Ez a szöveg 2022 szeptemberében és októberében íródott, és a 2022. október 10-én közzétett "Erzsébet legyen az utolsó" című Szamizdat-videó átirata.
Szeptember 8-án, 70 éves uralkodás után meghalt II. Erzsébet angol királynő. Ez a hír igencsak megosztotta a közvéleményt. Az egyik oldal kapva kapott az alkalmon, hogy jól megérdemelt kritikával illesse a monarchia intézményét, a királyi családot és az általuk évszázadokon át vezetett Brit Birodalom történelmi bűneit, míg a másik oldal kétségbeesve siratta a királynőjét, aki évtizedeken keresztül biztos pontot jelentett számukra, és akiben élő kövület módjára megtestesült az egykori Birodalom mára erősen megfakult dicsősége.
Talán nem lesz meglepő, hogy én az első táborhoz tartozom. Világszerte milliók ünneplik a királynő halálát, hiszen az egykori gyarmatok számára ő a birodalmi hatalom és az évszázados elnyomás hús-vér jelképe volt, emellett a halála a brit monarchia intézményének meggyengülését is előrevetítheti. Az Egyesült Királyságban évtizedek óta nem látott megélhetési válság van, a vadiúj miniszterelnök fiatalkorában még hangos támogatója volt a monarchia eltörlésének, Károly pedig baromi népszerűtlen. Olyan, mintha a csillagok is együttállnának, hogy a britek végre felszámolják a monarchiát.
Viszont azok is rengetegen vannak, akik könnyes szemekkel gyászolják a királynőt, és nem fér a fejükbe, hogyan lehetnek egyesek olyan lelketlenek, hogy egy látszólag kedves, ártalmatlan idős nő halálhírére pezsgőt bontanak.
Teljesen érthető, hogy a második csoport miért gondolná az elsőről, hogy csak kárörvendő, szívtelen keselyűk, viszont a továbbiakban szeretném azt is megvilágítani, miért tekintik annyian egy pozitív eseménynek a királynő halálát.
A probléma az eszmével
Az első ok nyilván az, hogy királyoknak és királynőknek egyáltalán nem kéne léteznie, ugyanúgy, ahogy grófoknak, báróknak, hercegeknek és más arisztokráciának sem. Ez számomra annyira magától értetődő, hogy azt se tudom, hol kezdjem a megindoklását.
A nemesi rangok, a velük öröklődő előjogok és hatalom mind olyan dolgok, ami ellen a felvilágosodás korában fellázadtak a közemberek, többek között az amerikai és a francia forradalomban. Az akkori embereknek nem tetszett a gondolat, hogy egyeseknek születési jogon járnak kiváltságok, ami a közemberek tömegei fölé emelte őket a társadalmi hierarchiában; például sokáig csak a nemeseknek volt politikai hatalmuk és nem fizettek adót. Az arisztokrácia szó görögül a legjobbak uralmát jelenti, de ez mindenki számára egyértelmű szemfényvesztés volt, hiszen a nemesi címekhez soha nem az jutott, aki valamilyen módon bizonyította a rátermettségét, hanem az, akinek a király nemesi rangot adott, vagy akinek nemesek a felmenői. Magyarán a nemesség döntő többsége egyszerűen azért jutott hozzá a kiváltságaihoz, mert jó helyre született, és az erényei abszolút semmilyen szerepet nem játszottak a kérdésben.
Ennek a nemesi hierarchiának a csúcsán természetesen a királyi család van, aminek a hatalma a középkorban megkövült hagyomány alapján egyenesen Istentől ered, és amiben szintén szülőről gyerekére száll a cím, hatalom és az előjogok, bármilyen demokratikus folyamat közbenjárása nélkül. Furcsa kettős mérce, hogy mikor egy köztársaságban egy politikus a családtagjainak és barátainak ad politikai hatalmat, azt egyből korrupcióval és nepotizmussal vádolják, de mikor ugyanez egy alkotmányos monarchiában történik, akkor hirtelen senkit nem zavar többé, hiszen évszázadok óta ez a hagyomány.
Magyarországon, ahogy Európa több más államában, nemesi előjogok és címek már nem léteznek. Privátban persze bárki mondhatja magáról, hogy ő mekkora istencsászár, amiért a családfáját vissza tudja vezetni valakire, akinek száz vagy kétszáz éve volt egy nemesi oklevele a királytól, de igazából ez másra nem jó, mint hogy nagyon jól érezhetik magukat, amiért az ő kék vérük jobb a parasztok millióinak vörös vérénél.
Ami nekem igazán érdekes, hogy szinte a nemesség definíciójából adódóan mindig nagyságrendekkel többen vannak a közemberek, mint a nemesek, és mégis gyakran azt látom, hogy a köznép tagjai védik a monarchia intézményét. Olyan átlagemberek, akiknek abszolút semmi kötődése nincs a nemességhez, akiknek semmi előnye nem származik a nemesség létezéséből, sőt, sok tekintetben hátrányt jelent számukra, a brit monarchia és a királyi család védelmére kelnek. Gyakran még olyanok is, akik nem az Egyesült Királyságban élnek, hanem valamelyik korábbi gyarmaton, vagy egy teljesen független köztársaságban. Hogy honnan ered ez az indokolatlan imádat és támogatás egy megválasztatlan, arisztokratikus vezető iránt, egyszerűen soha nem fog a fejembe férni.
Köztársaságokban, például az Egyesült Államokban és Magyarországon a közszolgák az alkotmányra esküdnek fel. Az Egyesült Királysághoz hasonló alkotmányos monarchiákban viszont általában szuverénre, tehát a mindenkori uralkodóra. A szuverén a brit szuverenitás és államhatalom jelképe, az arca rajta van a fizetőeszközön és a középületek falain, róla szól a himnusz, rá mondanak tósztot és a legtöbb intézmény legalábbis névleg az ő fennhatósága alá tartozik. Például a Királyi Tengerészgyalogság és a Királyi Légierő neve kifejezetten a királyhoz köti őket. Ugyanúgy, ahogy nálunk minden elképzelhető dolog nemzeti, úgy náluk minden királyi. És ez egy apró, de fontos különbség, mert bár a nemzet fogalma képlékeny és szükségszerűen kirekesztő, azért mégiscsak az emberek tömegét közösen jelöli meg az államhatalom forrásaként és igazolásaként, nem pedig egyetlen, megválasztatlan uralkodót.
A királyi családot körüllengő, kifejezetten undorító paraszociális légkör kívülről nézve egy szektára hasonlít. Ha nem nyugati országról lenne szó, mindenki megegyezne, hogy ez egy személyi kultusz. A brit sajtó a királyi család legjelentéktelenebb ügyein is képes napokig csámcsogni, és rengeteg emberben kialakul feléjük egy mély és egészségtelen személyes kötődés. Ez talán azért van, mert sok átlagember számára ez egyfajta eszképizmus. A királyi család tökéletes kabala a nacionalista érzelmek számára, hiszen gyakorlatilag bennük testesül meg az állam. Így sokan, mikor látják a királyi család pazar, giccses és rongyrázós életmódját, arra gondolnak, hogy milyen jól megy az országnak, és máris kevésbé fáj a saját szaros életük.
Mikor kijöttek az első hírek a királynő romló egészségéről, a BBC egyik híradósa azt mondta, hogy a rezsiárak emelkedése és az energiakrízis, ami az Egyesült Királyságban sokkal súlyosabb, mint az Unióban, és ami miatt emberek fognak halálra fagyni és csődbe menni, hirtelen jelentéktelen problémává zsugorodott a királynő egészségügyi bajai mellett. Ez még az előtt volt, hogy bejelentették volna a halálhírt.
Szomorú látni, hogy az Egyesült Királyság köznépe annyira belekényelmesedett a saját alávetett pozíciójába, hogy a királynő halála iránti tiszteletből még a vasúti munkások és a postások sztrájkjait is felfüggesztették. A szakszervezetek ott tartanak, hogy a felső osztályok felé való tiszteletből félreteszik a saját érdekeiket, és inkább felfüggesztik a sztrájkot, meg az azzal járó potenciális béremelést és juttatásokat, hogy meggyászolják a királynőt, az ezer éves feudális osztálystruktúra maradványát. Az uralkodó osztályok felé érzett szeretet mindig viszonzatlan, és mindig visszaélnek vele. A királynő tisztelete nem tölt meg gyomrokat és nem fűti fel a lakást. És ez szó szerint is érthető, mert előfordult, hogy II. Erzsébet az iskolák, kórházak és szegény családok megsegítésére szánt állami segélyeket a királyi paloták fűtésére akarta költeni, és a kormánynak kellett lebeszélnie róla, mert elég rossz sajtóvisszhangja lett volna.
A szakszervezeti tagok egyébként jogosan iszonyat mérgesek a szakszervezeti vezetőségre, amiért lemondták a sztrájkokat. A vasúti és szállítmányozási munkások szakszervezete törölte a sztrájk felfüggesztéséről szóló tweetjét, úgyhogy az arra kapott válaszokat nem tudom megmutatni, de itt vannak egy róla beszámoló tweet válaszai. A kommunikációs munkások szakszervezete, ami alá a postások is tartoznak, este negyed kilenckor jelentette be a másnapi sztrájk felfüggesztését, így a válaszokban sokan amiatt is mérgesek, mert a munkahelyük már levonta a sztrájk napjára a fizetésüket, és már más programokat terveztek, úgyhogy egy éjszaka alatt nem tudják megoldani a gyerekeik felügyeletét. A 2022-es Szakszervezetek Kongresszusát is elhalasztották, a válaszolók pedig rámutatnak, hogy amíg a szakszervezetek az uralkodó iránti tiszteletből megtorpantak, a válság, infláció, számlák és a munkásosztály elleni támadások a tőke és az állam részéről változatlanul folytatódnak tovább.
Hogy nézett volna ki ötszáz éve, ha a felkelő parasztok letették volna a fáklyát és vasvillát, mert meghalt a földesuruk? Lehet, hogy egyesek szerint ez nem összehasonlítható, mert annyi minden megváltozott, de egy dolog biztosan ugyanolyan, mint akkor: az úr még mindig egy feudális arisztokrata, akinek a hatalma isteni jog, és vér szerint öröklődik generációkon át. Ez pedig az általánosan is utálatos hatalomnak egy olyan gyomorforgató formája, amit már rég a történelem szemétdombjára kellett volna hajítanunk, és szerintem megdöbbentő, hogy ez még mindig vita tárgyát képezi.
A probléma az intézménnyel
Sokan szeretik mondani, hogy a brit monarchiában az uralkodó szerepe főleg ceremoniális, és valódi hatalma nincs, úgyhogy igazából kit érdekel, hogyha monarchia van. Még ha ez igaz is lenne, a korábban említett érvek szerintem kielégítő okot adnak a monarchia és a feudális arisztokrácia maradványainak felszámolására. Viszont feltételezem, hogy akik ezt állítják a monarchiáról, azok ahhoz is ragaszkodnak, hogy például az Egyesült Államok legfelsőbb bírósága, a magyar legfőbb ügyész és a közmédia is apolitikus szereplői a közéletnek, akiket nem befolyásol semmilyen ideológia, és ők sem befolyásolják az ideológiát, hanem objektív szempontok alapján teszik, amit tenniük kell. Ez természetesen egy nagy rakás kutyaszar.
Az Egyesült Államok legfelsőbb bírósága egyszer és mindenkorra bebizonyította, hogy igenis egy pártos politikai szereplő, amikor a 2000-es választáson leállította a floridai szavazatok újraszámlálását és ezzel biztosította Bush győzelmét, és azóta is túlnyomórészt a konzervatívok felé hajlik többek között az abortusz, a klímavédelem és a halálbüntetés ügyében. Polt Péter legfőbb ügyész kinevezése óta töredékére esett a korrupt politikusok elleni eljárások száma, és nyilván senki nem hiszi, hogy ez azért van, mert a Fidesz alatt nincs korrupció. A közmédiát pedig már hosszasan kibeszéltem egy korábbi videómban.
De kezdjük az elején. A király formálisan az államfő, így funkciója és jogköre egy köztársasági elnökhöz hasonló. Csak ugyebár az elnököt vagy egyenesen az emberek választják meg, mint Franciaországban, vagy pedig az emberek által megválasztott képviselők, mint például Németországban és nálunk. Természetesen ezekben a rendszerekben is vannak komoly problémák a választások igazságosságával, kézenfekvő példa az amerikai elektori kollégium és a magyar választási rendszer egésze. Viszont még ezek a rendszerek is jobbak, mint egy öröklődő monarchia, ahol az államfővé válás egyetlen követelménye, hogy valaki a király halálakor első legyen az öröklési rendben.
Ráadásul egy elnök mandátuma idővel lejár, és van demokratikus mechanizmus az elmozdítására, ha a választók úgy ítélik, nem megfelelően végzi a dolgát. Ezzel szemben a brit király a haláláig uralkodik, jogilag nem lehet eltávolítani a tisztségéből, sem pedig büntetőjogi vagy polgári perbe fogni. Ahogy már korábban is említettem, a király a szuverén, tehát tőle ered minden politikai hatalom, szemben ugyebár a népszuverenitással, ahol a hatalom forrása a nép. Ennek következménye, hogy a király szó szerint a törvény felett áll, hiszen azok az ő szolgálatában léteznek.
Például nincs szüksége útlevélre, mert a brit állampolgárok útlevelét az ő nevében adják ki, magyarán a király útlevele az, hogy ő a király. A királynak nem kell jogosítvány, hogy járműveket vezessen, hiszen végső soron úgyis ő az, aki feljogosítaná magát a vezetésre, úgyhogy egyszerűbb kihagyni a közvetítőket. Egy demokratikus országban, ahol a népszuverenitás van érvényben, minden állampolgár az összes honfitársának tartozik azzal, hogy megtanul biztonságosan vezetni, és erről jogosítványt szerez. Az Egyesült Királyságban az emberek a társadalom helyett az uralkodó iránti kötelezettségből szereznek jogosítványt. Ha a király egy nap gondolna egyet, és besétálna a parlamentbe agyonlőni a képviselőket, senki nem tehetne semmit. A rendőrök és a bírók neki fogadtak hűséget, nem a népnek, vagy a nép választott képviselőinek. A magyar és amerikai elnökhöz hasonlóan a brit király az ország fegyveres erőinek főparancsnoka, azokkal a már említett fontos különbségekkel, hogy a király életfogytig tölti be a tisztjét, nem lehet felelősségre vonni és minden katona neki fogad hűséget, nem pedig az alkotmánynak vagy a népnek.
Ez pedig csak addig működik, amíg a király akarata nem kerül konfliktusba a népével. Például Trump elnöksége alatt sok libsi pánikolt, hogy mi lesz, ha Trump fogja a Nemzeti Gárdát, és csinál valami nagy disznóságot. A racionálisabb emberek erre egyből rávágták, hogy az amerikai katonák az alkotmányra esküdtek fel, nem Trumpra, tehát ilyen esetben meg kéne tagadniuk a parancsot. Hasonló a helyzet itthon is; amíg az alaptörvényre kell felesküdni, és amíg az alaptörvényben az áll, hogy „senkinek a tevékenysége nem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetve kizárólagos birtoklására” és „az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és köteles fellépni”, addig a magyar katonák esküje nem kötelezi őket semmilyen puccshoz hasonló dologban való részvételre. Nem mintha az itthoni hatalomnak ilyesmihez kéne folyamodnia, de ki tudja, mit hoz a jövő. A brit katonák esetében ez pont fordítva van, az lenne az esküszegés, ha nem követnék a királyt. Bár a fegyveres erők mindennapi vezetését választott és kinevezett tisztviselők végzik, végső soron mind a királynak fogadtak hűséget.
És nehéz elképzelni, hogy a dolgok annyira rosszra forduljanak az Egyesült Királyságban, hogy mindez egyáltalán felmerüljön, de ennyi hatalmat hagyni egyetlen ember kezében, és remélni, hogy nem fog vele élni, hát, jó nagy felelőtlenségnek tűnik.
A brit királynak a mai napig megvannak a régi felségjogai. Ezeknek az alkalmazásához már régóta kötelessége meghallgatni a miniszterelnök vagy a kabinet tanácsát, viszont az alkotmány továbbra is felhatalmazza az uralkodót, hogy a választott képviselők tanácsával szemben gyakorolja a királyi felségjogokat. És mindjárt említek néhány ilyen felségjogot, de azért próbáljuk kicsit befogadni ezt a mondatot: az Egyesült Királyság örökösödés alapján hatalomra került, megválasztatlan uralkodójának teljesen jogában áll szembemenni a nép és a választott képviselők akaratával.
A királyi felségjogokhoz tartozik például a miniszterelnök kinevezése. Az uralkodó technikailag bárkit kinevezhet a képviselőház 650 tagja közül, de a választás hagyományosan a legnagyobb frakcióval bíró párt elnökére szokott esni, mivel más nehézkesen tudna kormányozni. Viszont ez egyáltalán nincs kötelező jelleggel előírva, úgyhogy ebben a kérdésben is egy csomó hatalmat hagynak a király kezében, annak reményében, hogy jó fej lesz, és tiszteli a hagyományokat.
Királyi felségjog még a parlament feloszlatása. Ez menetrendszerűen megtörténik ötévente, mikor lejár a képviselők mandátuma. Ilyenkor a miniszterelnök felkéri a királyt, hogy oszlassa fel a parlamentet, hogy választást lehessen kiírni az új parlament tagjaira. A királyon múlik, hogy eleget tesz-e ennek a kérésnek. Ha úgy dönt, hogy nem járul hozzá a parlament feloszlatásához, akkor választás se írható ki. Formálisan ezt akkor teheti meg a király, ha működőképesnek találja az aktuális parlamentet vagy ha úgy gondolja, hogy a választás kiírása rosszat tenne az országnak. De persze ezeket bármire rá lehet mondani. Viszont a királynak nem muszáj megvárnia az öt év végét, mert jogában áll királyi rendelet alapján feloszlatni a parlamentet a ciklus közepén is. Ez megtörténhet normál körülmények között, például mikor a miniszterelnök lemond vagy elveszíti a képviselők többségének támogatását. De megint, egyes jogtudósok szerint a parlament akkor is feloszlatható, ha az uralkodó egyénileg úgy ítéli, hogy a választott képviselők akarata nem egyezik meg a nép akaratával.
A formális királyi jóváhagyás szükséges minden törvény életbe lépéséhez, aminek a megtagadása egy vétónak felel meg. A gyakorlatban több, mint háromszáz éve nem történt olyan, hogy egy uralkodó élt a jogával, hogy megtagadja a királyi jóváhagyást. Helyette elkezdték szabadabban értelmezni, hogy milyen kérdések parlamenti megvitatásához szükséges a királyi beleegyezés, ami nem egyezik meg a királyi jóváhagyással. Királyi beleegyezés hagyományosan a királyi előjogokat, a királyi család személyes vagyonát, birtokait és más érdekeltségeit érintő törvénytervezetekhez kell. Az ilyeneket a király már azelőtt kukázhatja, hogy a parlament megvitatná őket vagy szavazna róluk. Ez ugyebár többek között azt is jelenti, hogy a királynak és a trónörökösnek egyenes beleszólása van a birtokaikat és jövedelmi forrásaikat szabályozó törvényekbe, ami egyértelmű érdekellentét, és ha nem egy arisztokrata családról lenne szó, hanem valamilyen gazdag közemberről, akkor mindenki joggal felháborodna rajta.
A királyi család sokat zsonglőrködött a királyi beleegyezéssel, például a királynőnek egy időre sikerült elintézni, hogy felmentést élvezzen az átláthatósági törvények alól, és titokban tarthassa a befektetéseit és magánvagyonát. Azt a vagyont, amit most III. Károly megörökölt, és ami után nem fizet adót. A királynő 1999-ben teljesen megvétózta azt a törvényt, ami alapján az Irak elleni katonai támadások a parlament engedélyétől függöttek volna az övé helyett. Ez ugye azt jelenti, hogy a királynő kezében maradt a katonai támadások indításának joga. II. Erzsébet azt is elérte, hogy az ő birtokaira ne vonatkozzon a skót természetvédelmi törvény, Károly pedig még herceg korában belekontárkodott egy törvénybe, ami végül megakadályozta, hogy a bérlői megvásárolhassák az otthonaikat. Ezt királlyá válása után is folytatta, most októberben is átvizsgált és valószínűleg át is íratott egy skót törvényt, ami befagyasztotta volna a lakbéreket, hogy segítsen a válság érintettjeinek. Csak ez negatív hatással lett volna a királyi birtokok bevételeire. Merthogy a cornwalli hercegség a mindenkori trónörökös, a lancasteri pedig és az uralkodó magánbirtoka, amin emberek ezrei élnek és fizetnek lakbért egyenesen a királyi család zsebébe. Említettem már, hogy ez az egész egy feudális maradvány? Egyre nehezebbé válik tagadni. A Guardian szerint a királyi család több, mint ezer törvényt vizsgált át, köztük olyanokat is, amiknek látszólag semmi közük a királyi felségjogokhoz vagy a magánérdekeikhez.
És persze ott van a Lordok Háza, ami bár csak áttételesen mondható a monarchia részének, de ugyanúgy a régi feudális viszonyokhoz való beteges ragaszkodás tünete. Merthogy a brit parlament kétkamarás, szóval az alsóházhoz jön egy felsőház is; az ilyeneket köztársaságokban, például az Egyesült Államokban és Franciaországban általában szenátusnak hívják. A magyar Országháznak is azért van két ülésterme, mert az építésekor kétkamarás országgyűlésre tervezték. A magyar országgyűlés utoljára a Horthy-korszakban, 1926 és 1945 között volt kétkamarás, pont azért, hogy a rendszerhű nemesekből és más kékvérűekből álló felsőház hatékonyabban védelmezhesse a status quo-t. A mai parlament az alsóházban ülésezik, a felsőház termét pedig turistalátogatásokra, konferenciákra és frakcióülésekre használják.
A felsőházak demokratikussága szinte mindenhol vitatható, főleg az alsóházakhoz képest. Amerikában például minden állam két szenátort választ, függetlenül attól, hogy az adott állam népessége 39 millió (Kalifornia) vagy 580 ezer (Wyoming), tehát van, ahol mindössze 290 ezer választóra jut egy szenátor, és van, ahol majdnem húszmillióra. A francia szenátus tagjait pedig egy elektori kollégium választja meg, aminek a tagjai az alsóházi képviselők és önkormányzati tanácstagok. Feltűnő, hogy hibáik ellenére az amerikai és francia felsőház tagjait megválasztják, vagy egyenesen a választók, vagy pedig egy megválasztott képviselőkből álló testület. A brit Lordok Háza nem így működik, és sokkal átlátszóbb, hogy a Horthy-korszak érveléséhez hasonlóan a fő feladatuk a status quo fenntartása.
A Lordok Házába való bekerülésnek nem része semmilyen demokratikus folyamat. A tagok közé tartozik például 26 anglikán püspök. Ők az egyházban viselt hivataluknál fogva automatikusan tagjai a Lordok Házának. Katolikus papok a vallásuknál fogva nem viselhetnek világi hatalmat a Vatikánon kívül, és zsidó rabbik is csak kinevezéssel kerülhettek be a Lordok Házába. Már az is elég gáz, hogy vallási vezetők széket kapnak a törvényhozásban, de az talán még rosszabb, hogy ez automatikusan csak az anglikán egyháznak jár. A fennmaradó székek közül 92 azoknak az öröklődő rangú nemeseknek van lefoglalva, akit kiválaszt maga közül az összes többi öröklődő rangú nemes. Az öröklődő itt azt jelenti, hogy mondjuk egy grófnak vagy bárónak a gyereke is idővel gróf vagy báró lesz. A Lordok Házának maradékát olyanok teszik ki, akik csak életük végéig kapták a nemesi címüket, de nem örökíthetik tovább. Ilyen életfogytig tartó nemesi címet a miniszterelnök javaslatára az uralkodó adhat. A miniszterelnök pedig nem meglepő módon főleg a saját pártjának tagjait fogja ajánlani, de ha olyan a kedve, akkor felkérheti az ellenzéket is, hogy ajánljanak embereket kinevezésre. Az is az ő döntése, hogy melyik ellenzéki párt mennyi embert ajánlhat. A Lordok Háza tagjainak mandátuma halálukig vagy lemondásukig tart.
A királyi család természetesen a hivatalosan elismertnél sokkal többe kerül az Egyesült Királyságnak. A Republic nevű brit köztársaságpárti aktivistacsoport 2017-es jelentése szerint a monarchia éves költsége 345 millió fontra rúg. Ebbe beletartozik a 76 milliós Sovereign Grant, amit a parlament ad a királyi családnak az adófizetők pénzéből, a 106 millió font, amit a királyi család biztonsági szolgálatára költenek, a királyi család által használt állami ingatlanok fenntartása és más, kisebb tételek. A Cornwalli és Lancasteri hercegségek bevétele szintén az államkasszából esik ki, hiszen ezek a korona alá tartoznak, így a király és a trónörökös magántulajdonukként kezelik őket. A királyi család nyilvános megjelenéseit is a helyi önkormányzatok pénzelik, például mikor Vilmos herceg meg a családja meglátogat valami iskolát vagy árvaházat, annak minden költsége az önkormányzatra hárul, ez is több, mint évi 22 millió fontba kerül. Mindehhez képest a monarchia által teremtett érték elenyésző, és az se csökkenne, ha nem lennének. Például ugyanannyi turistát vonzanának a paloták, ha nem laknának bennük emberek, csak közben a szakácsokat, szolgákat, biztonságiakat meg királyi tanácsadókat nem kéne fizetni. A hercegségek is ugyanúgy termelnének tovább, csak a bevétel egésze az államhoz kerülne. Ezt a témát már Shaun alaposan körbejárta a videójában.
Az érvényes törvény alapján a republikánus gondolatok hangoztatása az Egyesült Királyságban felségárulásnak minősül, és életfogytig tartó börtönnel büntetendő. Ahelyett, hogy ezt a törvényt egyszerűen megváltoztatták vagy törölték volna, a legfelsőbb bíróság elődje annyit mondott rá, hogy úgy kell értelmezni, hogy a köztársaság melletti békés kiállást nem kell büntetni. Ennek ellenére többször előfordult, hogy a brit rendőrség letartóztatott embereket, amiért békésen kinyilvánították a nemtetszésüket az új királyt és a monarchiát illetően.
A probléma a történelemmel
Ha arra vállalkoznék, hogy felsoroljam a Brit Birodalom és a monarchia összes bűnét, karácsonyig tartana a videó. Sokan mondják, hogy a rengeteg halált és szenvedést, amit a birodalom világszerte okozott az elmúlt századokban, nem varrhatom II. Erzsébet vagy III. Károly nyakába, hiszen nem igazságos valakit az ősei bűnei miatt felelősségre vonni. Utóbbiban igazuk van, és milyen szerencse, hogy nem személyesen a király nyakába akarom ezeket varrni, hanem a koronáéba. A korona pedig, a monarchia jelképeként örökké tartó, és a bűnei nem évülnek el. Ugyanúgy, ahogy a CIA támogatásával véghezvitt véres puccsok és brutális diktatúrák miatt sem az épp regnáló igazgatót hibáztatom, hanem magát a CIA-t, az egész intézményt.
A brit birodalom bűneinek krónikája már soha nem lesz teljes, mert megpróbálták kitörölni őket a történelemből. Az ötvenes és hetvenes évek között a Hagyaték Hadművelet során legalább 8800 dokumentumot semmisítettek meg vagy loptak el a gyarmatokról. Ez főleg olyan dokumentumokat érintett, amik a brit kormánynak kellemetlen információkat tartalmaztak, a cél pedig az volt, hogy az újonnan függetlenedett országoknak ne legyen bizonyítékuk, amivel a kezükben kártérítést követelhetnének.
II. Erzsébet 1952 februárjában kezdett uralkodni, amikor a világháború után vergődő Brit Birodalom kezéből kezdett kicsúszni a világhegemónia. Kenyában a Mau Mau felkelés során a britek közel 6 millió bombát dobtak le kevesebb, mint két év alatt. Másfél millió embert zártak koncentrációs táborokba, és tízezreket vertek, erőszakoltak és kínoztak meg, hogy információt szerezzenek a felkelőkről, másokat pedig kényszermunkára fogtak. A Hagyaték Hadművelet során megsemmisített dokumentumok között volt többek között a Kenyában alkalmazott kínzási módszerek részletes leírása. Az elveszett adatok miatt nehéz meghatározni az áldozatok számát, de Caroline Elkins Pulitzer-díjas történész szerint akár a hat számjegyet is elérheti.
II. Erzsébet alatt a brit hadsereg majdnem 38 éven át megszállás alatt tartotta Észak-Írországot, hivatalosan azért, hogy rendet tartson az ír republikánusok és az Ulster lojalisták közötti konfliktusban, de a rend fenntartása természetesen azt jelentette, hogy végső soron a lojalisták oldalán voltak, hiszen az Egyesült Királyság nem hagyhatta, hogy Észak-Írország kiszakadjon a királyságból, és egyesüljön az ír köztársasággal. Természetesen ez a konfliktus sokkal bonyolultabb és árnyaltabb volt ennél, és mindkét oldal inkább szürke, mint fehér és fekete, satöbbi, satöbbi. A lényeg az, hogy gyakorlatilag a lojalista félkatonai szervezetek és a brit hadsereg érdekei megegyeztek, és mindkettejük igazi ellensége az IRA volt. Ez olyanokban mutatkozott meg például, hogy a brit katonák és rendőrök információval és fegyverekkel látták el a lojalistákat, akadályozták az ellenük folyó nyomozásokat, sőt, szabadnapjaikon részt is vettek lojalista támadásokban. Ezek a támadások, akárcsak az ír republikánusok támadásai, gyakran civileket is célba vettek. 1972 január 30-án történt a hírhedt Véres Vasárnap, amikor Derry városában a brit katonák tüzet nyitottak a fegyvertelen civilekre egy tüntetésen. Összesen 26 embert lőttek meg, többüket menekülés közben, vagy amíg segítséget próbáltak nyújtani a sebesülteknek. Ez az esemény olaj volt a tűzre a konfliktusban, rengeteg embert terelt az IRA karjaiba, és javíthatatlanul szembefordította még azokat a katolikus íreket is a brit katonákkal, akik eleinte tényleg semleges rendfenntartóknak tekintették őket. A Véres Vasárnap biztosította, hogy az észak-írországi konfliktus még évtizedekig elhúzódjon, és mindezt csak azért, mert az Egyesült Királyság nem volt hajlandó elengedni a legrégebbi gyarmatát, mikor az fegyvert ragadott a függetlenségért.
Ahhoz, hogy a Brit Birodalom lehessen a legnagyobb a történelemben, kulcsfontosságú volt a hajózás, a globális hajózás hatékonyságához pedig a legfontosabb hajózási útvonalak ellenőrzése. Így nem meglepő, hogy az Egyesült Királyságnak stratégiai fontosságú volt a Malaka-szoros, a Gibraltári-szoros, az Szuezi-csatorna és a Vörös-tenger déli vége, a Báb el-Mandeb. Szóval mind a négyben kiépítettek maguknak egy jó kis gyarmati kikötőt és támaszpontot, amivel ellenőrizhették az átmenő hajóforgalmat. Ezek közül Gibraltár a mai napig az Egyesült Királyság tengerentúli területe, a Szuezi-csatorna forgalmát pedig a ciprusi haditámaszpontok tudják ellenőrizni. Viszont a Szuezi-csatornáról sem mondtak le könnyen, annak ellenére, hogy maga a csatorna soha nem volt az ő kezükben. 1956-ban Nasszer egyiptomi elnök államosította a Szuezi-csatornát kezelő vállalatot, a javarészt brit és francia tulajdonosokat pedig a részvényeik aznapi tőzsdei árán kompenzálta. Az államosításra válaszul az Egyesült Királyság, Franciaország és Izrael összehangolt katonai támadást indított Egyiptom ellen azzal a kifejezett céllal, hogy a csatorna üzemeltetését visszahelyezze nyugati kezekbe. A hadművelet összesen kilenc napig tartott, mert ennyi időbe telt, hogy a belföldi háborúellenes tüntetések és a széleskörű nemzetközi felháborodás, fenyegetések és szankciók eltántorítsák az Egyesült Királyságot a Szuezi-csatorna elfoglalásától, de eddigre már majdnem tízezer ember meghalt vagy megsebesült.
Inkább nem folytatom, mert nem akarom, hogy ez a videó átforduljon a Brit Birodalom bűneinek felsorolásába, pedig még úgy is lenne hová sorolni, hogy csak II. Erzsébet uralkodásának idejére fókuszálnék.
Konklúzió
Szóval itt vagyunk most, kicsit több, mint egy hónappal a királynő halála után. Itt a tökéletes alkalom a monarchia felszámolására, és nem csak az Egyesült Királyságban. Barbados már tavaly novemberben kipaterolta a brit uralkodót az államfői posztról, Antigua és Barbuda pedig bejelentette, hogy a közeljövőben népszavazást tartanak a köztársasággá válásról. Hollandiában is történelmi mélyponton van a monarchia támogatottsága. És ezt őszintén jó látni, mert a világnak semmi szüksége ezekre a fontoskodó vérszívókra, és minél hamarabb lefokozzák őket egyszerű közemberekké, annál jobb.
