Ez a szöveg 2023 januárjában íródott, és a 2023. január 17-én közzétett "Sokkdoktrína: A neokolonializmus ötven éve" című Szamizdat-videó átirata.

1. Bevezető

A reménybeli diktátorok régóta hangoztatott alapelve, hogy sosem szabad elpazarolni egy jó krízist. Ha pedig épp nincs kéznél ilyen, akkor csinálni kell. Nem meglepő, hogy amint a kapitalista nagyvállalatok rájöttek, hogy minden krízis, katasztrófa és válság vadiúj, és rendkívül jövedelmező és teljesen szabályozatlan piacokat nyit meg, hamar elkezdtek keselyűként körözni a vergődő országok fölött, és esetenként attól sem riadtak vissza, hogy maguk idézzék elő ezeket a kataklizmákat.

2007-ben jelent meg Naomi Klein nagyhatású könyve, a Sokkdoktrína. Tavaly nyáron végre én is elolvastam, és hamar bekerült azon könyvek közé, amit mindig ajánlok azoknak, akik megkérdezik, hogy mit kéne először elolvasni a tengernyi kortárs baloldali irodalomból (a többi egyébként a Kapitalista Realizmus Mark Fishertől és az Egyetértés-gépezet Noam Chomskytól és Edward Hermantől).

A könyv egyébként a maga közel hétszáz sűrűn teleírt oldalával egy igazi behemót, ami alaposan végigtekinti a katasztrófakapitalizmus felemelkedésének történetét a hatvanas évek végétől az Iraki háborúig és a Katrina-hurrikánig. Ebben a videóban nem fogom mindegyik esetet végignézni, mert másfél tucatnál is több van, de az első, legfontosabb példát azért bemutatom. A könyv mellé készült egy dokumentumfilm is, ami elérhető a YouTube-on, a link lent lesz a leírásban.

A Sokkdoktrína alapgondolata akkor született, mikor Klein felismerte a hasonlóságot az ötvenes évekbeli pszichiátriai sokkterápia és aközött, amit az Egyesült Államok és más koalíciós erők műveltek Irakban. Az ötvenes években egyes pszichiáterek, például Ewen Cameron úgy gondolták, hogy a beteg elmére jótékony hatással lehet, ha valahogy, például elektrosokkal elérik, hogy semmi ne maradjon benne, csak a tökéletes természetes egyensúly, magyarán teljesen kiüresítsék minden korábbi tartalmától. Az elmélet alapján az emberi befolyásból származó káros minták és torzítások hiányában az elme egy tiszta lapként született volna újjá, ami utána az alapjaitól egészségesen újra felépülhet, illetve felépíthető. Később kiderült, hogy a módszer nem működik, mert csak katatón zombikká teszi az embereket, de ez nem akadályozta meg a CIA-t abban, hogy az elektrosokkot a továbbiakban kínvallatásra használja, és az elme megtöréséről sem mondtak le, csak a sokkot lecserélték drogokra.

Klein azt vette észre, hogy neoliberális közgazdászok, szinte kivétel nélkül Milton Friedman követői, ugyanígy tekintettek a gazdaságra is. Az ő nézetük szerint a gazdaság betegségei mindazon dolgok voltak, amik a piacnak gátat szabhatnak; például a szociális háló, a piaci szabályozások, adók, vámok, meg hasonlók. Nem örültek neki, hogy a korabeli politikusok hatósági árakat, minimálbért, állami oktatást és hasonlókat alkalmaztak, mert ezek „rombolták a gazdasági egyensúlyt és meggátolták, hogy a piac különféle jelzései kommunikáljanak egymással”. Ezt mondta a matek, következésképp meg kellett szabadulni tőlük. 

„Friedman egész társadalmak mintáinak megszüntetéséről álmodozott, hogy visszatérhessen a tiszta kapitalizmus mindenféle zavaró tényezőtől […] mentes formájához. […] Arról is meg volt győződve, hogy a gazdasági folyamatok erősen torzultak, és csak úgy juthatunk vissza egy »bűnbeesés előtti« állapothoz, ha a gazdaságot szándékosan komoly sokkhatásoknak vetjük alá: csak a »keserű pirula« lenyelése árán tüntethetők el a torzítások és a káros mintázatok. Cameron elektromos áramot használt a sokkoláshoz, Friedman pedig politikát – sokkterápiáját válságba került országok kellően merész politikusaira próbálta rátukmálni. Cameronnal szemben azonban, […] Friedmannak jó húsz évre és a történelem számos fordulatára volt szüksége ahhoz, hogy végül radikális megsemmisítésen és újjáépítésen alapuló álmait a gyakorlatban is megvalósíthassa.”[1]

Emiatt a neoliberalizmus sokáig csak a Chicagói Egyetem közgazdasági tanszékének falai között létezett. Mivel az elméleteiket nem tesztelhették az amerikai központi bankokkal és minisztériumokkal, főleg a teóriát alátámasztó kifinomult matematikai modellek örökös csiszolgatásával töltötték az idejüket. Itt, Milton Friedman vezénylete alatt jött létre a Chicagói Iskola, ami a szó szoros értelmében vett iskola is volt persze, de ennél többre tartotta magát; egy teljesen új gazdasági paradigmát ápoló és propagáló mozgalomnak, egy nagybetűs Iskolának, ami szakított az akkoriban uralkodó keynesianizmussal, és helyette egy radikálisan szabadpiaci álláspontot képviselt.

A Chicagói Iskola tanítványai úgy szakadtak rá a világra, mint az apokalipszis lovasai.

2. Chile

A Chicagói Egyetem sok külföldi diáknak adott ösztöndíjat abban a reményben, hogy hazatértükkor majd igyekeznek az otthoni gazdaságot a Chicagói Iskola elveinek megfelelően újraszervezni. A természeti kincsek kiárusítása, az olcsó munkaerő és szabad kereskedelem az amerikai tőkének kedveztek, így ezeket az ösztöndíjakat hosszútávú befektetéseknek tekintették. Ugyanakkor a latin-amerikai országok, akárcsak az Egyesült Államok, tudták, hogy nekik ezek a szabadpiaci reformok igazából nem kellenek.

A Déli-kúp országai nagyon jól megvoltak a developmentalista gazdaságpolitikájukkal, ami a nyersanyagexport helyett a belföldi ipari termelésre helyezte a hangsúlyt, magas vámokkal tartotta távol az olcsó külföldi versenytársakat, és erősen szabályozta, sőt néhány esetben államosította a kulcsfontosságú iparágakat, az ebből származó jövedelmet pedig visszaforgatta óriási állami fejlesztésekbe, például autópályákba és gyárakba. A developmentalizmus célja az volt, hogy az otthon megtermelt érték minél nagyobb részét belföldön is tartsa, ahelyett, hogy hagyná, hogy az imperialista országok nagytőkéje kiszipolyozza őket. Ennek következtében a Déli-kúp országai gyorsan kezdtek felzárkózni Európa jóléti államaihoz.

Itt Friedman szabadpiaci elméletei egyáltalán nem voltak népszerűek, hiszen tagadták mindazt, amiből a régió fejlődése és jóléte származott. Ahogy Klein megjegyzi,

„A hatvanas évek közepén a Déli-kúpban a vita fő iránya nem a laissez faire kapitalizmus és a developmentalizmus összecsapása volt, hanem inkább az, hogyan lehetne utóbbi keretein belül a következő szintre lépni.[2]”

A teljes privatizáció és a szélsőséges szabadpiaci reformok gyakorlatilag az asztalon sem voltak, még a jobboldali pártok körében sem. Ilyen platformon soha senki nem nyert volna választást, és hamar egyértelművé vált, hogy demokratikus úton nem lehet megvalósítani a neoliberális kísérletet. Vagy valami rendkívüli állapot kellett hozzá, amikor a demokrácia szabályai nem érvényesek, vagy pedig sarokba szorult politikusokat zsarolt és ejtett adósságcsapdába a Világbank és a Valutaalap, amíg be nem hódoltak a követeléseiknek. Mert a Chicagói Iskola tanítványai hamar a világ legfontosabb pénzügyi intézeteinek felsővezetésébe is beépültek, és súlyos válságba került országoknak csak akkor adtak támogatást, ha azok beleegyeztek a neoliberális gazdaságpolitika alkalmazásába. Nem egyszer előfordult, hogy egykor meggyőződéses baloldali jelöltek baloldali platformon nyertek választást, de aztán a válság és a pénzintézetek nyomására neoliberális gazdaságpolitikát kellett alkalmazniuk. Ilyesmi történt például Bolíviában, Lengyelországban és a Dél-Afrikai Köztársaságban is.

„Milton Friedman filozófiájával nem igazán fért össze az IMF és a Világbank működése, hiszen puszta létükkel klasszikus példáját adták annak, hogy milyen az, amikor az otromba állam interferál a szabadpiac finom jelzéseivel. Ezért hát meglehetősen abszurd, hogy egyfajta virtuális futószalag alakult ki, mely sorra szállította a chicagói fiúkat e két intézmény büszkén tornyosuló főhadiszállásai felé, a washingtoni Tizenkilencedik utcába, hogy ott vezető pozíciókat töltsenek be.[3]”

Az első krízis, ami alkalmat adott a Chicagói Iskola tanainak gyakorlati tesztelésére, Chile 1973-as puccsa és az azt követő katonai diktatúra és állami terror időszaka volt. Chilének 1970 óta egy Salvador Allende nevű szocialista elnöke volt, aki új szintre akarta emelni a korábbi developmentalista politikáját, például állami kézbe akarta venni Chile rézbányáit, amiknek a bevételei akkor még külföldi befektetők kezébe vándoroltak. Úgy gondolta, Chile földjéből kiásott pénznek Chile népét kéne szolgálnia.

A kereszténydemokrata ellenzék, a hadsereg és legfőképp az Egyesült Államok ezt egyáltalán nem nézte jó szemmel. A chilei vállalatokat kezükben tartó amerikai cégek nem akartak tőlük megválni, hiszen a bányák tulajdonosai például több, mint hétszer annyi pénzt tudtak hazatalicskázni a chilei bányákból, mint amennyit befektettek[4]. Az Egyesült Államok sem akarta, hogy egy parádésan működő demokratikus szocialista ország példát mutasson más fejlődő országoknak, úgyhogy Allende megválasztása után diplomáciai és gazdasági háborút indított Chile ellen, hogy megteremtse a körülményeket a puccshoz.

A Nixon-adminisztráció mindent megtett, hogy megakadályozza Allende választási győzelmét, majd mikor ez nem sikerült, egyből hozzálátott az elmozdításához. Nixon híresen arra utasította a CIA igazgatóját, hogy „tegyen róla, hogy sikoltson a gazdaság”[5]. A chilei ipar privatizációjában érdekelt amerikai vállalatok szintén összehangolták a tevékenységeiket, hogy a teljes gazdasági összeomlás fenyegetésével rákényszerítsék Allendét, hogy letegyen a bányák és telefontársaságok államosításáról. A chilei telefonhálózatot is birtokló ITT például kenőpénzt adott Allende ellenzékének és szövetkezett az amerikai külügyminisztériummal és a CIA-vel a chilei választások befolyásolására, aktív szerepet játszott a Nixon-adminisztráció külpolitikájának alakításában, sőt, még egy stratégiát is készített az amerikai kormánynak, amiben arra buzdította őket, hogy próbáljanak befolyást szerezni a chilei hadseregben, mert ez jelentősen meg fogja majd könnyíteni Allende későbbi szükségszerű eltávolítását. Az ITT és a hozzá hasonló vállalatok semmi kivetnivalót nem láttak abban, hogy az amerikai állam hatalmát használják fel a saját érdekeik érvényesítésére egy másik szuverén országban.

Végül amerikai támogatással 1973 szeptember 11-én a hadsereg véghez is vitte ezt a puccsot, és Allende halála után Augusto Pinochet tábornok vette át a hatalmat. Az amerikai embargó és a vállalati szabotázsakciók valóban tettek róla, hogy sikoltson Chile gazdasága, és ez nagymértékben hozzájárult a puccs megvalósulásához, de így Pinochet is egy válságban vergődő ország kormányát vette át. Pinochet kőfejű katona lévén nem sok mindenhez értett, talán legkevésbé a közgazdaságtanhoz, de szerencsére egyből kézhez kapta az útmutatót. Chile Chicagóban végzett közgazdászai a rezsimváltás előjeleit látva azonnal munkához láttak. Összeírtak egy közel ötszáz oldalas gazdasági programot, és az utolsó pillanatban sikerült is kinyomtatniuk, mikor az utcákon már javában ropogtak a fegyverek. A Téglának elkeresztelt írás a puccs másnapján már az elnöki asztalon várta az új diktátort.

A puccs után Pinochet erői elkezdték összeterelni, megkínozni és kivégezni Allende szövetségeseit és követőit. Világszerte hírhedtté vált, hogy Santiago stadionjaiban tízezreket gyűjtöttek össze, hogy aztán a páholyokban és öltözőkben kialakított hevenyészett kínzókamrákban vallassák ki őket. Maga a puccs és persze az azt követő statáriális állapotok jelentették a chilei társadalom számára azt a sokkot, ami minden korábbi szabályt eltörölt, és lehetővé tette, hogy a Pinochet-rezsim a külföldi tőkével és az amerikai külüggyel a háta mögött a semmiből újjáépítse a Chile gazdaságát Milton Friedman tervrajzai alapján. Aki pedig felemelte a szavát a szabadpiaci reformok ellen, azon a rendőrség és a hadsereg bevetette a klasszikus sokkterápiát, immár nem pszichiátriai céllal, hanem kínzásként. Ez sem volt véletlen, hiszen a kudarcba fulladt pszichiátriai kezelések kínzásként való alkalmazását a CIA évtizedekkel korábban kifejlesztette, és a módszereket összefoglaló KUBARK kézikönyvet készségesen Chile fegyveres erőinek rendelkezésére bocsátotta.

„A sokk e három formája gyors egymásutánban sújtott le Latin-Amerika népének és politikai közösségeinek testére, egymást gerjesztő pusztítást és újjáépítést, törlést és teremtést hozva megállíthatatlan viharként. A puccs által okozott sokk előkészítette a terepet a gazdasági sokkterápiának, a kínzókamrák sokkja pedig mindenkit terrorizált, aki csak a gazdasági sokk útjába merészelt állni.[6]”

Pinochet a hatalomátvétel után egyből hozzálátott a Chicagói Iskola gazdasági programjának bevezetéséhez. Privatizált jónéhány állami vállalatot és bankot, lehetővé tette a legvadabb pénzügyi spekulációt, eltörölte a belföldi ipart védő vámokat, visszavágta az állami kiadásokat és eltörölte az alapvető élelmiszerek hatósági árát[7]. A chicagói fiúk biztosították Pinochet-t arról, hogy az Allende-korszak inflációja egyfajta gazdasági láz, ami a piac betegségeinek megszűnésével visszatér az egészséges állapotába. Ez végül nem igazán jött be. Allende utolsó teljes évében, 1972-ben az infláció 78%-os volt, a puccs utáni év végére pedig meghaladta az 504%-ot. 

Chilében az életszínvonal zuhanni kezdett. A munkanélküliség kilőtt, mivel a szabad kereskedelem miatt beáramló olcsó importcikkek csődbe vitték a helyi vállalkozásokat. Közben az élelmiszerárak is meredeken emelkedtek, a kettő együtt pedig éhínséghez vezetett. A külföldi befektetőkön és a chilei tőzsdecápák szűk körén kívül mindenki iszonyatosan rábaszott, még azok a chilei gyártulajdonosok is, akik eleinte üdvözölték a puccsot és az ígért szabadpiaci utópiát. Nem kértek Allende szocializmusából, de a gyógyír rosszabbnak bizonyult a betegségnél; korábban nagyon szigorú szabályozások között ugyan, de működhettek, most viszont a globális piac teljesen eltiporta őket.

1975-ben Milton Friedman Santiagóba utazott, hogy megpróbálja eloltani a kukatüzet, amit a tanítványai gyújtottak. A javaslata az volt, hogy azonnal fel kell hagyni a félmegoldásokkal, és sokkterápiát kell alkalmazni. Ez volt az első alkalom, hogy ezt a szót a gazdaságra használták. Friedman szerint sokkal gyorsabban és nagyobb lépésekkel kellett volna privatizálni a közvagyont és leépíteni a piaci szabályozásokat ahhoz, hogy a kívánatos eredményt elérjék.

Nagyon nyomatékosan Pinochet tudtára adta, hogy a bevezetett változtatásoknak egyszerre, sokkszerűen kell érnie a chilei gazdaságot, és semmi helye nincs a fokozatosságnak. Az elmélet szerint az infláció letöréséhez nem elég a monetáris politika megváltoztatása, hanem azt is meg kell változtatni, hogy a fogyasztók, munkaadók és munkások mire számítanak, és hogy a számításaik szerint hogyan cselekednek.

„Csak egy hirtelen, fájdalmas irányváltás képes gyorsan megváltoztatni a várakozásokat, hiszen jelzi a közösség felé, hogy a játékszabályok drámaian megváltoztak – az árak nem fognak tovább nőni, ahogy a bérek sem. Az elmélet szerint minél gyorsabban letörik az inflációs várakozásokat, annál rövidebb lesz a recesszió és a magas munkanélküliség fájdalmas időszaka.[8]”

Magyarán a cél egy válság mesterséges kiváltása, annak minden járulékos veszteségével együtt, mivel ez az egyetlen módja, hogy a gazdaság visszatérjen az egészséges alapállapotba. Nem nehéz látni a párhuzamot Cameron pszichiátriai sokkterápiájával. Érthető módon kevés politikusnak van ínyére, hogy önként válságba taszítsa az országát, hiszen az tömeges elszegényedéssel jár, ami általában politikai balhékat von maga után. A legtöbb elnök nem akarja emiatt elveszíteni a következő választást, és még kevésbé akar utcai zavargásokkal vagy akár fegyveres forradalommal szembenézni. Ez persze egy katonai diktatúrában nem akadály, hiszen ott bárki, aki ellen tudna állni, már rég golyóval a tarkójában fekszik az útszéleken. Emiatt volt a puccs utáni Chile a legjobb jelölt a sokkterápia tesztelésére.

Bár eleinte maga Pinochet is aggódott az emelkedő munkanélküliség miatt, idővel Friedmannek sikerült meggyőznie, hogy alkalmazzon gazdasági sokkterápiát. Friedman többek között azt javasolta, hogy hat hónap alatt negyedével csökkentsék a kormányzati költekezést. Az volt a számítás, hogy az így megszűnő munkahelyeket hamar leváltja majd a virágzó magánszféra. Friedman hazatérte után Pinochet azonnal hozzálátott a terv teljesítéséhez. Egy Chicagóban végzett közgazdászt nevezett ki gazdasági és pénzügyminiszternek, aki aztán a korábbi osztálytársait nevezte ki a többi kormányzati pozíció többségébe.

Az állami kiadásokat egyből 27 százalékkal csökkentették, és ezt addig folytatták, hogy a költségvetés megfeleződött az Allende-korszak és 1980 között eltelt hét évben. A hadseregre és a rendőrségre természetesen továbbra is bőségesen jutott pénz, de hogy ezt az alacsonyabb büdzsé mellett is meg lehessen csinálni, az egészségügytől és az oktatástól vonták el a forrásokat. Majdnem ötszáz állami vállalatot és bankot privatizáltak gyakorlatilag fillérekért, mert az nem volt cél, hogy az állami kassza jól járjon, csak az, hogy ezek a vállalatok elfoglalják a nekik szánt helyet a gazdasági rendben. A kereskedelmi gátakat tovább erodálták, folytatódott a fent már említett csődhullám és tovább emelkedett a munkanélküliség. A Pinochet-rezsim első tíz évében majdnem 180 ezer ipari munkahely szűnt meg, a munkanélküliség pedig elérte a 20 százalékot, ami egy korábban elképzelhetetlen szám volt Chilében.

André Gunder Frank, egy Chicagói Egyetemen végzett, de később jobb belátásra tért közgazdász nyílt levélben támadta meg Friedmant azért, amilyen állapotokhoz a tanácsai vezettek Chilében. Gunder Frank kiszámította, mit jelentett pontosan a Pinochet-rezsim által előírt létmininumon élni. Egy család bevételének közel 74 százaléka ment el kenyérre, olyan luxuscikkekre pedig keveseknek maradt pénze, mint a tej vagy a munkába járáshoz szükséges buszjegy. Allende alatt ez a három dolog összesen 17 százalékot tett ki egy átlagos család költségvetéséből. A gyerekek az iskolában sem jutottak tejhez, és egyre több lett a betegeskedés és kimaradás az alultápláltság és az otthoni elkeseredettség miatt. Az iskolatejprogram eltörlése volt Pinochet egyik első intézkedése, ami különösen érdekes, hiszen a neoliberalizmus másik kereszteslovagja, Margaret Thatcher szintén arról híresült el, hogy oktatásügyi miniszterként eltörölte az iskolatejprogramot. Chilében megvalósították Friedman legvadabb reformötleteit is: privatizálták az óvodákat, temetőket és a társadalombiztosítást, fizetőssé tették az egészségügyet, a közoktatást pedig „kuponokkal és charter schoolokkal helyettesítették[9]”.

Mindez oda vezetett, hogy Chile gazdasága 1982-re az összeomlás szélére került.

„Hitelállománya az egekbe szökött, ismét hiperinflációval küzdött, a munkanélküliségi ráta pedig elérte a 30 százalékot – ez tízszerese volt az Allende idején mért értéknek[10]”

Ami pedig végül megakadályozta a gazdaság teljes összeomlását, az az volt, hogy Pinochet újra államosított néhány vállalatot, amiket korábban privatizáltak, és hogy az Allende által 71-ben államosított Codelco rézbányavállalatot soha nem is adta magánkézbe. Mivel a réz adta Chile exportbevételének 85 százalékát, az államnak azután is maradt stabil jövedelemforrása, hogy a piranhák pénzügyi buborékja kipukkadt. Ja igen, a piranhák azok a javarészt Chicagóban végzett tőzsdecápák, akik a puccsot követően hitelből felvásárolták a chilei közvagyont, amely hiteleket végül átvette tőlük a chilei állam.

Pinochet uralmának tizenhét éve alatt a vagyon iszonyatos mértékben vándorolt felfelé és összpontosult egyre kevesebb kézben. A korábbi szűk és mondhatni vagyonos elit egy évtized alatt tovább szűkült és elképesztő mértékben meggazdagodott, eközben pedig a munkásság és a középosztály életszínvonala meredeken lezuhant. Azt azért jó megjegyezni, hogy a középosztály egy mondvacsinált fogalom, mivel a tagjai vagy jól kereső munkások, vagy kistőkések. Akárhogy is hívjuk ezt a réteget, Chilében ugyanúgy leszakadtak, mint a proletariátus. A különbségek akkorára nőttek, hogy a könyv megjelenésekor az ENSZ a világ nyolcadik legegyenlőtlenebb országaként tartotta számon. 1988-ra a népesség 45 százaléka a szegénységi küszöb alá került, miközben a felső 10 százalék bevételei 83 százalékkal növekedtek.

Amit Chile Allende megbuktatása után megvalósított, azt a Chicagói Iskola óriási sikerként könyvelte el, valóságos gazdasági csodának. Orlando Letelier szerint, aki Allende egykori védelmi minisztere és amerikai nagykövete volt, ez az egész csak akkor nevezhető sikernek, ha a cél soha nem a chilei gazdaság stabilizálása és egészséges pályára állítása volt, hanem pontosan az, amit végül tökéletesen megvalósított, magyarán a lehető legtöbb vagyon gazdagok zsebébe való átlapátolása, és mindenki más teljes kifosztása. Letelier számüzetésben halt meg 1976-ban Washington DC-ben, mikor a chilei titkosrendőrség pokolgépet robbantott az autójában. A merényletet maga Pinochet rendelte el.

Klein a következőkkel zárja a Chiléről szóló fejezetet.

„Letelier azonban nem tudhatta, hogy Chile példája a chicagói fiúk uralma alatt voltaképpen betekintést engedett a globális gazdaság jövőjébe. […] Mindenütt ugyanaz történik: hatalmasra fújódik a spekuláció és a megkérdőjelezhető pénzügyi műveletek révén termelődő extraprofit buborékja, a fogyasztói társadalom vad tobzódásba kezd, miközben a múltbéli fejlesztésekből mindössze kihalt gyárépületek és lepusztult infrastruktúra marad, a népesség nagyjából fele egyszerűen kívül reked a gazdaságon, a fékevesztett korrupció és a haveri politizálás egyre nagyobb teret hódít, a helyi kis- és középvállalkozások sorra mennek tönkre, a vagyon pedig hihetetlen mértékben áramlik a köztulajdonból a magánzsebek felé, miközben a magánhitelek terheit egyre inkább átveszi az állam.Akik kívül kerültek e vagyonosodási buborékon, azok számára a »csoda« a megtévesztésig hasonlít a harmincas évek nagy gazdasági világválságához. Azonban e tökéletesen szigetelt burkon belül a haszon olyan szabadon és gyorsan áramlik, hogy a sokkterápia-stílusú »reformok« által biztosított, könnyen szerezhető gazdagság mindmáig a pénzpiacok kábítószere maradt. És éppen ez adja a magyarázatot arra, miért nem válaszolt a pénzügyi világ a chilei kísérlet nyilvánvaló ellentmondásaira azzal, hogy átértékeli a laissez faire politika alapfeltevéseit. Ehelyett úgy viselkedett, mint egy drogfüggő, aki nem meglepő módon inkább azt kérdezi: Hol az újabb adag?[11]”

3. Az elmúlt ötven év

Chile volt az első azon országok hosszú sorában, ahol bevetették a sokkdoktrínát. Ezek közül az első néhány közeli kapcsolatban állt a chilei eseményekkel. A hetvenes években Argentína, Uruguay és Brazília gazdasági reformjait a Chilében edződött chicagói fiúk felügyelték, a reformokat kísérő állami terror pedig végig amerikai vezénylet alatt folyt az Kondor hadművelet keretében. A nyolcvanas évek elején Thatcher miniszterelnöksége alatt az Egyesült Királyságban, majd 1985-ben Bolíviában is demokratikusan megválasztott kormányok hoztak olyan reformokat, amiket a saját szavazóik sem támogattak. A keleti blokk felbomlása után Lengyelországban, Oroszországban és Kínában a rendszerváltásokat és liberális reformokat szintén gazdasági sokkterápia és állami erőszak kísérte. A Dél-Afrikai Köztársaságban az apartheid eltörlése után fellépő válságban Nelson Mandela kormánya a Freedom Charterben lefektetett alapelveinek elhagyására kényszerült. Az 1997-es ázsiai válság idején Thaiföld, Dél-Korea és Indonézia szintén rákényszerült, hogy a segélyekért és hitelekért cserébe elfogadják a Valutaalap követeléseit. Az Egyesült Államokban 9/11 után egy óriási iparág alakult ki a belbiztonság és a megfigyelési technológiák köré, Bush elnöksége alatt pedig az állami feladatok jelentős részét kiszervezték magánkezekbe, miközben a közszférából épp csak annyi maradt meg, hogy fenntartsa a létezésének látszatát és többé-kevésbé felügyelje az általa megbízott magánvállalatokat. Izraelben pedig a Palesztina ellen folyó egyoldalú háború az, ami a konstans sokkot szolgáltatja.

De nemcsak a gazdasági válságok vagy fegyveres konfliktusok teremtenek kedvező környezetet a sokkdoktrínának, hanem a természeti katasztrófák is. A 2004-es Srí Lankai cunamit és a 2005-ös Katrina-hurrikánt az Egyesült Államokban szintén széleskörű privatizáció és dereguláció követte. Utóbbiról ír egyébként a könyv előszava, ami önmagában is baromi értékes olvasmány, nincs harminc oldal, és elérhető a neten, úgyhogy nagyon ajánlom mindenkinek.

Az iraki háború kolosszális új piacokat nyitott meg az amerikai nagyvállalatok előtt, hiszen a megszálló amerikai hadsereg a feladatok döntő többségét magánvállalatokra bízta, Irak közvagyonát pedig privatizálta. Magánérdekeltségek kezébe kerültek közismerten az olajmezők, de ők kapták meg az iraki bábállam összes klasszikus feladatát is, beleértve a fegyveres rendfenntartást, valamint a Zöld Zóna és a hadsereg támaszpontjainak megépítését és a fenntartását. Irakban vált először egyértelművé, hogy a régi bölcsesség, hogy a háborúnál nincs jobb üzlet, sokkal többet jelent az egyszerű fegyvereladásoknál. Az igazi pénz mindazokban a járulékos dolgokban van, amire az ember nem is igazán gondol egy háború kapcsán; Irakban például gyakorlatilag a teljes államot magánvállalatok működtették. És ne higgye senki, hogy csak a magunkfajta maradi féldiktatúrák sajátossága, hogy a politikai elithez közeli üzleti körök járnak a legjobban. Az Irakban magukat rongyosra kereső vállalatok tulajdonosai közé tartozott például Donald Rumsfeld, az amerikai védelmi miniszer, és Dick Cheney alelnök. Ez minden kapitalista államban így működik, és itthon se fog azzal megváltozni, hogy a rossz politikus helyére a jót tesszük.

A sokkdoktrína Chilétől Irakig és tovább hosszú utat járt be, és többféle különböző formában megjelent. Volt, mikor egy erőszakos katonai puccs kellett hozzá, máskor elég volt, ha egy ország súlyos válságba került, és csak így juthatott segélyekhez. Olyan is előfordult, hogy még válság se volt, de sebaj, olyat könnyen lehet csinálni. Ha maga a sokk formája változik is, legalább két tényező mindegyikben közös.

Egyrészt, a sokkdoktrínát alkalmazó országok többségét külső nyomás befolyásolta, amit adott esetben erősített a belföldi konfliktus. A súlyos válságban vergődő országokban a forgatókönyv inkább valahogy így nézett ki: megválasztanak valamilyen politikust egy válság közepén. A válság kezeléséhez hitelekre van szüksége, amiket a Valutaalap ahhoz a feltételhez köt, hogy az országnak gyors és átfogó szabadpiaci reformokat kell hoznia. A kormányok pedig belemennek, mert nincs más választásuk. Ez történt például Bolíviában, Lengyelországban és a Dél-Afrikai Köztársaságban is. Utólag az is kiderült, hogy a Valutaalap aktívan segített az 1997-es ázsiai válság elmélyítésében, hogy utána a felmentő sereg szerepében tetszelegve felajánlhassa a szolgálatait az országok piacainak megnyitásáért cserébe. 

A másik fontos hasonlóság, hogy ezeknek az országoknak a népe egyetlen esetben sem akarta ezeket a reformokat. Az Egyesült Királyságban például Thatcher neoliberális átalakításával szembenállásban jött létre a brit szakszervezeti mozgalom utolsó nagy akciója, a 1984-85-ös bányássztrájk. A brit kormány könyörtelenül letörte a sztrájkot és úgy a padlóra vitte a szakszervezeteket, hogy azok máig nem álltak talpra. Lengyelország rendszerváltása során szintén a szakszervezeti mozgalom volt a politikai élet egyik főszereplője. A Szolidaritás a nyolcvanas évek elején illegális szakszervezetként indult, később pedig a politikai szárnya nyerte az első lengyel választásokat. Az országot ekkor sújtó válság kezeléséhez külső segítségre volt szüksége, amit a Valutaalap ahhoz a feltételhez kötött, hogy Lengyelország nyissa meg a piacait, hogy a nyugati tőke azonnal rávethesse magát a frissen privatizált állami vagyonra. A lengyel népesség pedig soha nem bocsájtotta meg ezt az árulást a Szolidaritásnak. Azt hitték, a szovjet mintára és a Szovjetunió felügyelete mellett működő államkapitalista rezsim helyét végre átveheti egy demokratikus szocialista rendszer. Gyakorlatilag ezt a követelést fogalmazta meg a Szolidaritás 1981-ben, mikor társadalmasított vállalatokat, munkástanácsokat és a munkások által megválasztott, visszahívható igazgatókat követelt. Nem véletlen, hogy ekkortájt a Szolidaritásnak tízmilliós tagsága volt, amiből a kilencvenes évek közepére nem sok maradt. A Dél-Afrikai Köztársaság első demokratikus választásán pedig a szociáldemokrata Afrikai Nemzeti Kongresszus nyert, akik amellett, hogy kiterjesztették a szabad mozgáshoz, oktatáshoz és munkavállaláshoz hasonló emberi jogokat a nem fehérekre is, közösségi tulajdonba akarták venni az ország ásványkincseit, bankjait és a monopolágazatokat. Dél-Afrikát, akárcsak Chilét, végül a vállalati szabotázs kényszerítette térdre.

A természeti katasztrófák és a terrortámadások mind közül a legegyértelműbben vonták maguk után a katasztrófakapitalisták megjelenését. 2001 előtt egy terrortámadás mindig teljes pánikot és zuhanást okozott a tőzsdéken, de a 2005-ös londoni metrórobbantások után a tőzsdék jobb napot zártak a korábbiaknál. Ez nem jelezhet mást, mint hogy 9/11 után valami megváltozott. Megtalálták a módját annak, hogyan sajtoljanak profitot a tragédiákból. A katasztrófák jövedelmezők lettek. Mikor ez a mondat érvényes egy gazdasági rendszerre, az eléggé el kéne, hogy gondolkodtasson minket.

Naomi Klein egyébként következetesen a „haveri kapitalizmus” és „korporatizmus” jelzőkkel írja le ezt a rendszert, és többször hangsúlyozza, hogy ezek igazából nem kapitalista rendszerek. Szerintem ez Klein a legnagyobb vakfoltja. Hétszáz oldalon keresztül, részletesen elemzi, hogy hogyan okoztak a szabadpiac kereszteslovagjai mérhetetlen emberi szenvedést, és azt is nagyon jól tudja, hogy ezeket a kapitalizmus magját alkotó strukturális ösztönzők és kényszerek szolgálatában tették, és mégsem tudja vagy meri kimondani, hogy mindez a kapitalizmus logikus végkifejlete. Hiszen ismerjük a motivációkat és a tendenciákat, amik a kapitalizmust mozgatják, és láthatjuk, mi történik, ha hagyjuk őket kibontakozni. Minden kísérlet ennek a mérséklésére egy sziszifuszi vállalkozás, egy repedező gát, ami a tengert tartja vissza. Ha nem akarjuk a kapitalizmus káros hatásaival való vég nélküli szélmalomharcra kárhoztatni magunkat, akkor nem elég tüneti kezeléseket alkalmazni, hanem a betegség gyökerét kell célba venni. Azért különös ez, mert maga is belátja helyenként, hogy ez a kapitalizmus maga, nem pedig annak valami groteszk mutációja.

„A korlátoktól való ilyetén megszabadulás lényegében nem más, mint a chicagói iskola gazdaságtana: […] szó sincs itt valami új találmányról, mindössze a kapitalizmus áll előttünk, megfosztva keynesi függelékeitől. A kapitalizmus monopóliuma, egy szabadjára engedett rendszer, melynek többé nem kell »vásárlóknak« tekintenie bennünket, és mely olyan antiszociális, antidemokratikus és durva lehet, amilyen csak lenni szeretne.[12]”

4. Új horizontok

A könyv megjelenése óta eltelt bő 15 évben a katasztrófakapitalizmus tovább folytatta az örökös fejlődését és alkalmazkodását. 2020 májusában jelent meg Naomi Klein cikkje a világjárvány sokkja által megnyitott új horizontokról. Az késztette ezen cikk megírására, hogy New York állam kormányzója örömmel jelentette be, hogy Bill Gates egy olyan távolsági oktatási rendszert fejleszt ki, amivel teljesen feleslegessé válhatnak a klasszikus iskolák a maguk fizikai formájában, és ez milyen fasza dolog már. Személy szerint a lezárások miatti elszigeteltséget földi pokolként éltem meg, és biztosra tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül.

Klein szerint kellett neki kis idő, de a pandémia negyedik hónapjára kikristályosodott, hogy hogyan lehet egy világjárványból pénzt csinálni. A katasztrófakapitalisták nem úgy tekintettek a lezárásokra, mint mi, normális emberek. Nekünk fájdalmas volt ugyan, de szükséges az életek megmentéséhez, úgyhogy eltűrtük, hiába mentünk volna legszívesebben minél hamarabb újra emberek közé. Nekik viszont egy élő laboratórium volt, amiben kikísérletezhették egy állandósított és nagyon profitábilis jövő eszközeit, ami minden emberi érintkezést kiküszöböl. Egy techcég vezérigazgatója szerint az emberi kezektől és főleg az emberek közötti interakciótól mentes technológia egyre elfogadottabbá vált, mert az emberek biológiai veszélyt jelentettek, a gépek viszont nem. Az új piacokat mindaz a technológia jelenti, amivel kiküszöbölhető az emberi érintkezés.

Ezen a pályán egy olyan jövő tartunk, ahol többé az otthonunk nem kizárólag egy személyes tér, hanem egyben az iskolánk, az irodánk, az orvosi rendelőnk, a konditermünk vagy akár a börtönünk, ha az állam úgy dönt. Az otthon és a munkahely közötti határvonal már a pandémia előtt is kezdett elmosódni. Nem elég, hogy a harmadik helyet elvesztettük, most az elsőt is próbálja bekebelezni a második.

És persze a pandémiás sokkterápia, akárcsak az összes többi, újabb dimenzióját nyitja meg az egyenlőtlenségeknek, tovább tágítja a gazdagok és szegények közötti szakadékot. Lesz, akinek van elég pénze, hogy mindent házhoz szállíttasson, hogy minden streaming-szolgáltatóra előfizessen, hogy minden gyerekének vegyen egy laptopot az online órákhoz. Ne legyen félreértés, ezek számukra is nyomorúságos kilátások, de még így is ők a helyzet idézőjeles nyertesei. Mindenki más ülhet a fehér falak között, és nézheti, ahogy hálót fon a pók a sarokba, mert odakint alig várja valami. Nincsenek már irodák, mert mindenki otthonról dolgozik. Iskolák hasonló okból nincsenek, de tanárokra sincs többé akkora szükség, hiszen egy videóból akárhány gyerek tanulhat, a dolgozatokat pedig simán kijavítja egy számítógép. Az orvosi látogatások jó része kiváltható egy gyors Zoom-hívással. Az emberek döntő többségének egyszerűen nincs többé hova mennie. Aki pedig mégis megy, az két okból teszi: vagy elég pénze van, hogy megfizesse a luxuscikké vált való világot, vagy pedig ő az, aki működteti a hamisat.

„Ez egy olyan jövő, ami azt állítja magáról, hogy a »mesterséges intelligencia« működteti, de valójában névtelen munkások tízmilliói tartják egyben, akiket raktárakban, adatközpontokban, tartalommoderálóközpontokban, elektronikus izzasztóműhelyekben, lítiumbányákban, ipari farmokon és húsüzemekben, valamint börtönökben rejtenek el, ahol semmi nem védi őket a betegségektől és a kizsákmányolástól. Egy olyan jövő, ahol minden mozdulatunk, minden szavunk, minden kapcsolatunk megfigyelhető, nyomon követhető és adatbányászható a techóriások és a kormányok példátlan együttműködésének köszönhetően.”

Valójában egyáltalán nem példátlan. Klein maga írja le a Sokkdoktrínában, hogy húsz évvel ezelőtt hogyan teremtett az állam a semmiből egy vadiúj, többmilliárd dolláros technológiai piacot: a megfigyelést. 9/11 után óriási pénz volt a térfigyelő kamerák, lehallhatóállomások, adatbázisok és reptéri biztonsági berendezések gyártásában és üzemeltetésében. A különbség, hogy mostmár magát az emberi érintkezést próbáljuk teljesen celkerülni, nem pedig azt, hogy bizonyos emberek terrorizmust kövessenek el. Nehéz illusztrálni, hogy nézne ki egy ilyen jövő, de valahol a Mátrix lélegeztetőkapszulái és a Wall-E űrhajója között helyezném el.

Egyébként ez a jövőkép részben megelőzte a járványt, és túl is élte. Pont a hetekben járta be az internetet, hogy a McDonalds megnyitotta az első automata éttermét. Persze ez sem teljesen automata, hiszen a kulisszák mögött ugyanúgy emberek készítik el az ételt, csak épp a vásárlók nem találkoznak velük. Nem igazán értem, mi ennek az előnye. Már a járványt megelőzően is az önvezető járművek, a csomagszállításra használt drónok, a mobilalkalmazások irányította haknigazdaság felé tartottunk, hiszen ezek kényelmet, személyre szabhatóságot ígértek, és azt, hogy minden olajozottabban fog futni. Valójában a pandémiás stratégia magja már ebben is felfedezhető; a kajarendelős alkalmazások gyakorlatilag csak egy telefonhívást spóroltak meg két ember között. Mindezek az ígéretek, akárcsak a Covid utániak, nem jönnek ingyen: teljesen feladjuk cserébe a magánéletünk és adatbiztonságunk. Jobban mondva nem is feladjuk, hanem elveszítjük; nem mintha beleegyezéses alapon menne a dolog. Mindenünket kiteregetjük a digitális panoptikonban, de cserébe legalább házhoz jön a KFC.

Mindezzel kapcsolatban sokaknak voltak fenntartásaik, növekedett a közvélemény ellenszenve a Google-lel és az Amazonnal szemben, és egyes elnökjelöltek ezeknek a messze túl erőssé vált monopóliumoknak a felosztásáról beszéltek. Valójában ennek már sokkal korábban meg kellett volna történnie, de a pandémia sokkja mindent felülírt, úgyhogy ez az egész teljesen lekerült az asztalról. Megint az történt, hogy folytonossági hiány keletkezett a demokráciában, tehát a köznép hatalomgyakorlásában, és ezt a tőke ki tudta használni. Mert előtte a Google torontói okosváros-kísérletét a helyi közösség elégelte meg, New York népe demokratikusan tiltotta ki az Amazon-székházat Manhattanből, és a Google-t a saját dolgozói szabotálták, mikor megtagadták, hogy katonai célra fejlesszenek megfigyelő technológiát.

Természetesen a technológia fejlődése nemcsak elkerülhetetlen, de nem is kívánatos elkerülni. Az viszont nagyon nem mindegy, hogy hogyan történik meg.

„Az a kérdés, hogy ez a technológia alá lesz-e vetve a közösség demokratikus felügyeletének, vagy pedig a szükséghelyzeti kapkodás közepette elfelejtjük feltenni a kritikus kérdéseket, amik évtizedekre meghatározzák majd az életünket. Olyan kérdéseket, mint például: ha látjuk, hogy a krízishelyzetekben mennyire kritikus fontosságú a digitális kapcsolattartás, akkor biztos, hogy ezeknek a hálózatoknak és az adatainknak magánkezekben kell lenniük, például a Google-ében, az Amazonéban és az Apple-ében? Ha a fejlesztések nagy részét közpénz finanszírozza, nem kéne, hogy köztulajdont képezzenek, és a közösség irányítsa őket? Ha az internet valóban ennyire nélkülözhetetlen része a mindennapi életünknek, és ez vitathatatlan, akkor nem kéne nonprofit közszolgáltatásként kezelni?”

Nem akarok ebbe mélyebben belemenni, mert túl hosszú lenne. A könyvhöz hasonlóan a cikk is nagyon gondos munka Naomi Klein részéről. Ilyen hosszal és részletességgel szerintem nyugodtan tekinthetjük a Sokkdoktrína huszonkettedik fejezetének. A tech baljós árnyairól úgyis tervezek majd csinálni egy videót, amiben talán részletesebben beszélhetek majd róla. Addig is nagyon ajánlom, hogy olvassátok el, a link lent lesz a leírásban.

Zárszónak annyit, hogy ne feledjük el, hogy attól, hogy a sokkdoktrínának új módszerei vannak, a régiek nem tűntek el. Az ukrajnai háborús helyzet épp elég sokk, de az újjáépítésből nem is kérdés, hogy a nyugati tőke fogja a legnagyobb hasznot húzni. Zimbabwe pedig néhány hete jelentette be, hogy évente 1,7 milliárd eurót veszítenek azzal, hogy az ott kitermelt lítiumot nem helyben dolgozzák fel, úgyhogy betiltják a nyers lítium exportját. Helyette több akkumulátorgyárat akarnak látni belföldön. Tekintve, hogy ez a helyzet mennyire hasonlít ahhoz, ami Chilében történt a hetvenes évek elején, szerintem érdemes lesz figyelemmel követni a zimbabwei eseményeket a közeljövőben. Nem lepne meg, ha hirtelen megjelenne valami lázadó csoport és megdöntené a kormányt, aztán pár év múlva kiderülne róluk, hogy az Egyesült Államok, Franciaország vagy az Egyesült Királyság pénzelte őket. Túl sokszor előfordult már.

Na mindegy, mára ennyi lenne. Aki idáig nézte a videót, annak köszönöm a figyelmet.

Források:

[1] Naomi Klein: Sokkdoktrína, 83. oldal

[2] Naomi Klein: Sokkdoktrína, 101. oldal

[3] Naomi Klein: Sokkdoktrína, 240. oldal

[4] Naomi Klein: Sokkdoktrína, 103. oldal

[5] Naomi Klein: Sokkdoktrína, 103. oldal

[6] Naomi Klein: Sokkdoktrína, 114. oldal

[7] Naomi Klein: Sokkdoktrína, 123. oldal

[8] Naomi Klein: Sokkdoktrína, 128. oldal

[9] Naomi Klein: Sokkdoktrína, 130. oldal

[10] Naomi Klein: Sokkdoktrína, 132. oldal

[11] Naomi Klein: Sokkdoktrína, 134. oldal

[12] Naomi Klein: Sokkdoktrína, 370-371. oldal