Szóval vannak ezek a műanyag repoharak, amiket Budapest különböző vendéglátóegységeiben meg fesztiválokon adnak, benne a piával, amit rendelsz. Az egyszerűség kedvéért a továbbiakban minden helyet, ahol repohárban adnak inni, kocsmának fogok hívni. A repoharak lényege az lenne, hogy újrahasználhatóak, úgyhogy nem keletkezik annyi műanyag hulladék, mint az eldobható poharakkal, és nem is áznak szét húsz perc alatt, mint a papírpoharak, viszont nem is olyan drágák és törékenyek, mint az üvegpoharak.
Az előző videómban sokat beszéltem különböző szélsőjobboldali és fasiszta csoportokról, akik zenei közösségekbe beszivárogva toboroznak és terjesztik a propagandájukat. Arra gondoltam, ahhoz a videóhoz illene amolyan lábjegyzetként sorra venni minél több fasiszta jelképet és jelszót, mert bár a horogkeresztet és az SS jelvényt mindenki felismeri, a ritkábban használt vagy jobban titokban tartott szimbólumok továbbra is simán észrevétlenül maradhatnak. És ez nem jó, mert ahhoz, hogy hatékonyan felléphessünk a szélsőjobbal szemben, fel kell ismernünk, amikor látjuk.
A fasiszta csoportok retorikájának fontos részei a kutyasípok. Egy retorikai kutyasíp hasonlóan működik egy igazihoz; csak a beavatottak ismerik fel, mindenki más pedig meg se hallja, ugyanúgy, ahogy egy igazi kutyasíp hangját is csak a kutyák hallják, az emberek nem. Egy kutyasíp arra való, egy ember anélkül jelezhesse az identitását egy másik beavatottnak, hogy leleplezné magát a társadalom előtt.
Így például egy felhasználónévben stratégiailag elhelyezett kutyasípot a többség észre sem veszi, de azon keveseknek, akik tudják, mit jelent, egyértelmű jelzést ad.
Ez a szöveg 2022 áprilisa és júniusa között íródott, és a 2022. június 19-én közzétett "A rockzene identitáskrízise" című Szamizdat-videó átirata.
1. Intro
„A kapitalista kultúra mai formáját már nem a korábban felforgató potenciált hordozó tartalom inkorporációja, hanem a prekorporáció határozza meg: az eleve a rendszer képére formált vágyak, igények és remények termelése. Vegyük csak a kulturális intézményrendszer »alternatívnak« és »függetlennek« nevezett színtereit, amelyek úgy ismétlik a lázadás és tagadás egykori gesztusait, mintha minden alkalommal először élhetnék át azokat. Az »alternatív« és »független« itt nem valami fősodron kívülit jelöl; ezek is stílusok, sőt a domináns stílusok a fősodron belül.
Senki nem testesítette meg ezt (és küzdött vele) jobban, mint Kurt Cobain és a Nirvana. Erőtlen és céltalan dühével Cobain annak a generációnak a megfáradt hangja lett, amelyik a történelem után született; akiknek minden mozdulatát már az előtt kiszámították, megvették és eladták, mielőtt egyáltalán megtették volna. Cobain pontosan tudta, hogy ő is csak egy eleme a spektákulumnak, hogy semmi sem néz ki olyan jól az MTV-n, mint lázadni az MTV ellen; tudta, hogy minden mozdulata előre megírt klisé, és hogy még ennek felismerése is az. Cobain egy olyan világban találta magát, ahol – mint a Jameson által leírt posztmodern kultúrában általában – »formai újítás többé nem lehetséges, így nem marad más, mint halott stílusok nyelvének imitálása a képzeletbeli múzeumban«.
Tudta azt is, hogy sikerükkel nem ellenállást képeznek; ellenkezőleg, ők az üzemanyag, amely a rendszert működteti. Cobain és a Nirvana egzisztenciális szorongása azonban egy letűnt korszakhoz tartozik; az utánuk érkező pastiche-rock már minden bűntudat nélkül termelte újra a múltat.
Cobain öngyilkossága már csak az utolsó szeg volt az egykor prométheuszi ambíciókkal bíró rock koporsójába. A rock helyére lépő hiphop, a kulturális prekorporáció iskolapéldájaként, a »naiv« remény helyett, hogy a fiatalok ellenkultúrája bármin is képes változtatni, józan szembenézést hirdetett a »valósággal« - pontosabban a valóság egy általa brutálisan leszűkített verziójával.”[1]
Sokat gondolkodtam rajta, hogy bevállaljam-e megint egy Mark Fisher idézettel kezdeni ezt a videót, mert annyiszor beszélek a Kapitalista Realizmusról, hogy lassan tényleg joggal lehetne azzal vádolni, hogy nem ismerek más könyveket. Ezután amúgy Fisher nem azt állítja, hogy a hiphop eleve megalkuvó lenne a rendszerrel, hanem hogy az általa támasztott ellenállást, bár hozzáállás tekintetében különböző a rockétól, ugyanolyan könnyedén a kapitalista realizmus szolgálatába állították. Szóval nyugi, a hiphop sincs itt leszólva.
Ez egy jó hosszú videó lesz, és van pár fogalom, aminek a jelentését, ahogy én használom, jó előre leszögezni.
Mikor rockot mondok, abba beletartozik annak minden derivatívája is a crust punktól a stoneren át a black metálig.
Sokszor fogom használni a „fasiszta” szót. Ez azt a benyomást keltheti, hogy túl lazán használom, rámondom olyasmire, ami nem is az, ezzel elkoptatom és tompítom a súlyát. Nem vagyok tizenhárom éves gyerek a nyári táborban, aki lefasisztázza a felvigyázót, amiért elveszi tőle az energiaitalt. Megválogatom a szavaimat, és amikor valakit fasisztának hívok, azt azért teszem, mert az fasiszta nézeteket vall és prédikál. Persze ha megkérdeznénk az Absurdot, a Kárpátiát vagy Toroczkai Lászlót, hogy fasiszták-e, akkor letagadnák, hiszen tudják, hogy ez manapság már rossz PR. A jelen fasisztái már identitáriusoknak, nemzeti radikálisoknak, fehér nacionalistáknak, harmadikutasoknak, altjobbnak hívják magukat, de ez ne tévesszen meg.
Mi, hogy ezek [többsávos gyorsforgalmi utak] tök normális elemei a városképnek? Hogy nem indokolják a drámai zenét, amit csatoltam hozzájuk? Talán, de belegondoltál már, hogy jól van ez így vagy esetleg valamit változtatni kéne? Hogy messze túl sok közterületet engedünk át az autóknak, messze túl sokat költünk rájuk és messze túl sokat áldozunk fel értük, mikor minden racionális elgondolás szerint meg kéne tőlük szabadulnunk, hogy megtartsuk a Földet egy élhető bolygónak?
Én is pesti gyerek vagyok, itt születtem, itt nőttem fel, szóval tudom, hogy hogy a városunk ilyen. Azt is tudom, hogy ez a téma olyasmi, amin nem igazán gondolkodik el az ember, amíg el nem kezd rajta igazán gondolkodni. Valahogy a városainkat, ahol mi, az emberiség több, mint fele lakunk, még progresszív körökben sem övezi olyan kritikus vizsgálódás, mint az élet más területeit.
Üdv mindenkinek. Ez most egy kicsit lazább, kötetlenebb videó lesz a többihez képest, nem egy részletes videóesszé vagy ilyesmi. Arra jöttem rá, hogy azok sok időt és energiát igényelnek, úgyhogy amíg azokon dolgozok, csinálok pár egyszerűbb videót is. Először a Fallout játékokra esett a választásom, egyrészt mert amúgy is sok tapasztalatom van velük, másrészt mert korábban is jó buli volt videojátékokat elemezni, harmadrészt mert a sorozat legutolsó részében, a 76-ban, bőven van miről beszélni, ha kapitalizmuskritikát keresünk benne. És szerintem érdemes keresni, mert a fikció hasznos segítség lehet, hogy megfogalmazzunk valódi problémákat és felfedezzük, hova vezetnek. Ha pedig valamilyen fikció káros eszméket propagál, akkor azt kritizálni kell.
Szóval, Fallout 76. Amiről a videóban beszélek, az vagy igazoltan kánon a sorozat történetében, vagy erősen implikált, de nem minden esetben fog megjelenni a képernyőn, mert a jegyzetek, naplóbejegyzések, hangfelvételek, dialógusok meg hasonlók nem lennének vizuálisan érdekesek. A Fallout Wikin fent van minden.
Mikor nyolc-tizenkét éves gyerek voltam, baromira érdekelt a katonaság. Állandóan háborús filmeket néztem, előástam apám régi felszerelését a sorkatonaságból és Nerf-ökkel lövöldöztünk egymásra a haverjaimmal.
Minden helikopteranyuka és bolond konzervatív politikus meglepetésére ezt a hozzáállásomat a háborús videojátékok változtatták meg, főleg a többjátékos módok miatt. A Battlefield 1, ahogy a legtöbb multis FPS, természetéből fakadóan nem mutathatja be olyan dicsőségesnek, teátrálisnak és fekete-fehérnek a háborút, mint a filmek. A játékos soha nem kiemelt fontosságú szereplője a meccsnek, nem védelmezi a plot armor, vak szerencse, az ellenségei esetleges jóindulata vagy a túlélési torzítás, ami kiszűri a töredéknyi emlékezésre érdemes eseményt a háború feneketlen poklából. Egy olasz, török, amerikai, orosz és egy osztrák-magyar gyalogos katona mind egyformán halandó, ugyanannyi eséllyel lövik őket agyon, döntik rájuk a házat, szúrják le egy bajonettel, engednek rájuk mustárgázt, ütik el tankkal vagy bombázzák le repülőről. A soha nem látott katonai vezetés pedig hezitálás nélkül küldi a harmadik zászlóaljat ugyanabba a húsdarálóba, ahol már az előző kettő elhullott. A kampány első küldetése mindezt még jobban a szájába rágja azoknak, akik nem figyeltek eléggé; a játékos többször elkerülhetetlenül meghal a csatatéren, de ilyenkor az egyszerű újjáéledés helyett a képernyőn megjelenik a katona neve és születési dátuma, aztán a játékos átveszi az irányítást egy teljesen másik katona felett, akinek a sorsa szintén az, hogy egy név legyen egy emlékművön, ha annyi. Persze ennek az éléből elvesz, hogy utána mégiscsak több száz órán keresztül műveljük azt a háborút, aminek a szörnyűségéről maga a játék is mondani akar valamit. Ez a disszonancia visszatérő elem a háborús médiában.
Amúgy is, mi egy háborús film vagy játék szerepe? Persze, tudjuk, első sorban az, hogy kibaszott vagány meg szórakoztató legyen a sok lövöldözéssel és robbanással. De közelebbről megnézve az ilyen média kulturális hatását felfedezhetünk pár érdekes motívumot.
Aki bármennyire otthonosan mozog a YouTube-on, valószínűleg legalább hallott már Nagy Mártonról, alias FanMadeMakerről.
Marci a magyar YouTube régi gárdájának utolsó tagja, akinek sikerült megőriznie az önazonosságát. A közönségével együtt nőtt fel, ezer meg egy féle formájú és minőségű tartalmat gyártott, és fiatalabb koromban rám is nagy hatással voltak a videói, úgyhogy ne értse senki félre a helyzetet, nem bele akarok rúgni, hanem építő kritikával szeretnék szolgálni, aminek, feltéve, hogy őszintén beszél a videójában, kétlem, hogy Marci ne látná be az érvényességét. Eddig sem álltak tőle távol a politikai, vagy legalábbis társadalomkritikai megnyilvánulások, és 2021. december 25-én ismét felemelte a szavát a „Szerepünk a rendszerben” című egy órás videójában.
2021 március 13-án "Petőfi ma konzervatív forradalmár lenne" címmel jelent meg cikk a Magyar Nemzeten. Már a cím is egy különös önellentmondás, hiszen a konzervativizmus a status quót akarja fenntartani, ahhoz pedig nem kell forradalomhoz folyamodni, mert a tehetetlenség fenntartja magától. A status quo felborításához, a fennálló rend átalakításához már valóban erőt kell kifejteni, de ez nem célja a konzervativizmusnak. Ha pedig a fennálló rend védelme helyett egy korábbi status quo visszaállítása a cél, akkor valójában reakcionarizmusról beszélünk, ugyanarról az eszméről, ami az 1848-as forradalmakat leverte. Akárhogy is, sem a konzervatív, sem a reakciós nem olyan jelző, amit Petőfi Sándorra rá lehetne aggatni. De ne akadjunk fel a címen.
A média hazudik neked. Remélhetőleg ez még nem egy túl vitás kérdés, de hogy ezeken a hazugságokon átláthassunk, meg kell vizsgálni a propaganda okait és módszertanát.
Eléggé töltött szó ez, a propaganda. A továbbiakhoz azonban le kell szögezni, hogy mi a jelentése. Definíció alapján a propaganda egy eszme vagy elképzelés széleskörű, tervszerű terjesztése, elfogadtatása és megkedveltetése.