűrte Skandináviát. Ez nekem már önmagában bűzlik, mert a fasizmusnak szinte az összes definíciója a nemzeti romantikával és a mitikus múlttal kezdődik. Az sem segít a helyzeten, hogy a náci black metál bandák, akárcsak a modern szélsőjobb általában, gyakran használnak viking és kelta jelképeket.

A metálközösség jelentős része olyan csökönyösen ragaszkodik ahhoz, hogy a zenének nem kéne politikával foglalkoznia, hogy egyszerűen becsukja a szemét és tovább melengeti a kígyót a keblén, csak hogy ne kelljen magának is állást foglalnia, mert attól fél, azzal elszigeteli magát a metálszíntér egyes elemeitől. Odáig képesek elmenni, hogy a témát érintő mémek és a kommentjeik nevetgélve széttárják a kezeik, hogy hát igen, a black metál már csak ilyen kis sötét és gonosz.

Ez a hozzáállás megváltozik, amint szóba kerül a náci black metállal szemben létrejött vörös-anarchista black metál, ami magára vállalja, hogy egyedüliként felemelje a szavát a fasizmus ellen ebben az agresszívan semleges közegben. Ilyenkor a tömeg azonnal ellene fordul, amiért be akarja rángatni a politikát a metálba. Úgy tűnik, az átlag metálhallgató szemében az RABM cringe és izzadságszagú, és ez sokkal rosszabb, mint maga a fasizmus.

Ez pedig nem fest túl biztató képet a rockzene ernyője alá eső szubkultúrákról, és Reidmar Linda 2002-es tanulmánya[10] alapján meglepő módon a punkok sincsenek sokkal jobb helyzetben. Biztos van amúgy ennél frissebb kutatás is a témában, de nekem csak ez van meg nyomtatásban, és a benne foglaltak így is érdekesek lehetnek számunkra. Szóval hadd olvasok fel belőle pár bekezdést. A következőket az általa „rockereknek” hívott csoportról írta:

„[a rockerek] Lázadnak az általánosságok, a közönyösség, a megszokottság, a szürke hétköznapok ellen, mert nem akarnak a társadalom átlagembereként a »gépek sorába illeszkedni«, a feljebbvalónak szótlanul engedelmeskedni.”

„A szkinhedek mellett a rockerek szeretnek a legjobban politizálni. Mindenről szilárd, gondolatgazdag véleményük van. A punkokkal ellentétben ők inkább nyugat felé, Európa felé orientáltak, a szkinhedeknél pedig szélesebb látókörűek. Pontosítva, a csak Magyarországra koncentrált nacionalista gondolatokon túl, elsősorban világméretű problémák, mint az elhatalmasodó globalizáció, »elamerikásodás«, erősödő előítéletek, intolerancia stb. aggasztják őket, melyek következményeit Magyarországra is kivetítik.”

„Nemzeti értékeink megőrzését is fontosnak tartják. »Az összes művészeti dolog … magántulajdonban van… Az állam, ha megveszi, mit csinál vele? Átalakítja. Jó lesz földalatti bunkernak, jó lesz bevásárlóközpontnak.«” […] „Felelősséget éreznek a társadalomért, jobb irányba fordítására törekednek. Épp ezért elengedhetetlennek érzik az apa és fia közötti gondolatok, értékek átadását. »Mi vagyunk az a generáció, amely még tudna változtatni. Mert ha nekünk nem sikerül, akkor a gyerekeinket kell úgy nevelni, hogy ők legyenek értelmesebbek… És ez már bizonyos fajta előrelépés ahhoz, hogy megváltoztassuk a világot.«”

A punkokról pedig ezeket írta:

„A punkok zenéje alárendelődik a szövegnek. A szöveg fontosságát a néhány hangból álló dallam is érzékelteti. »A szövege a leglényegesebb szerintem. Nagyon sokszor valaki meghallgat egyet, és teljesen kiakad, vagy egy idő után felismeri, hogy csak az igazat adják elő, ami megtörténik, a mindennapi életet. Ez a lényeg! Ez a jó a punk zenében, hogy sohasem voltak kormánypártiak. A kommunizmus alatt azért volt tarajuk, mert az tilos volt. Most meg ez már divattá vált. De most a mai kormány ellen lázadnak. Aki punk volt, annak sosem volt semmi jó. Ez végül is egy ilyen életstílus, hogy minden ellen lázadunk. Ez a lényege.«”

„A perifériára szorulva mindent feketében látnak, és lázadnak minden ellen. Elfogadhatatlannak tartják az összes – társadalom alkotta – intézményt, legyen az iskola, munkahely, egyház, vagy házasság intézménye.” […] „A punkok ellenszenve mindig azok felé irányul, akik nem szűkölködnek anyagiakban. Bennük találják meg pénztelenségük fő okozóját.”

„A diszkósoknál azonban nagyobb ellenségnek számítanak a szkinhedek. A kezdetekkor kialakult szembenállás még Pápán sem szűnt meg. Szakadt, »nemtörődöm« külsejükkel – ha nem is tudatosan – továbbra is a káoszt hirdetik. Elég egy ilyen punk látványa, és a tisztaság, fegyelem megteremtésén munkálkodó szkinhed fiúkat cselekvésre készteti.”

„A punkok politikamentesnek vallják magukat, de inkább kelet felé húznak, a kommunizmust eszményítik. Politikai élettel kapcsolatos megjegyzéseikben elsősorban a pénz helytelen elosztása kap hangsúlyt. »Itt soha nem lesz politikus, aki akár egy szavazatot is megérdemel. Mindenki csak a maga malmára hajtja a vizet.«”

Azt ugye nem kell külön elmondanom, hogy a francia idézőjelekben levő mondatokat a szerző idézte az interjúalanyaitól.

Szóval itt már érezhető a szerző ellenszenve a punkokkal szemben, de az látható, hogy legalábbis Pápán 2002-ben a rockerek és a punkok attitűdje elég ígéretes volt; egy jobb világot akartak, konkrét elképzeléseik voltak a jövőt illetően és kritizálták a fennálló állapotokat. Hiányzott azonban egy lényeges összetevő, az osztálytudat. Ennek híján a rockerek nem igazán tudták, merre van az előre. Hiába sejtették, hogy a nacionalizmus, az elamerikásodás, a privatizáció és az erősödő intolerancia rossz irány, sem az ezek közötti összefüggés, sem a potenciális válaszlépések nem fogalmazódtak meg bennük.

A punkok szintén tisztában voltak vele, hogy a baloldal magyarázatot és talán megoldást is kínál a problémáikra, de a bénító politikai nihilizmus miatt célzatlanul maradt haragjuk és energiájuk egyedül a szkinhedekkel való zsigeri konfliktusban tudott felszabadulni. És ennek az ellentétnek a gyökere nem egy erős erkölcsi vagy politikai szembenállás volt a szkinhedek ideológiájával, hanem pont az, hogy védekezniük kellett az ellenük irányuló, ideológiai meggyőződésből eredő szkinhed erőszakkal szemben. Politikai célpontokként nem az őket támadó eszmékkel szemben próbáltak fellépni, hanem a képviselőikkel szemben, akiknek a motivációja számukra ismeretlen és érdektelen volt.

Valószínűleg azért vallották magukat politikamentesnek, mert nem tudtak elképzelni semmilyen politikai szerepvállalást a hivatalos választási politika által állított kereteken kívül.

A rockerek és a punkok ideológiai ignoranciája, apátiája vagy egyenesen nihilizmusa különösen aggasztó, ha összehasonlítjuk a korabeli szkinhedekkel:

„A pápai szkinhedek a többi ifjúsági szubkultúrától is erősen elkülönítik magukat. Büszkék arra, hogy – míg más csoportoknak nincs lényeges céljuk, »megtévedt fiatalok« – ők találtak maguknak irányt, és komoly ideológiával rendelkeznek.”

Ez az ideológia az ő esetükben a hungarizmus, aminek valahogy nincs meg ugyanaz a csengése, mint a neonácinak, pedig igazából csak magyar trikolorral leöntött fasizmusról van szó. A szkinhedek mindent utáltak saját magukon kívül, beleértve az összes etnikumot, ami nem a magyar, a szexuális kisebbségeket, és azokat, akik nem feleltek meg a rendről alkotott önkényes képüknek. Ebből eredt a punkokkal szembeni ellenszenvük is. A választási politikát a szkinhedek ugyanúgy megvetették, mint a punkok, de közben szerveződtek is. Gyűléseket tartottak, folyóiratokat adtak ki, és kapcsolatokat építettek más városok szkinhed közösségeivel.

Ha feltételezzük, hogy a szkinhedek nem változtak túl sokat az elmúlt húsz évben – és miért ne feltételeznénk, elvégre az egész eszmerendszerük a változás elleni küzdelemről szól – akkor több aggasztó gondolattal is szembe kell néznünk. Az első nyilván az, hogy a szélsőjobb elfertőződött seb módjára rohasztja a társadalmat, miközben a baloldal egyik fele nem érzi, vagy úgy tesz, mintha nem érezné a bűzét, a másik fele meg vég nélkül vitatkozik azon, hogy vajon mit is kéne csinálni velük. A másik, hogy míg relatív sok jobboldali és fasiszta magyar zenekar létezik, látszólag teljesen hiányzik a prominens baloldali ellenpólus, ami a nemzetközi színtérben megvan.

5. Megágyazott a Kádár-kor a jobboldali rockzenének?

A túlnyomáskiegyenlítő szelep analógiája a rockzenére a kapitalista országokban annyiban igaz, hogy egy önműködő, kimondatlan, és nem feltétlen szándékos tünete a rendszernek. Talán a láthatatlan kéz jó megnevezés rá, bár a kapitalisták teljesen mást értenek ezalatt. A Magyar Népköztársaság államkapitalista rendszerének vezéreiban tudatosult, hogy szükség van egy ilyen szelepre, úgyhogy a saját jól felfogott érdekükben rövid pórázon ugyan, de megengedték a konzervatív vezetők által szubverzívnek tartott műfajok burjánzását. Csatári Bence A Táncdal- és Sanzonbizottság tündöklése és bukása – Politikai megfontolások a kádári könnyűzenei cenzúrában[11] című esszéjében leírja, hogy az előadók tiltott, tűrt és támogatott kategóriái ugyan korán létrejöttek, de az idők során sokat változott, hogy mi alapján és hogyan bírálják el, hogy ki melyik kategóriába került.

A sanzonbizottság volt például az a szerv, ami felügyelte a Magyar Rádió műsorát. Az ő jóváhagyásuk nélkül a nyugatról indult új könnyűzenei irányzatok nem kerülhettek be a rádió repertoárjába, ezért késett éveket a jazz és a rock and roll megjelenése az éterben. A céljuk az volt, hogy a közönség elé kerülő tánczenében visszaszorítsák a „giccset, ízléstelenséget és az egészségtelen érzelgősséget”. Természetesen az, hogy mi számított giccsesnek, ízléstelennek és érzelgősnek, egyedül azon állt, hogy a sanzonbizottság vagy az alájuk rendelt intézményvezetők hogyan értelmezték a szocialista erkölcs és esztétika kimondatlan, közös megegyezésen alapuló téziseit.

A vendéglátásban tartott élőzenei előadások engedélyezésekor figyelembe vették többek között „a zenészek öltözködésének egységességét, arcuk borotváltságának fokát, valamint tisztaságukat”. A Magyar Hanglemezgyártó Vállalatnak is komoly fejfájást okozott a felforgató könnyűzene kibékítése az állami cenzúra akaratával. 1961-ben az MHV igazgatója szerint a könnyűzenében rendkívül nehéz volt olyan színvonalat biztosítani, ami hiánytalanul megfelelt a kultúrpolitikai szempontoknak.

Később már hajlandóak voltak támogatni olyan szerzőket, akik könnyűzenét játszottak ugyan, de megvolt a társadalmi érzékenységük és politikai kétértelműség nélkül énekeltek meg reális ellentmondásokat. Ezzel lett módja, hogy egy könnyűzenei előadó feltornázza magát a tűrtből a támogatott kategóriába, de továbbra is bárkit félreállíthattak olyan semmitmondó indoklásokkal, hogy az elbírálásra beadott dal kezdetleges, jellegtelen, vagy „a szöveg nem alkalmas tánczenében történő feldolgozásra”.

A hetvenes évek végére a rendszer megbékélt a nyugatról beszivárgott zenei műfajok népszerűségével, és inkább kihasználták őket, hogy több embert vonzzanak az állami rendezvényekre, például az akkoriban tartott szolidaritási rockfesztiválokra. A Kopaszkutya megjelenésekor a sanzonbizottságnak már sem ereje, sem szándéka nem volt kifogásolni a film eseményeit és betétdalait.

Takács Tibor a Botrányt Akarunk című könyvében a nyolcvanas évek establishmentjének és punkmozgalmának küzdelméről ír. Míg a sajtó, az MHV és az Erdős Péter-féle zeneipari félistenek a kezdetektől vészmadárkodtak, hogy a punk a nyugat-európai fasiszta mozgalmak trójai falova, a KISZ megpróbálta megszelídíteni a műfajt. Takács ezt írja:

„Az ifjúsági sajtó azért is respektálhatta a hazai punkegyütteseket, mert – alapvetően a mederbe terelés, a felügyelet szándékával – a nyolcvanas évek elején a KISZ is felkarolta az »amatőr« zenekarokat. A KISZ KB kifejezetten »ösztönözte« lapjait, mindenekelőtt az Ifjúsági Magazint, hogy nagyobb terjedelemben foglalkozzanak a könnyűzenével”[12]

Mivel a szerzők tisztában voltak azzal, hogy milyen tartalmú dalok mennek át a cenzúrán, szándékosan ehhez igazodtak. A mindenkiben munkálkodó öncenzúrának köszönhetően a Kádár-rendszer létrehozta a saját prekorporációs folyamatát. Ez, akárcsak a rendszer sok más eleme, csak annyiban különbözött a nyugati kapitalizmustól, hogy itt nem a nagytőke volt a kezdőpont, hanem az állam. Az újszülött zenekarok előtt tehát két út volt.

Egyrészt behódolhattak a rendszernek, ami a szárnyalásuk elé gördülő lehetséges akadályok nagy részét elhárította. Nem mondanám, hogy ez bármilyen baloldali elkötelezettségről árulkodna ezen bandák részéről, inkább célorientált önérdekről. Arról nem is beszélve, hogy a korabeli cenzúra rostáján szinte minden baloldali gondolat is fennakadt volna. A nyolcvanas évek sajtója például nem tudta eldönteni, hogy a punk mozgalmat anarchistaként vagy fasisztaként lenne célszerűbb feltüntetni ahhoz, hogy a lehető legjobban hiteltelenítsék.

„Egy […] újságcikk azt emelte ki, hogy a nyugatnémet punkok sokkal politikusabbak, mint angliai társaik, nemcsak rombolni akarnak, hanem keresik a megoldásokat is, jellemzően baloldali színezetű válaszokat adva a társadalmi és gazdasági problémákra. Ez a baloldal azonban eszmeiségét és gyakorlatát tekintve fényévekre volt a magyar állampárt hivatalos ideológiájától, ezért a cikkben zavaros fejű »hőbörgőkként« kellett megjeleníteni őket.”[13]

A másik út az önkéntes undergroundba szorulás volt, esetleg annak reményében, hogy az ott felépített közönség és befolyás elég lesz, hogy az óriási állami ellenszélben is érvényesülni tudjanak más csatornákon, például a szamizdatsajtón és kézről kézre járó másolt kazettákon keresztül. Néhány zenekarnak ez valamennyire sikerült, másokat, például a punkokat akkora lejáratókampányban hiteltelenítették, hogy egy egész könyv megtelik vele.

Az akkoriban határfeszegetőnek tűnő fekete bárányok sem tartoznak igazán ide, hiszen már egy állami koncerten való részvétel is a rendszerrel való megalkuvást jelentette. Jól illusztrálja ennek a rendezvénynek és általában a fekete bárányoknak a túlnyomásgátló szelepként betöltött szerepét a következő részlet Takács könyvéből:

„Nagy Feró kifejezetten a KISZ – általa »reformernek« titulált – Kulturális Osztályának és az ifjúsági sajtó szerkesztőinek tulajdonította, hogy nem nyírták ki teljesen a Beatricét, és nélkülük az 1980. augusztus 23-ai legendás »fekete bárányok«-koncert sem jöhetett volna létre: »Nehogy azt higgye valaki, hogy na, mi hárman jól megmutattuk a rendszernek. Ha akarta, engedte a rendszer, megmutathattuk; ha nem, hát le is söpörhetett volna bennünket.«”[14]

Engem nem lep meg, hogy a nemzet csótányának soha nem volt több gerince egy ízeltlábúnál. Azonban azt szerintem nyugodtan kimondhatjuk, hogy az alternatív a Kádár-kori Magyarországon is a létezett a fősodron belül, még ha nem is domináns irányzatként. A rendszer a nekik támasztott elvárásokkal és burkolt fenyegetésekkel prekorporálta a saját kontrollált alternatívját, amit kötött hozzá a köldökzsinór, eközben pedig a valódi alternatívot évekre lecsukta, és elrettentő példát csinált belőlük.

Az egyértelműség kedvéért én a valódi alternatív képviselői alatt például a nyolcvanas évek punkperein elítélt zenekarokat, köztük a CPg-t és a Mos-oit értem. Az alternatív jelen kontextusban üres minden morális töltettől, csupán annyit jelent, hogy megtagadja a fennálló rendszer kulturális dogmáit. Ez a két zenekar messze áll a tökéletestől, főleg a Mos-oi. Ők valóban írtak olyan dalokat, amiket rasszistának is lehet hívni, de ez egy elég gyenge szó. Nem igazán fejezi ki az idegengyűlölet mértékét a spektrumon, aminek az egyik végén egy jószándékú, de régimódi liberális anyuka van, aki minden ázsiait kínainak hív, a másikon meg népirtásra törekvő csoportok szószólói. Merthogy a Mos-oi következetesen az utóbbi csoportba esik; különböző dalokban a cigányság, románok, arabok és feketék kiirtását szorgalmazzák, miközben magukra fehér árjaként hivatkoznak. Ők egyébként hamar elhagyták a punk jelzőt, és inkább szkinhedbandaként kezdték meghatározni magukat. A modern szkinhedek a Mos-oit tartják az első magyar szkinhed bandának.

A CPg felett nem hiszem, hogy az én tisztem ítéletet mondani, de amennyire én látom a fennmaradt dalokból, nem volt fasiszta, viszont istenigazából anarchista sem. Nekem inkább a Sex Pistols-féle polgárpukkasztó nihilista mizantrópia jön át a szövegeikből. Mindenesetre értékelem az énekes, Haska Béla nézőpontját a nyolcvanas évek munkaviszonyairól.

Ez az egész kitérő a kései Kádár-kor kultúrpolitikai történetébe azért volt szükséges, mert szerintem innen eredeztethető annak oka, hogy a magyar rockzenei színtérből szinte teljesen hiányzik a baloldal. Ugyanis a fenti körülményekből a korabeli zenészek két tanulságot vonhattak le.

Az első, hogy a rendszerhez való konformitás kifizetődő, a másik pedig, hogy a magát kommunistának nevező rendszer volt az, aki cenzúrázta, undergroundba kényszerítette vagy bebörtönözte őket. Ha a fennálló hatalom, amit az ember izzó haraggal gyűlöl, baloldaliként, kommunistaként tünteti fel magát, akkor egyáltalán nem meglepő, hogy ezek a zenekarok a rendszerrel szembehelyezkedve antikommunista, jobboldali álláspontokba balettoztak bele.

6. A NER udvari lázadói

A Kádár-korban csak az adhatott ki lemezt, akire a hatalom rábólintott, és a rendezvényekhez és a PR-hoz is elengedhetetlen volt valamilyen állami szervezet segítsége. Aki odadörgölőzött a hatalom lábához, vagy legalábbis nem hugyozta le, annak sokkal könnyebb élete volt és több lehetőség volt előtte nyitva.

Ez a felállás a 2010-es években elkezdett újra formát ölteni. A Fordulat 30. számában jelent meg Patakfalvy-Czirják Ágnes és Barna Emília Dühöng a fősodor című tanulmánya. Ebben azt írják, az Orbán-kormány kulturális hegemóniája már kiterjed a könnyűzenére is, próbálják azt a maguk mellé állítani és a kommunikációjuk részévé tenni, egyszóval inkorporálni.

„A rendszer nemcsak az előző évtizedben a Jobbikhoz kötődő radikális jobboldali szubkultúrákban jelentős zenekarokat képes inkorporálni (Ismerős Arcok, Kárpátia és a nemzeti rock hálózatok egyéb fontos szereplői), hanem a mainstream pop-rock színtér szereplőit is (például a Kowalski meg a Vega vagy a televíziós tehetségkutató versenyek szereplői), valamint a rendszerváltás előtti, a rendszerellenes gesztusokkal szimbolikus erőforrásukat megalapozó, mára már a nosztalgiazenét képviselő előadókat is (Nagy Feró az egyik leginkább ismert ilyen szereplő)”[15]

A Kapitalista Realizmusban leírt prekorporáció a kapitalizmus működési mechanizmusainak láthatatlan keze által természetesen továbbra is köti a zenészek kezét, de ennek tetejébe jön még az orbáni hegemónia inkorporáló ereje is. Ahogy a piac hullámzásai hányják-vetik a zeneipar hajóját, a kormány lehetőséget lát, hogy megerősítse a befolyását a könnyűzenében. A Hangfoglaló Program része például az „induló előadók támogatása, előzenekar-program, zenei export, klubtámogatás, médiatámogatás, oktatás [és] könnyűzenei örökség”. A szerzők szerint

„A program tehát olyan mértékű anyagi támogatást, valamint erőforrásokhoz való hozzáférést (fellépési lehetőség, szakmai kapcsolatépítés) biztosít a populáris zenei előadók és a zeneipari szereplők egy jelentős szegmensének, amelyre a rendszerváltás óta nem volt példa. Az állami struktúra ilyen értelemben részben a digitalizáció és a drasztikusan lecsökkent lemezeladások nyomán meggyengült »hagyományos« piaci szereplők, különösen a lemezkiadók helyébe lépett.”[16]

Ugyanakkor arra is rámutatnak, hogy ez a zeneiparban dolgozók tömegei számára egy olyan kiszolgáltatottságot jelent az állam felé, ami új függőségi viszonyok létrejöttét eredményezte, hiszen innentől kezdve a piac mellett az államtól is függenek. A zeneipari dolgozók kollektív érdekérvényesítő ereje szakszervezet híján alacsony, viszont a nagy szakmai lobbicsoportok és a zeneipari hierarchia csúcsán trónoló nagymenők közel állnak a kormányhoz.

2020-ban azt a Demeter Szilárdot nevezték ki könnyűzene megújításáért felelős miniszteri biztosnak, aki emellett a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója is, de utálja a színházat és a magyar irodalom 80 százalékát kukázná, és aki Európát „Soros György gázkamrájának” hívta, az öreget „liberális Führernek”, a kitalált követőit pedig „liberárja hadseregnek”. Igazán példás erkölcsű és hozzáértő fickónak tűnik, örülök, hogy hozzá hasonlók töltenek be kormányzati pozíciókat.

A zeneiparral összefonódó szektorokban, például a rendezvényszervezésben rendre kormányhoz közeli vállalatok és állami cégek kapják meg a szervezést és kivitelezést. Ugyanilyen állami vállalatok szponzorként is szerepet vállalnak fesztiválokon és koncerteken, az MTVA pedig a támogatásával a zeneipar kapuit őrzi a Nagyszínpad tehetségkutató versenyen és a Petőfi Zenei Díjon keresztül.

A Covid alatt a 2020 tavaszi Maradj Otthon Fesztivál, az őszi Raktárkoncertek és a 2021-es Őszi Hacacáré nevű koncertsorozat mind állami forrásból, állami vagy kormányközeli vállalatok által lett lebonyolítva, ráadásul a büdzsé nagy része ezekhez a cégekhez került, nem pedig az előadókhoz. Az Őszi Hacacáré a választások előtt durván fél évvel volt megtartva 130 különböző helyszínen. Ezek nagyon kevés kivétellel mind Fideszes vezetésű települések voltak, és a helyi politikusok nem szalasztották el a lehetőséget a kampányolásra és a hírességekkel való fotózkodásra.

„A populáris zenei előadók ilyen közvetlen bevonása a politikai kampányokba a negyedik Orbán-kormány alatt, azon belül is a Covid-járvány nyomán vált igazán hangsúlyossá, összhangban a zeneipari munkások megnövekedett egzisztenciális kiszolgáltatottságával.”[17]

Szóval mostanra majdnem minden régi rocker nyelve tövig van a kormány alfelében. Szikora Róbert számára Orbán Viktor egy kiváló magyar ember és egy politikai géniusz, akit nem más, mint maga a jó Isten helyezett el a nemzet élén. Pataky Attila Orbán Viktoros pólóban ment be egy reggeli talkshowba, neki gratulált, mikor a magyar csapat döntetlennel kiesett a 2021-es Európa-bajnokságról és csillagos ötösre értékeli, ahogy az ukrajnai háborús helyzetet kezeli.

Kovács Ákos az első Orbán-kormány óta gyakorlatilag a Fidesz házi rockzenésze: akkoriban a Terror Háza Múzeum tárlatának zenei felelőse és a Magyar Telekom kommunikációjának producere volt, 2010 után pedig az átalakított közmédia zenei producereként dolgozott. A dalaiban és azon kívüli megnyilvánulásaiban a kormány keresztény-konzervatív retorikáját visszhangozza, az ahhoz tartozó szokásos szexizmussal, rasszizmussal, összeesküvés-elméletekkel és liberális véleményterror miatti rinyálással együtt.

„Ákos a globális hegemóniaharcban elképzelt, a »liberális« eszmék ellenében meghatározott nemzeti érdekek képviseletéért és a konzervatív kulturális értékek megőrzéséért vállalt szimbolikus politikát összeköti a hagyományosan rendszerellenes rockzene művelésével: »De a mi korunkban a felépítmény a liberális állameszme és a liberálisból következő hétköznapi életélmény. Szerintem, ha valaki ennek a népszerű vagy pop vagy rock műfajnak az antiestablishment, felépítmény-ellenes attitűdjét újra akarja éleszteni, annak nem a konzervatív értékrend ellen kell lázadnia, mert az már rég nincsen hatalomban vagy nem a székben ül.«”[18]

Ugyanebben a portréfilmben óriási átéléssel szavalja a Walesi Bárdokat, ami szerintem nagyon vicces, mert Ákos lenne az első, aki azt mondaná, hogy éljen Eduárd.

Ismert még a Tankcsapda esete a személyesen rájuk szabott kormányrendelettel, ami a Covid közepén egy hétvégére megengedte, hogy autós koncerteket lehessen tartani. A rendeletet olyan későn hozták meg, hogy egyedül a Tankcsapda tudott élni a lehetőséggel, mert ők előre tudták, és szerveztek egy koncertet. A többieknek erre nem volt ideje. Egy évvel korábban Debrecen fideszes polgármesterétől kaptak ingyenes próbatermet, és már azelőtt évekkel elkezdte a MOL szponzorálni őket, úgyhogy néhány albumukat csak MOL-kutakon lehetett kapni.

Viszont az összes kormánypárti kirakatrocker közül a kedvencem Nagy Feró. A faszi 76 éves és még mindig a határokat feszegeti. Milyen mélyre lehet vajon felkúszni a hatalom seggébe, mielőtt valaki megszűnik daliás lázadó lenni? Kommentár nélkül:

• Nagy Feró a Fideszről: Szerintem az nem lopás, hogy Mészáros Lőrincet bízom meg, hogy építse fel a toronyórát lánccal
• Nagy Feró: „Hadd nyaljam már azt a segget, ami nekem tetszik!”
• Nagy Feró: Nem lázadó voltam, hanem sértődött
• Nagy Feró szerint nem lehet Mészáros Lőrinc ellen lázadni, mert az csak egy tehetséges ember
• Nagy Feró szerint is benne van a Kossuth-díjában, hogy kiáll a Fidesz mellett
• Nagy Feró konzervatívnak tartja magát a szexben is
• Nagy Feró: a kutya is oda megy, ahol simogatást kap
• Nagy Feró: Nekem tetszik, hogy Orbán Viktor felköszöntött
• Nagy Feró egy fideszes politikus oldalán, migránsozás közben töltötte ki a nemzeti konzultációs kérdőívet
• Nagy Feró: A migránsok az összes nőt meg fogják erőszakolni, ez ezer százalék
• Nagy Feró azt mondja, aki még egyszer „hülyeséget” ír a magyar egészségügyről, azt nyakon vágja
• Nagy Feró: Egy Kossuth-díjast csak nem visz el a rendőr
• „Azt nem mertük volna énekelni, hogy Kádár fasiszta rezsimje”
• Nagy Feró: Ha működőképes rockzenét akarsz, annak valamilyen szinten, de mindig dörzsölődnie kell a hatalomhoz

És végezetül: „Nagy Feró: Mire észbe kaptam, fideszes lettem”. Természetesen csak azután, hogy megjárta az SZDSZ-t és a kilencvenes-kétezres évek mihazánkját, a MIÉP-et is. Szóval miért nem vált még Nagy Feró kegyvesztetté a szakadatlan seggnyalásáért? Nos, erre majd visszatérek.

A rockveteránok és a NER kapcsolatáról ajánlom Inkei Bence cikkét a 24.hu-n, a linkje a leírásban lesz. Érdemes azonban arról is szót ejteni, hogy mi történik azokkal, akik arcába köpnek a Nemzeti Együttműködés Rendszerének. Például mikor Fluor 2018-ban bekiabálta a köztévén, hogy Soros György, a Petőfi Rádió napokig nem játszotta a Wellhello dalait, pedig akkoriban minden nap játszották őket, volt, hogy egy nap alatt kilencszer is.

A 2020-as állami raktárkoncertek egyikén fellépett a Hétköznapi Csalódások. Hogy mi a francot keresett egy punk banda egy állami rendezvényen, az is egy érdekes kérdés, de a lényeg, hogy ott voltak. Az énekes egy Soros feliratú pólót viselt, amit a szervezők le akartak róla vetetni, és volt velük egy külön felfogadott színész, akinek egyedül az volt a dolga, hogy bohócnak öltözve kormányszlogeneket mondogasson.

A szervezők és a felettük lévő politikai illetékesek többször megkérték a zenekart, hogy bizonyos dalokat ne játsszanak, de természetesen ez nem hatotta meg őket. A koncertről készült felvétel is, de a végső vágásból kimaradtak a kormánynak kényes dalok, például a Viktor, az Abszurdisztán és a Geciország, valamint a bohócot és minden megszólalását is kivágták, és a pólón lévő Soros-feliratot is próbálták láthatatlanná tenni. Az összes többi raktárkoncertes fellépővel készültek promóciós anyagok, werkfilm és végig egyeztettek a felvétel utómunkája közben. A Picsával ez mind elmaradt, a végleges videót a közzététel előtti utolsó pillanatban mutatták meg nekik.

De mindez igazából semmi különös, mondhatni mindennapi dolog. Viszont az nem, hogy a Covid-előírások miatt a zenekari stáb összes tagjának, a bohóccal együtt, meg kellett adnia a szervezőknek a teljes nevét és lakcímét. A koncert után két nappal, mikor a bohócot alakító színész hazaért, a kapualjában öt „Kubatov emberei típusú” faszi várta. Megkérdezték a nevét, aztán mikor megbizonyosodtak róla, hogy őt keresik, jól megverték.

A raktárkoncerteken nem volt élő közönség, aki közül bárki felismerhette volna a bohócsminkben a színészt, a végleges videóban pedig nem láthatták, mert abból őt teljesen kivágták. A szervezők viszont tudták, hogy ki az, és azt is, hogy hol lakik, mivel meg kellett adni a járvány miatt, szóval nem nehéz kitalálni, hogy a kopaszok honnan tudták, melyik ház előtt várjanak.

Funktasztikus azt sérelmezi, hogy egyedül maradt kormánykritikus hangként a hiphopban. Fluor köztévés beszólását performatív diákcsínynek ítéli, és elég szánalmas hogy ma már az ellenzéki berkek ezt az ellenállás bátor aktusának értelmezik. Azt is felhánytorgatja, hogy a 2016-ban az Animal Cannibalsből ismert Ricsipít nevezték ki a Nemzeti Kulturális Alap Könnyűzenei Kollégiumának élére, aki így a testület többi tagjával, például Póka Egonnal, a Hobo Blues Band basszusgitárosával együtt döntött arról, hogy kinek és mennyi állami támogatás jut. Ricsipí abszolút semmilyen érdekellentétet vagy önellentmondást nem lát ebben az egészben.

A Red Bull Pilvaker elkurvulását is a konformizmusra hajlamos hiphop-színtérnek rója fel; a 2012-ben indult kezdeményezés célja az volt, hogy a klasszikus költészetet ötvözze a modern slam poetry-vel és hiphoppal, és mindet leöntse egy jó adag trikolorral és 1848-as romantikával. A 2014-es második etap már igazi rendezvény volt, és a tévében is közvetítették. A közmédia viszont csak a régi nagy költők tiszteletére tett felszínes gesztusokat értékelte, a politikai tartalmukat inkább elhagyta volna. Kinek kell, hogy Petőfi, Arany, Radnóti vagy József Attila verseinek feldolgozása aktuálpolitikai témákra reflektáljon? Hogy a Föltámadott a Tenger vagy a Walesi Bárdok pilvakeres verziója tükrözze az eredetiek üzenetét? A közmédia és a Red Bull szerződése alapján nem lehetett politikai tartalma a műsornak. Emiatt cenzúrára hivatkozva 11 fellépő visszalépett, és kiadták következő iszonyat nyers közleményt:

„Van politikamentes március tizenötödike, csak éppen hiányzik belőle valami. Mondjuk, a lényege, más nem. Azért érdekes ez a koncepció az MTVA részéről. Talán átnevezhetnénk a nemzeti ünnepet »Forradalmi Ifjúsági Napokra« is, az a módszer egyszer már bevált. Esetleg, ha ez sem depolitizálja az eseményeket, be is lehetne tiltani. Minek emlékezzünk a rebellióra? Tele van szabadsággal, egyenlőséggel, testvériséggel, egyéb liberális portékával. Nem kell ez nekünk. Nekünk fényesebb a kardnál a lánc.”

Ez csak részlet, de az egészet lehet olvasni, a linkje a források között lesz.

A slam költők elűzése a közmédiából a magyar sajtó napján igencsak szimbolikus pillanata a kormány folytatódó törekvésének, hogy akaratához hajlítsa a történelmet és maga mellé állítsa jelentős történelmi személyek közemlékezetben lakó képmását. Személyes megítélésem szerint azt állítani, hogy Petőfi Sándor vagy József Attila ma a NER zsoldosai lennének, felér a sírrablással. Erről a jelenségről én is beszéltem már a Halott emberek kitalált véleménye című videómban, szóval azt is érdemes lecsekkolni.

7. Nemzeti rock, szkinhedek és a formális szélsőjobb

Igencsak rosszindulatú dolog lenne egyenlőségjelet tenni aközé, hogy valaki önérdekből behódol egy fasisztoid tendenciákat mutató rendszernek, és aközé, hogy valaki maga fasiszta vagy egy jelentős hatalommal nem rendelkező, de büszkén és hithűen fasiszta párthoz dörgölőzik. Valamennyi különbség talán van aközött, akinek a fasizmus eszköz, és aközött, akinek cél, ha másban nem is, abban biztosan, hogy hogyan lehet hatékonyan fellépni ellenük.

Merthogy a továbbiakban igaznak vesszük azt az állítást, hogy a Mi Hazánk egy fasiszta párt, aminek a tagjai fasiszták, és számukra a fasizmus nem csak eszköz, hanem cél is. Hogy pontosan mi teszi őket fasisztává, az talán egy másik videó témája, de azért remélem, nem sokan vitatkoznak vele.

Van ugye ez a faszi, Toroczkai László, egykori Jobbik-alelnök, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom és a Hunnia alapítója, aki most a Mi Hazánk Mozgalom elnöke és frakcióvezetője, előtte pedig kilenc évig Ásotthalom polgármestere volt. A Hatvannégy Vármegyével 2001 óta minden évben megszervezte a Magyar Sziget nevű fesztiválját, először Verőcén, 2019 óta pedig Ásotthalmon.

A szervezők eszmeiségéhez igazodva a Magyar Sziget a kezdetektől egy erősen szélsőjobboldali közönséget kultivált. 2003-ban a fesztivál csak a velük baráti sajtót engedte be ingyen, az Indexet például nem, mégpedig azért, mert az előző évben a Népszabadság „voltaképpen egy szkinhedtábort mutatott be, ami viszont egyáltalán nem szerepelt a rendezvény saját magáról elképzelt sajtóarculatában”.

2005-ben az R-Go-nak az egyik gidája nélkül kellett fellépnie, ugyanis a lány félig fekete volt, és pár rasszista beszólás után a fokozódó hangulatban a fesztivál szervezői nem tudták garantálni a biztonságát. Egyébként az is egy érdekes kérdés, hogy egy akkor 16 éves lány hogyan került az eléggé szexualizált gidák közé, akiknek a háttérvokál mellett nagyjából csak annyi a dolguk, hogy biodíszletek legyenek.

2009-ben „Fehér Magyarország” és „Gyűlölöm a cigányokat” feliratú pólót viselő fesztiválozók megtámadtak egy terhes roma nőt és egy fiatal fiút, aztán megfenyegették a segítségükre siető helyieket, hogy „még ma megölnek a faluban minden cigányt”. A történetnek két részletére érdemes kitérni. Az egyik, hogy a támadók fehér fűzős bakancsokat viseltek; ez a hajdani fűzőkód alapján azt jelentette, hogy az illető fehér fajvédő. Sokak szerint a fűzőkód már nem érvényes, mert senki nem tudatosan választja meg a fűzője színét, de azért jó tudni, hogy volt ilyen jelentése a fehér bakancsfűzőnek.

A másik pedig, hogy a verőcei cigányok tartottak a további atrocitásoktól, de a megelőzésben és esetleges védekezésben nem támaszkodtak egyedül a hatóságokra. A szószólójuk elmondta, hogy „a helyi cigányok éjszakára figyelőszolgálatot állítottak fel az utcában, és reggelig őrzik egymás házát az esetleges támadástól”. Felismerték a szkinhed fesztiválozók által állított fenyegetést, és azzal is tisztában voltak, hogy a rendőrségtől túl sok segítségre nem számíthattak.

Ne felejtsük el, hogy ezidőtájt volt a harmadik köztársaság legsúlyosabb rasszista támadássorozata, aminek során három debreceni neonáci öt cigányt megsebesített és további hatot meg is ölt, a hatóságok pedig félig inkompetensek voltak, félig leszarták az egészet, így a nyomozás során többször vakvágányra futottak és egyszer igazoltatás után el is engedték az egyik elkövetőt. Az utolsó támadás napokkal a verőcei incidens előtt történt. Ilyen körülmények között egyáltalán nem meglepő, sőt kifejezetten ésszerű, hogy a verőcei cigányok nem bíztak abban, hogy az állam meg fogja védeni őket. A szomszédságok közösségileg szervezett önvédelme az anarchista kettős hatalom egyik formája. Szerintem egy elég fasza dolog, de most nem mehetek bele a részletekbe.

Térjünk vissza a Magyar Sziget krónikájához. 2010-ben a Hetek két újságírója tudósítani ment a fesztiválra, teljes árú jeggyel, mivel ingyen csak a baráti sajtó mehetett be. A szervezők kíséretet adtak melléjük, akik korlátozták, hova mehetnek, mit fotózhatnak le és kit interjúvolhatnak meg. Ezután Zagyva György Gyula akkori jobbikos képviselő bezárkózott velük egy faházba, és ostorral fenyegetőzve elmagyarázta nekik, hogy „ellenséges területre tévedtek, ahol egyfelől vége a demokráciának, másfelől azt tehetnek velük, amit akarnak”.

2011-ben a Betyársereg vezetője, Tyirityán Zsolt egyik beszédében kérdezte a fesztiválozókat, hogy lesz-e bennük annyi, hogy lelőjék a zsidókat, mert előbb-utóbb „el kell jutni oda, hogy egy gépkarabélynak az elsütő billentyűjét valaki meg tudja húzni, esetleg akkor, hogyha egy másabb bőrszínt lát”.

Szintén 2011-ben az is nagy port kavart, hogy a 77 embert meggyilkoló norvég fasiszta Anders Behring Breiviket is inspiráló svéd fehér nacionalista énekesnő koncertjén egy brit fasiszta politikus kart lendített és sieg heilozott, aztán azzal védekezett, hogy ő csak ugyanazt csinálta, mint az összes többi jelenlévő.

A fesztiválról készült cikkek közül több külön megemlíti, hogy kaphatóak voltak például a Mein Kampf nyomtatott példányai, Hitlert, Rudolf Hesst és Auschwitz bejáratát ábrázoló pólók és náci emléktárgyak. Egyes előadásokon öregemberek antiszemita összeesküvéselméletekről szónokoltak, másokon Hitlerjugend-filmeket vetítettek.

2019-ben már láthatóan kevesebben jelentek meg az első Ásotthalmon tartott Magyar Szigeten, mint a korábbiakon. Ennek miértjét Toroczkai, Tyirityán és Barcsa-Turner közösen próbálta kibogozni egy kerekasztalbeszélgetésen. Arra jutottak, hogy egyrészt a mai fiataloknak nincs identitásuk, túl sok kérdést tesznek fel, és inkább a Momentum „elmebeteg rendezvényeire” járnak, mert „undorodnak a jobboldaltól”.

Ez utóbbit a Fidesz és a Jobbik számlájára írják, és Toroczkai felveti, hogy talán ideje lenne a nemzeti rockról átváltani house zenére, hátha az jobban bevonzaná a fiatalokat. Ezzel gyakorlatilag beismeri, hogy a fesztivál soha nem volt több egy szélsőjobbos toborzóbulinál, és a zene csak sokadrangú volt. Meglátjuk, az idei Magyar Szigetre mennyien fognak lenézni. Gondolom a vártnál többen, miután a Mi Hazánk hat képviselővel bekerült a parlamentbe.

Mindezt azért kellett felhánytorgatni, hogy illusztrálhassam: a Magyar Sziget effektíve a magyarországi szélsőjobb hálózatának közepe. Innen indulva különböző kapcsolatok révén nagyon hamar el lehet jutni a modern magyar szélsőjobb minden jelentős személyiségéhez. Összefogja az olyan szervezeteket, mint a Mi Hazánk Mozgalom, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom és a Betyársereg. A Magyar Gárda is tiszteletét tette, amíg be nem tiltották, ahogy a Jobbik is, mielőtt elkezdtek eltávolodni a szélsőjobbtól. Sőt, azt mondhatjuk, hogy ez egy nemzetközileg is jelentős esemény, hiszen a Brit Nemzeti Párt tagja is idetévedt, akárcsak Saga, a svéd fehér nacionalista énekesnő, akinek a szövegei egy tömegmészárlást inspiráltak Norvégiában.

Ez az a fesztivál, ahol a magyar szélsőjobbos könnyűzenei színtér minden évben összegyűlik megsiratni Trianont. Persze a fellépők között sokan vannak, akik elutasítanák a „nemzeti rock” jelző használatát, és nem vallanák magukat kifejezetten nemzeti érzelműnek, ahogy ezt Toroczkaiék mondani szokták, de egyáltalán nem találnak abban kivetnivalót, hogy elfogadnak pénzt a mozgalomtól és segítenek tömegeket vonzani a toborzóeseményükre. A pénznek ugyebár nincs szaga. Ezen zenekarok közé tartoznak olyanok, mint mondjuk a Tankcsapda, a Depresszió, a Road, a Kowalski meg a Vega, a Rómeó Vérzik, a Leander Kills, a Moby Dick, a Pokolgép, az Ossian, a Lord, vagy a P.Mobil. Utóbbi kettő egyébként a Mi Hazánk más pártrendezvényein is fellépett már.

Persze a nemzeti rock és a szkinhed zene is képviselteti magát, már amennyire ezek között különbséget lehet tenni. Én nem teszek. A Magyar Szigeten, Rockstrandon, egyéni koncerteken és titkos underground náci fesztiválokon szoktak fellépni olyan zenekarok, mint a Kárpátia, Romantikus Erőszak, Hungarica, Magozott Cseresznye, Egészséges Fejbőr, Radical Hungary, Hunnia, Szkítia, Titkolt Ellenállás, Fehér Törvény, Egri Hangok, Tar Had és még sokan mások. Van egy ennél sokkal hosszabb listám, de nem tudom, hogy jó ötlet-e akár csak a nevük említésével reklámozni ezeket a bandákat.

Mint a náci black metál zenekarok, ezek is toboroznak szélsőjobboldali szervezeteknek, például a szkinhed buliknak gyakori tartozéka a Légió Hungária infópult, és a Blood and Honour neve is sokszor felmerül. A Légió Hungária az egykori Magyar Nemzeti Arcvonal és Magyar Gárda mintájára létrehozott fasiszta szervezet, a Blood and Honour pedig egy nemzetközi neonáci hálózat.

8. Hogyan vált a metál ilyen kibaszott reakcióssá?

A Toilet ov Hellen jelent meg Roman Temin cikke a következő címmel: Rock bármi ellen: Hogyan vált a metál ilyen kibaszott reakcióssá és mit kéne vele kezdeni? Ebben a cikkben, ami inkább hajaz egy tanulmányra, Temin a rockzene történelmén végignézve próbálja megmagyarázni a szélsőjobboldal térnyerését az extrém metálban. Azt írja, a Black Sabbath létrehozta a metál alaprajzát, azaz az okkult metaforákon keresztüli társadalomkritika keveredését a zenei konfrontációkészséggel. Idővel azonban ez az alaprajz elveszett.

A nyolcvanas években a metálzenekarok, például a Venom elkezdtek okkult és sátánista jelképeket használni, nem azért, hogy ezzel valami társadalomkritikát fogalmazzanak meg, hanem egyszerűen mert úgy gondolták, Sátán menő. Ezzel máig meghatározták mi is az, amiről a metál szól: a felháborításról, tabudöntögetésről, a gonoszról, a sötétről és kisebb részt a lázadásról. Sátánt kabalaként használva lehetett lázadni például az Egyesült Államokban és Latin-Amerikában, ahol a keresztény egyházaknak jelentős befolyása volt a politikára és azon keresztül a mindennapi életre.

Ilyen közegben a kereszténység arcába köpés legalább lélekben egy felszabadító dolog volt; a metál az elnyomó hatalommal szegült szembe, miközben egyre messzebb és messzebb feszegette a határokat a hangzás és a szövegek brutalitásában. Viszont Észak- és Nyugat-Európában, ahol az egyházak hatalma már rég elsorvadt, sokkal kevésbé számított lázadásnak az, ha valaki a felesküdött Sátánra. Mivel Sátán ezekben a társadalmakban nem volt elég polgárpukkasztó, elég szélsőséges, elég felforgató, a fiatal metálosok új megdönthető tabukat kerestek.

Máshol a metál a kereszténységet pont a hatalma miatt támadta, de itt nem volt hatalma, ezért a kereszténység elleni hadjárat a hatalom elítéléséből átfordult a gyengeség elítélésébe. A szövegekben kereszténység egy legyőzött ellenségként jelent meg, és a retorika, ami az egyház gyengesége miatti megvetését helyezte a középpontba, hamar átváltozott a militáns antihumanizmus egy formájává. A kereszténység megszűnt a zsarnokságot szimbolizálni, és helyette mindannak a forrásaként jelent meg, ami gyenge és utálatos az emberiségben. Ehhez illően Sátán azzá vált, akinek a vasökle elpusztít majd mindent, ami gyenge és utálatos.

Temin szerint ez az eszmerendszer a nevén kívül mindenben fasiszta, és később Varg Vikernesnek és társainak köszönhetően valódi fasiszta eszmék is elkezdtek terjedni a skandináv black metál szcénában, több gyújtogatáshoz és gyilkossághoz vezetve.

Mindezt persze mindenki elítélte, de a metálközösségben a tabudöntögetés egy valutává vált. A nyolcvanas évek eleje óta a gyorsuló és erősödő tabudöntögetés óriási inflációt okozott ebben a valutában: 81-ben Sátánról énekelni még a határok feszegetésének számított, de 93-ra már csak a templomok felgyújtása, gyilkosság és a fasizmus maradt a határokon kívül, és láss csodát, valaki odáig is elment.

„Így hát nem meglepő, hogy a nemzetközi metálközösség úgy kezelte bizonyos skandináv zenészek csínytevéseit, mint ami nem több a következő lélegzetnél, amit belefújnak a tabudöntögetés lufijába. Végtére is egy szubkultúra, ami ennyire összeforrt a keresztény értékek megtagadásával, nem visszakozhatott hirtelen, mikor valaki beváltja az ígéretét és megszeg többet a Parancsolatok közül. A metálnak „veszélyesnek” kellett maradnia, és ha ez azt jelentette, hogy néhány embert le kell szúrni és néhány jelentős zenész nyíltan hirdet fehér felsőbbrendűséget, hát legyen.”

Temin itt felidézi Kom Konyosying és Carter Soles esszéjét, ami a Posztmodern geekség mint szimulált etnicitás címet viseli. Ebben az esszében a szerzők felállítják a geek olyan definícióját, ami különbözik a strébertől és más rokon szavaktól. A geek olyan személy, aki azáltal kovácsol magának identitást a domináns kultúrán kívül és azzal szembe helyezkedve, hogy egy adott szubkultúrához kapcsolódó termékeket fogyaszt, ezzel a fogyasztással kifejezi elkötelezettségét, és ezáltal a szubkultúrán belül szimbolikus tőkét halmoz fel.

Egy tipikus geek esetében ez olyasmit jelent, hogy a rendelkezésére álló pénz, idő és energia nagy részét például képregényekre, videojátékokra, figurákra, anime emléktárgyakra, Comic-Con jegyekre meg hasonlókra költi, ezzel kifejezi az elkötelezettségét a képregényes, videojátékos, stb, szubkultúrákhoz, és ezáltal határozza meg az identitását.

A geek identitás része, hogy ő szembenáll a domináns kultúrával, a domináns kultúra pedig elutasítja őt, ezért a geekeknél kifejlődik egy jelenség, amit a szerzők szimulált etnicitásnak hívnak. A geek a domináns kultúra elutasítása miatt mellőzöttnek, megkülönböztetettnek érzi magát, hasonlóan ahhoz, ahogy egy etnikai kisebbség is mellőzött és megkülönböztetett a többség által.

Temin szerint ugyanezek a dinamikák egyértelműen jelen vannak a metál közösségekben. A metálrajongók a metál iránti elkötelezettségük mértéke alapján mérik össze magukat; aki nem üti meg a lécet, az egy pózer. A metálosok fogyasztása is fontos kérdés, például kinek nagyobb a lemezgyűjteménye, van több bandás pólója, több felvarrója a dzsekijén? Ki jár több koncertre, ki utazik hosszabb távolságokat koncertekért? Ki tud több dalszöveget felidézni? Mindenkinek ismerős, hogy egy izzadt, hosszú hajú metálos arc vizsgáztatni akarja, amiért felvett egy Metallica pólót. Fel tudsz sorolni három dalt? Három albumot? És a zenekar tagjait?

A hosszú haj, felvarrókkal és kitűzőkkel borított bőrdzseki, olvashatatlan logókkal vagy groteszk rajzokkal borított fekete pólók ugyanúgy meghatározó jelzői a metál szubkultúrának, mint a vastag szemüveg, a Marvel, DC és Star Wars termékek és a társas interakciókban való zavarodottság a geekeknek. A metál szubkultúraként külsőségekben is megtagadja a domináns kultúrát, tudatosan helyezi magát a perifériára, ahol mellőzöttnek és megkülönböztetettnek érezheti magát.

De ez a perifériára szorulás, mellőzöttség és megkülönböztetettség természetesen csak mutatóba van, vagy épp elterelésként: történelmileg a geek és metálos közösségek jelentős része fehér középosztálybeli férfiakból állt. Ők egy hajvágás és átöltözés után bármikor könnyedén be tudnak olvadni a domináns társadalmi csoportba, és hozzáférnek annak minden előnyéhez. Ezért szimulált etnicitásról van szó; a geek szubkultúrák önszántukból helyezkednek a domináns csoporton kívülre, és bármikor visszatérhetnek oda. A valódi etnikai kisebbségek előtt nem nyitott ez a lehetőség.

Mindez azért fontos, mert ebből eredően a metál szubkultúrához való csatlakozás egyik feltétele, hogy az ember elfogadja a tabudöntögetést. Enélkül a közösség tagjai hajlamosak az embert kiközösíteni, amiért nem elég elhivatott. A norvég black metál színtér kitágította a tabudöntögetés határait úgy, hogy ezután elfogadható legyen a fasizmus és a gyilkosság. Természetesen nem mindenki volt ezzel kibékülve, de nagyon kevés embernek volt elég felhalmozott szimbolikus tőkéje – azaz kevesen bizonyították eléggé, mekkora metálosok – ahhoz, hogy elítélhessék az új tabuk döntögetését anélkül, hogy kiközösítenék őket.

Varg Vikernes és Faust hiába voltak elítélt gyilkosok, az extrém zene legextrémebb úttörői voltak, és a metálban évtizedek óta az extremitás felpörgetése jelentette az előrehaladást. Emiatt nekik hatalmas volt a szimbolikus tőkéjük a metál szubkultúrában, ami azt jelentette, hogy mindenki máson óriási nyomás volt, hogy legalábbis szó nélkül hagyja a disznóságaikat, de inkább elismerje őket.

A kétezres-kétezertízes évek közepére a fehér férfiak hegemóniája elkezdett repedezni. A kapitalizmus végre felszínesen beadta a derekát a liberális feminizmus és az antirasszizmus követeléseinek, de a problémák alatt meghúzódó gazdasági egyenlőtlenségeket érintetlenül hagyta. Ahogy a fehér férfiak is megérezték a gazdasági válság hatásait, sokan nem igazán tudták értelmezni az eseményeket, hiszen nyugaton a marxista és baloldali elemzéseket eretnekként üldözték. A konzervatív média pedig jó szokásához híven elterelte az indulatokat a kapitalizmusról. A bűnbakot a liberalizmusban találta meg, amiért az látszólag veszélyezteti a fehér férfiak hatalmi pozícióját.

Ezzel egyidőben felnőtt a metálosok új generációja, akik az egyetemi éveik alatt a harmadik hullámos feminizmust és a liberális antirasszizmust tekintették a felszabadulás csatornáinak. Ezen kérdések osztálykomponense teljesen hiányzott az eszköztárukból, mivel a marxista gondolatok még a felsőoktatásban sem voltak elterjedek. Szintén ekkor történt, hogy a keresztény konzervativizmus gyors hanyatlásba kezdett az Egyesült Államokban, és e három tényező miatt a helyzet nagyon kezdett hasonlítani a 90-es évek Nyugat-Európájára, azzal a jelentős különbséggel, hogy itt és ekkor óriási volt a gazdasági bizonytalanság. A kereszténység, a metál nagy sárkánya, ami ellen évtizedek óta foggal-körömmel küzdött, most magától kimúlt. És kellett egy új sárkány.

A régi gárda bizalmatlan volt az új feltörekvő zenekarokkal szemben, akik még nem bizonyították magukat eléggé metálnak. A fiatalok nagy része nem volt olyan elnéző, mint a régiek, akik beengedték a nácikat a közösségeikbe, és többen a szavukat is felemelték emiatt. A régieknek ez nem sokban különbözött az tévés prédikátoroktól és a konzervatív politikusoktól, és nem nagyon számított nekik, hogy ezek az új zenekarok a konzervatív keresztények szöges ellentétei voltak, sem az, hogy velük szemben abszolút semmilyen fenyegetést nem tudtak állítani, és legkevésbé az, hogy nem is akartak állítani, mert ők maguk is metálosok voltak.

Viszont legalábbis abban egyetértettek a liberális monokultúrával, hogy vannak tabuk, amiket nem kéne döntögetni. A metál több, mint huszonöt éve fennálló ethoszát, ami köré az egész identitása épült, most belülről érte támadás. Ezt a régiek közül sokan elfogadhatatlannak tartották, és mikor oldalt kellett választani, nem szartak oda, ahonnan huszonöt éve enni kaptak.

Hasonlóan a videojátékokhoz, itt is sokan felvették a harcot a liberális antirasszizmussal, feminizmussal és a politikai korrektséggel szemben, amiért azok elvileg el akarták venni a szólásszabadságukat és amiért fenyegették a hegemóniájukat. Mert ne felejtsük el, hogy a régi metálosok túlnyomórészt azonos demográfiai csoport azokkal, akik a sokkal jobban dokumentált Gamergate mögött is álltak, és akiknek hasonló sérelmeik voltak; a színeshajú feministák nyavalygása miatt túl sok a színesbőrű és női főszereplő a játékaikban, ráadásul az utóbbiakon egyre többet takar a páncél.

És ugyebár mind tudjuk, hogy amikor összeverődik a mérges, csalódott férfiak kritikus tömege, akkor csendesen megjelennek a fasiszták is, észrevétlenül beépülni, árnyékokból a fülekbe duruzsolni, lassan radikalizálni, és végül élére állni a csoportnak, mikor már biztosak lehetnek benne, hogy követni fogják őket.

9. Mi a teendő?

Temin azzal zárja az esszéjét, hogy leírja, szerinte mit kéne tenni pontosan, ha meg akarunk szabadulni ettől a növekvő tumortól a metálközösségben. Mert az nem elég, hogy néha írunk róluk egy ejnye-bejnye cikket valamelyik netes híroldalon, vagy töröltetjük a koncertjeiket, ez ugyanis csak megerősíti az üldözési mániát a buta fejükben. Ha valóban és végleg ki akarjuk füstölni a fasisztákat, akkor más stratégiára van szükségünk.

Először is, a metálközösséget nem bármilyen külső erőnek kell megmentenie, hanem a metálközösségnek magának. A netes magazinok újságíróira úgysem hallgatnának azok az öreg, elkényelmesedett konzervatív vagy fasiszta zenészek, akihez szólni akarnak. Egy Varg Vikernes abszolút leszarja, mit írnak róla fiatal, liberális kívülállók, nagyon jól tudja, hogy az ő közönsége nem Noisey-t és MetalSucks-ot olvas, hanem Stormfrontot és 4chant. A médiára amúgy sem hallgatott soha a metál, hiszen az a kezdetektől csak vissza próbálta fogni a folyamatos határfeszegetést és tabudöntögetést.

A kilencvenes években a black metálba nem azért fészkelte be magát a fasizmus, mert a sajtó nem kongatta eléggé a vészharangot – lehet, hogy kongatták, de a közösség akkor sem hallgatott volna rájuk –, hanem mert a zenészek, kiadók, koncerttermek és fesztiválok nem húztak egy vonalat, és mondták, hogy eddig és ne tovább. Legalábbis nem elegen. Mert ugye csak olyanok mondhatták ezt kiközösítés nélkül, akik elég menők voltak, akik már bizonyították az elkötelezettségüket a metál felé, egyszóval akinek elég szimbolikus szubkulturális tőkéje volt felhalmozva.

Ha neves zenészek, mondjuk Max Cavalera vagy Karl Willetts, akik mindketten köztudottan baloldaliak, egy interjúban név szerint elítélnek egy általuk kifogásolható zenészt vagy bandát, az ő szavuk felbecsülhetetlenül többet ér egy random újságíróénál. Ha Karl Willets azt mondja, hogy kapja be Nergal vagy Famine, amiért egy büdös fasiszta féreg, akkor bizony Nergalnak és Famine-nek be kell kapnia. Ha a Sepultura vagy a Bolt Thrower azt mondja, hogy nem lép fel egy fesztiválon a Behemoth-tal és a Peste Noire-ral, akkor biztosak lehetünk benne, hogy nem a Sepulturát vagy a Bolt Throwert fogják dobni. Előbb-utóbb a fasiszta zenekarok vagy befogják a pofájukat, vagy éhendöglenek.

Másodszor, meg kell idézni egy nagyobb sárkányt. A folyamatos antikommunista propagandának köszönhetően a nyugati baloldal fokozatosan visszavonult az osztálypolitikától és helyette beleállt az identitáspolitikába meg a kultúrharcba. Ami egy fontos harc és nem szabad feladni, de hajlamos azt az érzést kelteni a fiatal, fehér heteró férfiakban, hogy mindenért őket hibáztatják, gyakran anélkül, hogy elismernék az ő sérelmeiket. Mivel azok meg ugyebár főleg osztályeredetűek, amiről alig beszélt bárki. Szóval míg sok szó esett arról, hogy miért rossz a nőknek a patriarchátus és a nem-fehéreknek az intézményesített rasszizmus, arról mindenki hallgatott, hogy a fehér férfiak bajai a legfőképp a kapitalizmusból erednek. Nekik a kultúrharcos identitáspolitikás baloldal nem kínált magyarázatot és megoldást.

Nem úgy, mint a konzervatívok és a szélsőjobb, akik tálcán adták oda nekik az üldözött, ostromlott identitást, és pontosan rámutattak, ki is döngeti a falaikat; ezek lennének a liberális feministák, akik az egyetemi kampuszokon terjesztik a posztmodern kulturális neomarxizmust, és tönkre akarnak tenni mindent, amit szeretnek. Ez a parasztvakítás két okból is baromi jó volt nekik: egyrészt megelőzte, hogy ezekben a fiatal férfiakban osztálytudat alakuljon ki, ezzel biztosítva, hogy a kapitalizmus nem lesz veszélyeztetve, másrészt bomlasztónak, támadónak bélyegzett és célba vett majdnem minden csoportot, amit a fasizmus szokott: az etnikai kisebbségeket, a liberalizmust, a baloldalt, az értelmiséget, és mindenkit, aki megtagadja a konzervatív nemi szerepeket, legyenek azok feministák vagy szexuális kisebbségek.

Szóval a nagyobb sárkány legyen a kapitalizmus. Ez nem áll távol a metáltól, én is említettem antikapitalista zenekarokat. Temin szerint a Sepulturához hasonló bandák képében mindig volt a metálban osztálytudat, de az extrém metál ezt elvetette, mert úgy gondolták, hogy a brutális zenéhez jobban illik a grafikus erőszak, Sátán és a fasizmus. De még ezekben a zenekarokban is van egy mély, kimondatlan neheztelés a nagy lemezcégek és a vállalati média felé, és ideje kiaknázni ennek az ellenszenvnek a potenciálját.

Harmadszor, vissza kell térni a jelentőségteljes szövegekhez. A Black Sabbath metaforaként használt okkult és sátáni szimbólumokat a szövegeiben, de ezt az extrém metál csak felszíni szinten vette át. Sátánról csak azért énekelt, hogy Sátánról énekeljen, ahelyett, hogy bármilyen társadalmi kommentárt próbált volna megfogalmazni vele. Vissza kell térni oda, mikor az extremitás eszköz volt, és nem cél. A metál lassan negyven éve javarészt Sátánról, a gonoszról, az erőszakról, szenvedésről, boszorkányokról, kardokról és sárkányokról, az okkultról szól, és ez kezd kurva unalmas lenni. Talán amúgy is jót tenne végre valami változatosság a szövegeket illetően. Ha a színtér egy része elkötelezné magát egy átfogó antikapitalista vízió mellett, az már elég lenne, hogy felkavarja kicsit az állóvizet.

Negyedszer pedig, fizikai közösségeket kell építeni. Az internet okozta atomizáció és elidegenedés a metálközösséget ugyanúgy érinti, mint mindenki mást. Az internetes közösségek könnyen alakulnak elszigetelt véleménybuborékokká, és ezeket ki kell tudnunk pukkasztani, ha meg akarjuk állítani a fasizmus terjedését a metálzenekarok és fanok körében. Mindent meg kell tennünk, hogy igazi közösségeket építsünk a helyi metálszínterünkben.

Nem csak szotyizni a koncertterem előtt, jól bebaszni, aztán egyből hazamenni, mikor vége a bulinak. Beszélgetni emberekkel, ismertségeket kötni, és ha felmerül a téma, következetesen elítélni a fasiszta bandákat, és a hülye konzervatívok által tolt mumusok helyett rámutatni, ki és mi az igazi ellenség. Elsőre szinte kizárt, hogy bárkit meggyőzzünk, de nem is baj, mert ez nem így működik. Amíg türelmesen, barátságosan és érthetően beszélünk, nem pedig leereszkedően és vádlóan, addig nyitva marad a lehetőség, hogy a beszélgetés később folytatódjon és idővel legalább részben megváltoztassuk valaki véleményét. Nem lehet túl nehéz, az igazság úgyis a mi oldalunkon van.

A fasiszták egyszerű és kielégítőnek tűnő válaszokat adnak iszonyatosan komplex kérdésekre. Felerősítik az emberek félelmeit és megoldást kínálnak rájuk. Csak úgy lehet hatékonyan megelőzni a térnyerésüket, hogy terméketlenné tesszük a földet, amibe vetni akarnak. Meg kell előzni, hogy a célközönségük beleessen a fasiszta gondolatok örvényébe, és aki már benne van, azt meg kell próbálni kihúzni, amíg nem késő.

Fel kell őket fegyverezni a szélsőjobbos retorika ellen, ez pedig állandó dialógussal és befogadó, türelmes hozzáállással érhető el. Az nem működik, hogy egyből hátat fordítunk mindenkinek, aki nem ért eleve egyet velünk, vagy szkeptikusnak tűnik. Az se működik, hogy leereszkedően azt mondjuk, nem az én dolgom téged tanítani, keress inkább rá a neten, mert a fasiszták soha nem mondják ezt. Bármikor örömmel előadják bárkinek az elméleteiket, és kifejezetten kiemelik, hogy senki másnak nem lehet hinni, csak nekik. A balosoknak nagyon jól tudnia kéne, hogy az interneten az első dolog, amit a Google fel fog dobni, azok jó eséllyel vagy kapitalista vállalatok, vagy szélsőjobbos csoportok weboldalai lesznek. Többek között ezért sem tanácsos egyszerűen azt mondani, hogy a Google ingyen van.

Szóval ez lenne a lényege Roman Temin esszéjének, nagyon ajánlom az eredeti elolvasását is, bár a lényeget azért én is elmondtam. Erre az egészre azért volt szükség, mert szerintem jó magyarázatot ad a szélsőjobb felemelkedésére a nemzetközi metálszcénában, és jól kiegészíti mindazt, amit én korábban elmondtam a hazai rockzenéről. A metál geek szubkultúraként való besorolását különösen érdekesnek találom, mert ez azt a kérdést is megválaszolja, hogy mondhat Nagy Feró ilyeneket meg ilyeneket:

Pontosan azért, mert ahogy Patakfalvy-Czirják Ágnes és Barna Emília leírta a Dühöng a Fősodorban, a Nagy Feró-féle nosztalgiazenészek a rendszerváltás előtti rendszerellenes gesztusaikkal halmoztak fel elég szimbolikus tőkét ahhoz, hogy a mai napig abból éljenek. Persze Nagy Feró minden rendszerellenes gesztusa bevallott hazugság és parasztvakítás, és ő is elmondta, hogy hangja nincs, és az egyetlen érdeme az, hogy ő a Nagy Feró. Ez pedig nem jelent többet annál, mint hogy a rendszer bábjaként eljátszotta a csúnya nagy lázadót, nehogy egy igazi lázadó kapjon figyelmet, aztán harminc évig olyan jól élt ebből a hazugságból, hogy elfelejtette, hogy soha nem volt több egy idomított kutyánál.

10. Konklúzió

Láthattuk, hogy Magyarországon a mainstream rockzene zöme önként kötötte magát a fokozatosan jobbra tolódó, egyesen a fasizmus felé tartó kormánypárt pórázára, az underground jelentős része pedig ezer szállal kapcsolódik a szervezett szélsőjobbhoz. A baloldal a punkot és hardcore-t leszámítva szinte egyáltalán nem létezik a magyar rockzenében.

A punkban szinte alapkövetelménynek kéne lennie az antifasizmusnak, és ezt a lécet rengeteg fiatalabb banda tényleg megüti, de mintha ez az attitűd nem ragadna át kellőképpen a közönségre. Főleg régi punkdalok kommentszekciójából és lájk-diszlájk arányából az látszik, hogy a közönség nem igazán vevő az ilyen gondolatokra. Például a 193. Cella Antifasiszta akció című dalán szinte kiegyenlített a lájkok és diszlájkok száma, a kommentekben meg mindenki fanyalog. Ugyanez igaz a 1997-es Rap és Punk a fasizmus ellen válogatásra is. A kommentek és a diszlájkok a punk dalokat szidják, de a rap daloknál inkább pozitívak, és ez tuti nem a felvételek minőségén múlott.

Mikor redditen megkértem a közösséget, hogy ajánljanak magyar baloldali vagy antifasiszta rockzenét, szinte kivétel nélkül punk, hardcore és crust bandákat mondtak. Aminek kifejezetten örültem, mert szeretem a crustot, de egyrészt ezek a bandák alig adnak magukról életjelet, másrészt eleve iszonyat nehéz őket megtalálni. És ez mérföldekkel le van maradva a szélsőjobb zenei hálózatának szervezettségétől.

A szélsőjobbnak több zenei fesztiválja van, szoros kapcsolatban más szervezetekkel, és vannak weboldalaik, ahol egy naptárba összegyűjtik és hirdetik az összes szélsőjobbos eseményt, például koncerteket, fekvenyomó versenyeket, és a Becsület Napjához és Szálasi kivégzésének évfordulójához hasonló fasiszta megemlékezéseket. Ehhez képest nekünk mi jutott? Néhány rég feloszlott zenekar másolt kazettájának felvételei a YouTube-on, teljesen üres Bandcamp-oldalak, amin a zenén kívül semmi nincs a zenekar közösségi médiájáról vagy koncertjeiről, a dalszövegekben pedig száz réteg költői cukormáz alatt homályos gesztusok a baloldal felé.

És ez szerintem baromi kevés. Persze vannak jótékonysági koncertek, ami jó dolog, de nem elég. Ennél több kell. Ki kéne építeni legalább egy minimális szintű antifasiszta zenei hálózatot. Ehhez jó minta lehet az, ami a black metál szcénában az elmúlt fél évtizedben történt. 2019-ig működött egy blog, ami összegyűjtötte az újonnan megjelent vörösanarchista black metál albumokat, aztán átköltöztek Redditre, ahol azóta a blog szerzője az r/rabm subon posztol. Az Antifasiszta Black Metál Hálózat Instagramon és YouTube-on posztol zenekarokról, Bandcampen pedig válogatásokat ad ki, amiből a bevétel egy részét eladományozzák.

Bandcampen több antifasiszta metállal foglalkozó kiadó van, például a Red Nebula, az Alerta Antifascista Records a Grime Stone Records és a Realm and Ritual. Még fesztiválok is vannak, például az Egyesült Államokban, Brazíliában és Németországban. Ezekhez hasonló kezdeményezések bőven ránk férnének itt, Kelet-Közép-Európában is.

Arról, hogy te mit tudsz tenni, te ott, a képernyő túloldalán, egyedül, egyéni szinten? Roman Temin tanácsaihoz nem sokat tudok hozzáfűzni. Ne támogass fasiszta bandákat, viszont támogass antifasiszta bandákat. Járj el a koncertjeikre, barátkozz össze a fanjaikkal és a bandatagokkal, vedd meg a CD-jüket, vagy ha igazán hipszterek, akkor a kazettájukat. És ha van lehetőséged, tényleg vedd meg, lehetőleg egyenesen a zenekartól, hogy a pénz minél kevesebb részét lopják el az enyveskezű zeneipari cégek.

Mikor a Bandcampen digitálisan megveszel egy albumot, annak az összegnek átlagosan a 82 százalékát a zenekar kapja meg, kivéve a Covid alatt megtartott Bandcamp Péntekeken, mert akkor a Bandcamp nem veszi le a saját részét, csak a feldolgozási költséget, így átlagosan a pénz 93 százaléka került a bandához. Sajnos amikor ezt írom, az utolsó Bandcamp Péntek május 6-án volt, és a következő még nincs bejelentve.

Az előfizetős zene streaming szolgáltatók híresen nagy tolvajok, hiszen a hozzájuk befojt csillagászati összegek jelentős részét zsebre vágják, a dalok jogtulajdonosainak pedig forintokat adnak. Ezek a tulajdonosok pedig többnyire ugyanazok a zeneipari óriások, akiknek hatalmas részesedéseik vannak a streaming szolgáltatókban, úgyhogy ők igazából csak átrakják a pénzt az egyik zsebükből a másikba, miközben az igazi szerzők szó szerint filléreket kapnak. Például a Spotify egy dal egyszeri lejátszása után 1,18 forintot fizet a jogtulajdonosnak, ami már kibaszott kevés, de ennek a nagyjából egy forintnak a nagyrészét megtartják a lemezkiadók meg hasonló zeneipari vállalatok, és a végén a zenészek tényleg nem kapnak többet néhány fillérnél lejátszásonként.

Ízlelgessük ezt egy kicsit; egy zenész kiadója, ami még nem is maga a zenész, nagyjából annyi forintot kap havonta, amennyi havi hallgatójuk van. A Téveszme például havi 3274 hallatóért olyan 3900 forintot kap. A Spotify egyébként nagyjából a középmezőnyben van a zene streaming szolgáltatók között ebben a tekintetben; a Deezer például alig több, mint 40 fillért, a YouTube Music pedig kábé 50 fillért fizet lejátszásonként, az Apple Music majdnem 3 forintot, a Tidal pedig 4 forint 75 fillért. A zeneipar a streaming korában kizsákmányolóbb, mint valaha, és nem mintha előtte olyan fasza lett volna. Jobb máshogy támogatni a zenekarokat.

A magyar antifasiszta zene hiánycikk, szóval aki zenél és van rá hajlama, megpróbálhatja betömni ezt a piaci rést. Sőt, aki nem tud zenélni, még az is megpróbálhatja. Egy punk dalhoz elég pár akkord és jó sok harag. Ha vissza akarjuk foglalni a szélsőjobbtól a rockot, akkor mindenkire szükség van. Természetesen nem kell minden bandának egyből átváltoznia a Rage Against The Machine-né, de a legkevesebb, hogy a cédék mellékletében, közösségi médián, interjúkban, koncerteken a dalok közötti dumálásban egyértelműen és következetesen megszellőztetik a véleményüket. Mert a Kárpátiához hasonló bandák sem szalasztják el soha a lehetőséget, hogy a romákra uszítsák a közönségüket, Trianon eltörléséről prédikáljanak és a nemzethalállal riogassanak.

Könyvek:

[1] Mark Fisher: Kapitalista Realizmus, 26. oldal (Napvilág, 2020)

[2] Kurt Cobain: Naplók, 185. oldal (Tericum, 2015)

[3] Kurt Cobain: Naplók, 168-169. oldal (Tericum, 2015)

[4] Kurt Cobain: Naplók, 130. oldal (Tericum, 2015)

[5] Kurt Cobain: Naplók, 113. oldal (Tericum, 2015)

[6] Kurt Cobain: Naplók, 259. oldal (Tericum, 2015)

[7] Kurt Cobain: Naplók, 169. oldal (Tericum, 2015)

[8] Kurt Cobain: Naplók, 100. oldal (Tericum, 2015)

[9] Fejes János: Nemzeti romantikával a globalizáció ellen – A kereszténység előtti Európa és az extrém metal esete in: Botos Máté (szerk.): A politikai reprezentációja a kortárs könnyűzenében, l’Harmattan, 2020

[10] Reidmar Linda: Mai ifjúsági csoportkultúrák Pápán in: Szapu Magda (szerk.): Ifjúsági „szubkultúrák” Magyarországon és Erdélyben, Scientia Humana, 2004

[11] Csatári Bence: A Táncdal- és Sanzonbizottság tündöklése és bukása – Politikai megfontolások a kádári könnyűzenei cenzúrában in: Botos Máté (szerk.): A politikai reprezentációja a kortárs könnyűzenében, l’Harmattan, 2020

[12] Takács Tibor: Botrányt akarunk!, 35. oldal (Jaffa, 2021)

[13] Takács Tibor: Botrányt akarunk!, 39. oldal (Jaffa, 2021)

[14] Takács Tibor: Botrányt akarunk!, 197. oldal (Jaffa, 2021)

[15] Patakfalvy-Czirják Ágnes, Barna Emília: Dühöng a fősodor. Fordulat 30

[16] Patakfalvy-Czirják Ágnes, Barna Emília: Dühöng a fősodor. Fordulat 30

[17] Patakfalvy-Czirják Ágnes, Barna Emília: Dühöng a fősodor. Fordulat 30

[18] Patakfalvy-Czirják Ágnes, Barna Emília: Dühöng a fősodor. Fordulat 30

Linkek:

https://24.hu/kultura/2021/03/08/magyar-rock-nagy-oregjei-nagy-generacio-orban-viktor-fidesz/
http://huppa.hu/slamtelenseg/

1 https://theconversation.com/how-elvis-permanently-changed-american-pop-culture-81917
2 https://www.rollingstone.com/music/music-news/when-elvis-presley-scandalized-america-and-mc-hammer-topped-the-charts-101852/
3 https://en.wikipedia.org/wiki/Palm_Desert_Scene
4 https://www.rollingstone.com/feature/a-report-on-the-sex-pistols-119989/
5 https://consequence.net/2020/11/johnny-rotten-sex-pistols-trump-good-morning-britian/
6 https://www.pinknews.co.uk/2020/10/13/sex-pistols-johnny-rotten-donald-trump-presidential-election-joe-biden-maga/
7 https://nypost.com/2021/04/27/sex-pistols-johnny-rotten-calls-woke-activists-lunatics/
8 https://pagesix.com/2019/04/26/johnny-rotten-wants-cops-to-stop-homeless-punks-says-wife-cant-cope/
9 https://en.wikipedia.org/wiki/Sleep_Now_in_the_Fire
10 https://en.wikipedia.org/wiki/Rock_for_Choice
11 https://www.washingtonpost.com/outlook/yes-kurt-cobain-was-a-grunge-icon-he-was-also-a-gay-rights-hero/2019/04/01/00a62e24-50a3-11e9-8d28-f5149e5a2fda_story.html
12 https://portside.org/2014-01-07/king-outcast-teens-kurt-cobain-and-politics-nirvana
13 https://www.rollingstone.com/music/music-news/guns-n-roses-vs-nirvana-a-beef-history-166180/
14 https://telex.hu/gazdasag/2020/12/21/egyenlotlenseg-trickle-down-economics-lecsorgas
15 https://www.rollingstone.de/rammstein-exklusives-interview-mit-till-lindemann-und-flake-lorenz-343190/
16 https://en.wikipedia.org/wiki/Metallica_(album)
17 https://en.wikipedia.org/wiki/Peste_Noire
18 https://thequietus.com/articles/29400-bolt-thrower
19 https://www.bellingcat.com/news/2020/01/02/dispatches-from-asgardsrei-ukraines-annual-neo-nazi-music-festival/
20 https://www.haaretz.com/world-news/europe/.premium-most-neo-nazi-music-festivals-are-closely-guarded-secrets-not-this-one-1.8260218
21 https://de.wikipedia.org/wiki/Misanthropic_Division
22 https://www.bellingcat.com/news/uk-and-europe/2019/09/04/the-hardcore-russian-neo-nazi-group-that-calls-ukraine-home/
23 https://der-dritte-weg.info/2022/01/interview-mit-nick-giohalas-jarl-von-hagall-von-der-stuermer-deutsch-englisch/
24 https://borfejuek.wordpress.com/2018/10/20/a-mos-oi-per/
25 https://24.hu/belfold/2021/01/22/cpg-punk-haska-bela-ujrakezdes/
26 https://444.hu/2020/06/19/demeter-szilard-miniszteri-biztoskent-koordinalja-a-magyar-konnyuzene-megujitasat-es-tarsadalmiasitasat
27 https://magyarnarancs.hu/kultura/demeter-szilard-gyuloli-a-szinhazat-a-magyar-irodalom-80-szazalekat-lekukazna-243314
28 https://telex.hu/belfold/2020/11/28/demeter-szilard-soros-gyorgy-a-liberalis-fuhrer
29 https://24.hu/belfold/2021/08/28/ingyenes-koncertsorozat-hacacare/
30 https://hvg.hu/elet/20200629_Szikora_Robert_Orban_Viktor_ur_szamomra_egy_kivalo_magyar_ember_es_egy_politikusi_geniusz
31 https://hvg.hu/elet/20210112_Szikora_Robert_A_jo_Isten_keze_van_abban_hogy_egy_ilyen_ember_az_orszag_vezetoje_mint_Orban
32 https://444.hu/2022/03/15/pataki-attila-orbanviktoros-poloban-ment-be-a-mokkaba-hogy-elmondja-hibatlan-lett-a-nemzeti-dal-friss-feldolgozasa
33 https://hvg.hu/kultura/20210624_Orban_Viktornak_gratulalt_a_nemetmagyarhoz_Pataky_Attila
34 https://24.hu/elet-stilus/2022/03/30/pataky-attila-fidesz-orosz-ukran-haboru-pontozas-elegedettseg/
35 https://444.hu/2015/12/14/kovacs-akos-a-noknek-az-a-dolga-hogy-tartozzanak-valakihez
36 https://444.hu/2019/05/04/kovacs-akos-londoni-turneja-soran-ugy-erezte-magat-mintha-mozambikban-lenne-es-ez-elgondolkoztatta-europa-jovojerol
37 https://hvg.hu/kultura/20160930_akos_menekultek
38 https://hvg.hu/itthon/20181023_Akos_szerint_liberalis_velemenyterror_van_o_is_erzi
39 https://www.youtube.com/watch?v=4nCTTH1zWCY
40 https://444.hu/2020/06/02/a-tankcsapda-tagjai-40-percen-at-magyaraztak-miert-jelent-meg-a-rajuk-szabott-kormanyrendelet
41 https://444.hu/2020/05/29/a-kormany-a-hetvegen-engedelyezte-az-autos-konnyuzenei-koncerteket
42 https://444.hu/2020/05/29/a-tankcsapda-pont-arra-a-ket-napra-szervezett-autos-koncerteket-amikor-a-kormany-megengedte
43 https://444.hu/2019/08/17/ingyenes-probatermet-kaphat-a-tankcsapda-debrecentol
44 https://www.debreceninap.hu/helyi/2019/08/22/megkapta-a-tankcsapda-az-ingyenes-probatermet-debrecenben/
45 https://mol.hu/hu/molrol/tarsadalmi-szerepvallalas/egyuttmukodeseink/tankcsapda-egyuttes
46 https://24.hu/elet-stilus/2022/03/24/nagy-fero-fidesz-meszaros-lorinc-lopas-youtube/
47 https://magyarnarancs.hu/feketelyuk/nagy-fero-hadd-nyaljam-mar-azt-a-segget-ami-nekem-tetszik-247251
48 https://24.hu/kozelet/2021/04/12/nagy-fero-lazadas-beatrice-kossuth-dij-interju/
49 https://444.hu/2020/07/07/nagy-fero-szerint-nem-lehet-meszaros-lorinc-ellen-lazadni-mert-az-csak-egy-tehetseges-ember
50 https://telex.hu/kult/2021/03/18/nagy-fero-kossuth-dij-nyilatkozat
51 https://24.hu/szorakozas/2021/10/14/nagy-fero-szex-konzervativ-hutlenseg-hazassag/
52 https://24.hu/kultura/2021/03/25/nagy-fero-fidesz-orban-interju/
53 https://24.hu/kultura/2021/02/03/nagy-fero-orban-viktor-szuletesnap-interju/
54 https://444.hu/2018/12/04/nagy-fero-egy-fideszes-politikus-oldalan-migransozas-kozben-toltotte-ki-a-nemzeti-konzultacios-kerdoivet
55 https://444.hu/2016/08/22/nagy-fero-a-migransok-az-osszes-not-meg-fogjak-eroszakolni-ez-ezer-szazalek
56 https://hvg.hu/itthon/20190206_Nagy_Fero_azt_mondja_aki_meg_egyszer_hulyeseget_ir_a_magyar_egeszsegugyrol_azt_nyakon_vagja
57 https://hvg.hu/kultura/20210721_Nagy_Fero_Egy_Kossuthdijast_csak_nem_visz_el_a_rendor
58 https://hvg.hu/kultura/20160201_rendszervaltas_nagy_fero_rock_bulvar
59 https://24.hu/kultura/2020/07/07/nagy-fero-beatrice-demeter-szilard-meszaros-lorinc-petofi-irodalmi-muzeim/
60 https://hvg.hu/elet/20210324_Nagy_Fero_Mire_eszbe_kaptam_fideszes_lettem
61 https://mandiner.hu/cikk/20211114_belfold_nagy_fero_miep_szdsz
62 https://hu.wikipedia.org/wiki/Nagy_Fer%C3%B3
63 https://24.hu/kultura/2018/04/10/fluor-tomi-kozteve-soros-gyorgy/
64 https://hvg.hu/kultura/20180419_Amiota_Fluor_bekiabalta_a_koztevebe_hogy_Soros_nem_jatssza_a_radio
65 https://hvg.hu/kultura/20210126_Hetkoznapi_Csalodasok_raktarkoncert
66 https://telex.hu/belfold/2021/01/26/cenzuraztak-a-hetkoznapi-csalodasok-raktarkoncertjet-majd-a-felvetel-utan-megvertek-a-stabjuk-egyik-tagjat-is
67 https://24.hu/kultura/2021/01/25/hetkoznapi-csalodasok-raktarkoncert-punk-bohoc-megvertek/
68 https://kepek.444.hu/2019/05/21/fojtogat-a-hanyinger-ha-lazadnak-a-kormany-kirakat-rapperei-pilvaker
69 https://444.hu/2016/02/20/ricsipit-nevezte-ki-a-kormany-az-nka-konnyuzene-kollegiumnanak-elere
70 https://civilhetes.net/poka-egon-felti-a-rockzenet-soros-gyorgytol
71 https://444.hu/2019/12/18/ugy-voltunk-vele-hogy-akosnak-nem-adni-ciki
72 https://444.hu/2014/03/08/a-kozmedia-megtiltotta-hogy-aktualpolitkarol-slammeljenek-a-teveben
73 https://24.hu/kultura/2014/03/09/cenzurazza-a-rapperek-szovegeit-a-kozmedia/
74 https://index.hu/kultur/zene/2014/03/09/red_bull_pilvaker/
75 https://index.hu/kultur/zene/2014/03/08/cenzura_miatt_visszalepett_11_eloado_a_marcius_15-i_pilvakerrol/
76 https://index.hu/belfold/magyarsziget/
77 https://index.hu/belfold/szik0808o/
78 https://index.hu/bulvar/2009/08/06/ciganyokra_tamadtak_verocen/
79 https://hu.wikipedia.org/wiki/2008%E2%80%932009-es_romagyilkoss%C3%A1gok
80 https://index.hu/belfold/2010/08/06/verest_igert_egy_jobbikos_honatya_a_hetek_munkatarsainak/
81 https://index.hu/belfold/2011/08/10/faji_haborut_hirdetett_a_jobbikkal_szovetseges_betyarsereg/
82 https://en.wikipedia.org/wiki/Anders_Behring_Breivik
83 https://en.wikipedia.org/wiki/Saga_(singer)
84 https://en.wikipedia.org/wiki/British_National_Party
85 https://index.hu/kulfold/2011/08/04/a_sun_huledezett_a_magyar_szigeten/
86 https://index.hu/kulfold/2011/08/05/egy_nap_alatt_kirugtak_a_magyar_szigeten_leleplezett_brit_neonacit/
87 https://index.hu/kultur/zene/2019/07/13/lustul_idosodik_es_globalizalodik_a_hazai_szelsojobb/
88 https://toiletovhell.com/rock-against-anything-how-metal-became-so-fucking-reactionary-and-what-to-do-about-it/
89 https://www.ejumpcut.org/archive/jc54.2012/SolesKunyoGeedom/
90 https://hvg.hu/elet/20210203_Nagy_Fero_Egy_nalam_tehetsegtelenebb_ne_mondja_mar_meg_nekem_hogy_mi_a_rock_nroll
91 https://www.youtube.com/watch?v=D5pZktCI0X8
92 http://nacionalistazona.org/
93 http://r-a-b-m.blogspot.com/
94 https://www.rollingstone.com/music/music-live-reviews/black-flags-over-brooklyn-kim-kelly-anti-fascist-metal-fest-785088/
95 https://daily.bandcamp.com/features/bandcamp-fridays-update
96 https://producerhive.com/music-marketing-tips/streaming-royalties-breakdown/
97 https://demokrata.hu/magyarorszag/ne-szavazz-hazaarulokra-uzeni-a-karpatia-485093/

https://www.cjr.org/first_person/heavy-metal-capitol-spotting-nazis.php
https://www.kerrang.com/refuse-resist-how-black-metal-is-fighting-fascism
https://www.fairobserver.com/region/europe/dominic-alessio-robert-wallis-black-metal-extreme-right-music-scene-news-41994/
https://www.esquire.com/entertainment/music/a34633291/heavy-metal-nazi-anti-fascist-movement/
https://www.newyorker.com/culture/culture-desk/heavy-metal-confronts-its-nazi-problem
https://www.vice.com/en/article/ywkj8y/riding-the-new-wave-of-anti-fascist-black-metal
https://psmag.com/social-justice/how-white-supremacists-infiltrated-metal
https://www.bluntmag.com.au/features/white-supremacy-movement-foothold-australian-metal/
https://www.vice.com/en/article/jp3dm3/memoriams-karl-willetts-is-leading-the-death-metal-resistance
https://proteanmag.com/2019/07/21/black-metal-for-the-oppressed