Ez a szöveg 2021 február és június között íródott, és a 2021. július 5-én közzétett "Sajtószabadság és propaganda" című Szamizdat-videó átirata.

1. Bevezető

A média hazudik neked. Remélhetőleg ez még nem egy túl vitás kérdés, de hogy ezeken a hazugságokon átláthassunk, meg kell vizsgálni a propaganda okait és módszertanát.

Eléggé töltött szó ez, a propaganda. A továbbiakhoz azonban le kell szögezni, hogy mi a jelentése. Definíció alapján a propaganda egy eszme vagy elképzelés széleskörű, tervszerű terjesztése, elfogadtatása és megkedveltetése.

A szót általában csak a hírközlésre és az állam által finanszírozott reklámokra értjük, de a legcélszerűbb azt feltételezni, hogy minden propaganda. Pontosabban minden feldolgozott információ (≈ nem saját megfigyelésből származó, hanem valaki által közvetített). Ahányszor valaki mond neked valamit, azt valamilyen okkal teszi, befolyásolni akar. A háborús filmek (American Sniper, G.I. Joe, Top Gun, Hacksaw Ridge) többsége arra hivatott, hogy beleverje a jövő nemzedékének kemény fejébe, hogy a háború menő, a hazáért meghalni pedig nagyon fasza dolog. (és persze a háborúellenes filmeket gyakran félreértelmezik; Full Metal Jacket, Apocalypse Now, Jarhead, Generation Kill), a történelmi filmek egy részének beismerten a NEMZETHY ÖNTUDAT erősítése a feladata. Mikor anyám azt mondja, hogy a zöldbabfőzelék finom, igazából csak meg akarja etetni velem.

A különbség, hogy tudom, hogy anyám állítása ellenére a zöldbabfőzelék igazából nem is finom, és hogy érdeke engem meggyőznie az ellenkezőjéről. A hírközlés esetében viszont feltételezett a tényszerűség, és erre szükség is van, mert a világon nem lehet mindenről egyedül saját tapasztalat alapján véleményt alkotni.

"Azokban az országokban, ahol a hatalmat az állami bürokrácia tartja a kezében, a média feletti kizárólagos ellenőrzés, amelyet gyakran a hivatalos cenzúra is kiegészít, világossá teszi, hogy a sajtó az uralkodó elit érdekeit szolgálja. Sokkal nehezebb észrevennünk a propagandagépezetet ott, ahol a tömegtájékoztatás magánkézben van, és a formális cenzúra hiányzik."[1]

Ezért olyan hatékony eszköz az elit kezében a propaganda, de fontos felismerni, hogy nem egyedül a politikai szervezetek használják. Ahol nincs állami cenzúra, ott sem lehet hátradőlni, mert a "sajtószabadság" nem egyenlő az objektív hírközléssel. A közmédiának egyértelműen, de a magánkézben lévő médiacégeknek is megvannak a saját érdekei, amiket szem előtt tartva válogatják meg a lehozott híreket, és fogalmazzák meg azok szövegét, ezzel meghatározzák, hogy egyáltalán miről és hogyan lesz szó a közbeszédben. Mit gondolsz, miért nem volt a KESMA-lapok címlapján Szájer József brüsszeli drogos karanténorgiája?

A hírmédia többsége nem csak a nyers tényt közli, hanem azt kontextusba is helyezi, megmagyarázza az okait és lehetséges következményeit, minősíti az eseményt. A propaganda lényege ebben a sajátos értelmezésben rejlik, hiszen egy hazugságot könnyebb észrevenni és cáfolni mint egy objektív tény téves, egyoldalú és manipulatív értelmezését. Érdemes megfigyelni, hogy egy híradás milyen érzéseket, milyen benyomást próbál kelteni a fogyasztóban, és hogy a közölt tények alapján igazolt-e az általuk képviselt hozzáállás. Persze ez nehezebb, ha elhallgatnak egyes részleteket, másokat meg elferdítenek, úgyhogy nem elég egyetlen forrásra támaszkodni. 

Ez jól látszik, ha megnézed, hogy két, egymással ellentétes érdekű hírforrás hogyan számol be ugyanarról a hírről. Itt van például a kormányközeli Origo és a független HVG első cikke az amerikai Capitolium január 6-ai ostromáról. A magyar kormány a kezdetektől Trumpot támogatta, úgyhogy őt minél jobban kellett kihozni a helyzetből és felmenteni a felelősség alól. A HVG-nek nem volt ilyen megkötése, úgyhogy szabadabban leírhatta a valós eseményeket. Az Origo a feltételezett választási csalást is tényként közli, a HVG viszont hozzáteszi, hogy erre két hónap alatt semmilyen bizonyítékot nem találtak.

A média részlehajlását, öncenzúráját, annak okait és gyakorlatát Herman és Chomsky propagandamodellje írja le. Ehhez a videóhoz két könyvet használok forrásként, az Egyetértés-gépezetet Edward Hermantől és Noam Chomskytól, és a Patrónusi-Kliensi Médiarendszert Bajomi-Lázár Pétertől. Amikor valamelyik könyvből idézek vagy arra hivatkozok, a borítója fent lesz a jobb felső sarokban.

2. Dióhéjban

Akinek nincs ideje vagy kedve az egész videót megnézni, annak röviden ez legyen a tanulság: Senki nem immúnis a propagandára. A legjobb, amit tehetünk, hogy kritikusan állunk hozzá, megvizsgáljuk a forrás tulajdonosának és írójának érdekeit.

A média nem egy olcsó hobbi, így a tulajdonosi köre többnyire a gazdasági és a politikai elitre korlátozódik, akik egymást segítve képviselik a közös érdekeiket; hogy eladjanak neked valamit. Legyen szó egy mobilról, ingatlanhitelről, tévésorozatról, egy ideológiáról, pártról, vagy politikusról, a propaganda célja mindig ugyanaz; hogy meggyőzzön az igazáról és megszerezze a támogatásodat. Mivel az üzleti és politikai vezérkar között van kapcsolat és átjárás, szimbiotikus kapcsolat alakulhat ki köztük: a politikusok a tőke számára kedvező törvényeket hozhatnak, cserébe a tőke a saját, politikától látszólag független médiájával népszerűsíteti a politikusokat.

Az első, legkézenfekvőbb és legkényelmesebb lépés az adott sajtótermék nyelvezetének vizsgálata. Kit szid és kit dicsér rendszeresen? Ha már a szalagcímekben is szuperlatívuszokban ítéli el az egyik oldalt, miközben a másiknak csontig benyal, abból egyből látszik, hogy pontosan milyen bogarat akar elültetni a füledben. A legátlátszóbb propaganda valóságtól elrugaszkodott mumusokat és szalmabábokat gyárt, amikkel aztán évekig riogat. (radikális sorosista balliberális transz migránshorda)

De nem mindenki olyan előzékeny (vagy hülye) hogy kirakatba rakja az elkötelezettségét. Az objektivitás látszata növeli a szavahihetőséget, így a propaganda azt a réteget is elérheti, akik nem vevők a habzó szájú szardobálásra.

Úgyhogy a médiatermék impresszumát is érdemes szemügyre venni. Ez a nyomtatott sajtóban általában az első vagy az utolsó néhány oldalon található, a legtöbb weboldalon pedig a lap alján vagy egy külön menüpontban. Az impresszum felsorolja a szerkesztőség tagjait, a kiadót és annak elérhetőségeit. Ezekből az adatokból egy gyors Google-keresés után elég sokat meg lehet tudni az adott kiadványról és a tulajdonosáról.

A közmédia esetében ez egyértelmű, az állam az, így az ő érdekeit képviselik. Nálunk az állam fogalma mostanra közel egyenlővé vált a kormánypárttal, így a közmédia egyoldalúan a kormánypárt narratívájához asszisztál. Mondanom sem kell, hogy egy egészséges demokráciában ez nem így nézne ki. Egyes sajtótermékek egyértelműen köthetőek politikai pártokhoz, mind a kormánypárti, mind az ellenzéki oldalon. A független média képviselői nincsenek párthoz kötve, így azt az álláspontot támogatják, ami nekik éppen kedvez.

Ez az egész azért fontos, mert a demokrácia alapfeltétele, hogy mindenki olyan informált döntést hozhasson, ami valóban a sajátja. Bajomi-Lázár Péter szerint

"A propagandához folyamodó politikai érdekcsoportok azt a régi gramsciánus elvet követik, hogy a hatalom egyet jelent a normalitás definiálásának képességével. Az ideológiai hegemónia megteremtője mondhatja meg, mi az, ami morálisan és politikailag elfogadható, és mi az, ami elfogadhatatlan."[2]

Röviden tehát a propaganda célja, hogy a média tulajdonosainak (üzleti és politikai természetűeknek egyaránt) az álláspontját terjessze, validálja, mi több, egyetlen érvényes álláspontként állítsa be.

3. A Propaganda-modell

Herman és Chomsky propagandamodellje alapján a nyers információ öt szűrőn megy át, mire eljut a fogyasztókhoz, már ha nem akad fent valamelyik rostán.

1. A tömegmédia mérete, tulajdonosi köre és profitorientáltsága
2. A reklámozás mint működési engedély
3. A tömegsajtó hírforrásai
4. A lejáratás és a rendfenntartók
5. Az antikommunizmus mint ellenőrző mechanizmus

Mivel a könyv az amerikai médiapiac 1988-as állapotát írja le, nem számol olyan modern jelenségekkel, mint például az internet, úgyhogy ezektől egyelőre eltekintünk.

3.1 Az első szűrő: A tömegmédia mérete, tulajdonosi köre és profitorientáltsága

Az első szűrő már a 19. században megjelent: az Egyesült Királyságban az ipari forradalom és a szabadpiac előretörése miatt az alternatív, radikális sajtó jelentős része kezdetben a munkásosztálytól eredt, és náluk is kötött ki, erősítette bennük az osztálytudatot, és hozzájárult ahhoz, hogy a munkásság felismerje a benne rejlő potenciált a társadalmi változások előidézésére. Ez, nem meglepő módon a tőkésosztálynak egyáltalán nem tetszett, hisz nekik a legjobb az lett volna, ha a munkásaik fragmentáltak maradnak, és beletörődnek a körülményeikbe.

Ezért megpróbálták elhallgattatni ezeket a médiumokat, először törvényi szabályozással, adókon és más költségeken keresztül, amik ellehetetlenítették a kevés tőkével gazdálkodó lapokat. Ezekre végül nem volt szükség, mert a piaci tényezők maguktól is elbántak a kicsi független kiadványokkal. A nyomtatás és terjesztés költségei hatványaira növekedtek, amiket egyre kevesebben tudtak megfizetni.

"1837-ben egy jövedelmező országos hetilap indításának teljes költsége ezer font alatt maradt, és az üzlet már 6200-as példányszámmal nullszaldós lehetett. 1867-re egy újonnan induló londoni napilap kezdőtőkéjének becsült összege már 50000 fontra rúgott. Az 1918-ban induló Sunday Expressre több mint kétmillió fontot költöttek, mielőtt 250 ezer példány felett végre jövedelmezővé vált."[3]

Szóval a média hamar a tőkések elitklubjává vált, mivel a belépési küszöb megnőtt, és csak ők tudták ezt megugrani. Más piaci területekhez hasonlóan a nagy médiacégek gyakran felvásárolják a kisebb, független médiumokat, és azokat utána külön futtatják, miközben gyakorolják a befolyásukat a lehozott tartalom felett.

Ahogy ezek a cégek kis gömböc módjára nőnek, egyre nagyobb az erejük, hogy a politikát is befolyásolják. A vállalati adóknak, kamatlábaknak, munkaerő-politikának és trösztellenes törvényeknek mind hatása van a profitra, ezért a médiacégek közös érdeke, hogy minél kevesebb szabályozásnak legyenek alávetve. A különböző sajtótermékek különböző álláspontokat képviselhetnek, de a bevétel mindegyiknek a prioritási lista tetején van. A közvéleménybefolyásoló képességüket alkalmazva mozgósíthatják a követőtáborukat, hogy nekik kedvező politikusokra szavazzanak, vagy lobbizhatnak, mint minden más iparág.

A méretükből adódóan a médiaóriások irányítják az országos és nemzetközi befolyású hírcsatornákat, a független helyi médiumok pedig rájuk vannak utalva olyan tartalmakért, amiket nem tudnak maguk kitermelni. Például egy városi újságnak nyilvánvalóan csak a saját városában vannak kapcsolatai, így nemzetközi híreket muszáj másoktól átvennie, szóval ha azok elfogultak, akkor a lehozott cikk is az lesz.

Szerkesztőségtől függően lehetnek különbségek, egyet nem értések bizonyos témákban, de ennek az ellentmondásnak mindenképp a tulajdonos által felállított keret szab határt, hiszen senki nem akarja elveszíteni a munkáját amiért felbosszantotta a főnökét. És ahogy korábban említettem, a tulajdonosi réteg szinte mindig a tőkésosztályhoz tartozik, úgyhogy sok kérdésben pont ellenkezőek az érdekeik, mint az általuk megszólított tömegeknek, vagy akár a saját dolgozóiknak. Ezt az érdekellentétet fokozza az is, ha a tulajdonosnak kötődése van valamilyen politikai szervezethez, hiszen akkor egy magánkézben lévő médium is könnyen változhat az adott szervezet szócsövévé.

1983-ban az amerikai médiapiac 90%-át 50 cég irányította, 2011-re ugyanez a 90% 6 megacég kezében volt. A médiapiac oligopóliummá válásának negatív hatásait nem kell magyarázni; minél szűkebb kör irányítja a sajtón keresztül a közvéleményt, annál törékenyebbé válik a demokrácia. Az állami cenzúrával pontosan ugyanez a probléma. Ez a folyamat szabad piacon is lejátszódik, de az állami segítség jelentősen felgyorsítja. Magyarországon a sajtótermékek fele kormányhoz közeli. A köztévé adói és a kormányhoz köthető csatornák összeadott közönségaránya 36,61 százalék, több, mint másfélszerese a Fideszhez nem köthető csatornákénak.  A fennmaradó 39 százalék csatornái külföldiek és/vagy nem foglalkoznak közélettel. Az ingyenesen fogható 12 tévécsatornából hat közszolgálati (M1, M2, M4 Sport, M5, Duna, Duna World), a fennmaradó hatból pedig csak három nem tartozik egyértelműen a Fidesz-holdudvarhoz (független a Dikh TV, RTL Klub, Spektrum Home, kormányközeli TV2, Izaura TV és Pesti TV).

A rádiók és napilapok közt még nagyobb a kormányközeli médiumok aránya.

Összefoglalva tehát az első szűrő a médiabirodalmak kapzsisága és politikai befolyásgyakorlása, a piac mesterséges manipulálása és az, ahogyan a valóságot elferdítik, hogy a saját szekerüket hajtsák.

3.2 Második szűrő: A reklámozás mint működési engedély

Nem nagy meglepetés, hogy a többnyire ingyen hozzáférhető tévé és rádióadók szinte teljesen a reklámbevételekből tartják fenn magukat. Pont ezért a reklámozó cégek tetszésének elnyerése legalább olyan fontos, mint a fogyasztóké.

A 19. században a radikális sajtót kicsináló piaci tényezők egyike az volt, hogy senki nem akart náluk hirdetni. Reklámbevételek híján a kiadók kénytelenek voltak az előállítás költségének egészét az újságok eladásaiból finanszírozni, így azoknak megnőtt az ára azokhoz a lapokhoz képest, amik a magasabb reklámbevételek miatt megengedhették maguknak az alacsonyabb vételárat. Természetes, hogy az olvasók többsége végül átpártolt az olcsóbb újságokhoz.

A hirdetők részéről érthető, hogy nem akartak olyan lapokban hirdetni, amiknek a tartalma összeegyeztethetetlen a saját értékrendjükkel. A reklámozó cégek, mivel maguk is a tőkésosztályhoz tartoztak, nem akartak pénzelni olyan kiadványokat, amelyek ellenük hangolták a munkásságot. A másik fontos tényező, hogy a munkásosztálynak az alacsony bérek miatt nem nagyon volt többletjövedelme, úgyhogy fölösleges volt nekik hirdetni, mert úgyse volt semmire pénzük.

A tévé és rádióadók még jobban rá vannak szorulva a reklámbevételekre, így nekik még jobban be kell nyalni a hirdetőknek. A feladatuk, hogy minél több fizetőképes befogadóhoz eljuttassanak minél több reklámot. Így nekik a legjövedelmezőbb műsor az, amit a lehető legolcsóbban lehet előállítani, nem zavarja el a hirdetőket, és tartósan fenntartja az emberek érdeklődését. Emiatt a reklámozó cégekkel közös érdekük, hogy ne jelenhessen meg semmilyen rendszerkritikus tartalom. A hirdetés eléri a közönséget, a csatorna megkapja a pénzét, és mindenki jól jár, kivéve a nézőt, akinek az agysorvasztó, értéktelen műsorok között egyre hosszabb reklámblokkokat kell átvészelnie.

A hirdetők kegyeiért való igyekezet a híradásokban is megmutatkozik; ahogy a közmédia nem beszél a kormány hibáiról, úgy a reklámozókról is csak szélsőséges esetben fog rossz szó esni. Tegyük fel például, hogy egy nagy csatorna készít egy részletes, könyörtelen tényfeltáró riportot valamilyen globális óriáscég harmadik világi emberi jogi visszaéléseiről vagy más bűneiről. Nagy esélye van annak, hogy az adott cég egyszerűen abbahagyja a reklámozást az adott csatornán, hiszen nem akarja pénzelni az ellene irányuló leleplező kampányokat. A csatornáknak tehát az a legkedvezőbb, hogyha elbagatellizálják, vagy még jobb, teljesen elhagyják az olyan témákat, amik veszélyeztetik a kapcsolatukat a hirdetőkkel.

A második szűrő röviden az, hogy a médiumoknak állandóan moderálniuk kell a saját tartalmaikat, hogy a hirdetőik kedvére tegyenek.

3.3 A harmadik szűrő: A tömegsajtó hírforrásai

A médiacégek erőforrásai végesek, úgyhogy a takarékosság kedvéért olyan helyekre összpontosítják a figyelmüket, ahonnan megbízható gyakorisággal jönnek olyan hírek, amiknek nem igazán kell utána járni. A Parlamentben, minisztériumokban, városházákon, rendőrkapitányságokon, nagykövetségeken és más bürokratikus központokban gyakoriak a sajtótájékoztatók és más hírértékű események. Ezek a hivatalok folyamatosan ontják magukból a közleményeket, pletykákat és szivárgásokat, amiket a mindig jelen levő sajtó továbbíthat a közönség felé. A kormányzati és gazdasági hivatalok tehát szimbiotikus kapcsolatban vannak a sajtóval, az egyik ellátja a másikat folyamatos hírtartalommal, a másik pedig biztosítja, hogy az előbbi üzenete eljusson a népességhez, és fenntartsa az iránta való érdeklődést és köztiszteletet.

"A gazdasági ésszerűség azt diktálja, hogy oda koncentrálják az erőiket, ahol gyakran fordulnak elő jelentős hírértékű események, ahol fontos pletykák és kiszivárogtatások kerülnek napvilágra, és ahol rendszeresen tartanak tájékoztatókat."[4]

Ez persze önmagában nem lenne baj, hiszen a kormány átláthatóságát segíti, de vannak buktatói is: elsősorban az, hogy a hatalmi dinamika hasonló, mint a reklámok esetében. Kormányból csak egy van, az újságírók viszont egymással versengenek a helyekért a sajtótájékoztatókon és a hírleveleken. Ha az adott hivatal úgy ítéli meg, hogy egy médium nem megfelelően (jelentsen ez bármit a pillanatnyi kontextusban) mutatta őt be, akkor elzárhatja a hírcsapot. A médium nem kap meghívást a sajtótájékoztatókra, lekerül a belső hírlevelekről, nem osztják meg vele időben a közleményeket; röviden megvonják tőle a hatékony tudósítás lehetőségét. A hivatal természetesen bármikor talál magának új szócsövet, de a médium ezentúl mások híradásaira van utalva, ami komoly hátrány egy olyan szakmában, ahol a minél gyorsabb hírközlés a fennmaradás elsőszámú feltétele.

A második buktató részben az első következménye: a hivatalos személyek és intézmények eleve tévedhetetlenként vannak kezelve, a szavaikat pedig hajlamosak szentírásnak venni. Az utánajárás és kritikus hozzáállás költségeinek megspórolása, a forrással ápolt jó viszony fenntartása és a minél gyorsabb hírközlés érdekében a legtöbb sajtócikk általában szóról szóra visszhangozza a politikusok, hivatalnokok, szóvivők és megmondóemberek szavait, figyelmen kívül hagyva az évszázados közhelyet, miszerint a politikusnak még a kérdése is hazugság. Még ha feltételezzük is (ne), hogy ezek az emberek az igazat akarják mondani, soha nem lehetünk biztosak abban, hogy mindig birtokában vannak a megfelelő tudásnak. A megválasztott vagy kinevezett tisztségviselők feltételezett hitelességét a tisztségük presztízse határozza meg, és persze az is, hogy a propagandagépezet tökéletes igazmondónak állítja be őket. Ez az egész természetesen csak akkor igaz, ha a szóban forgó tisztviselőről kedvezően vélekedik az adott szerkesztőség. Ellenkező esetben a felsoroltak fordított előjelet kapnak; minden szavukat megkérdőjelezik, könyörtelenül kiforgatják, kontextusból kiemelik vagy akár teljesen más szavakat adnak a szájukba.

A harmadik szűrő tehát a médiacégek öncenzúrára való kényszere, hogy fenntarthassák a szimbiotikus kapcsolatukat a kormányzattal.

3.4. A negyedik szűrő: A lejáratás és a rendfenntartók

A negyedik pont a cancel culture, origós újbeszélben véleménydiktatúra. Annak is a régebbi, intézményesült és ezáltal láthatatlanná vált válfaja. A "cancelling" két helyről jöhet: a felháborodott tömegektől, vagy a pozíciójukat féltő elittől. Ez a második sokkal alattomosabb: felülről jön, öltönyben, és a hivatalosság és legitimitás látszatát keltve befolyásolja a közbeszédet.

Erre a könyv által hozott példa az üzleti körök, olajmágnások, nagyvállalatok és más, status quo-n nyerészkedő csoportok által létrehozott alapítványok és kutatóközpontok. Ezek a központok egy nonprofit, objektív médiakritikus szerepében tetszelegnek, de a vezető pozíciókat betöltő személyeket és a legfontosabb támogatókat szemügyre véve könnyen körbe lehet rajzolni a szervezetek valódi elkötelezettségét.

Az AIM, a CMPA, és a hozzá hasonló privát médiaellenőrök

"funkciója az, hogy a médiát zaklassa és nyomást gyakoroljon rá annak érdekében, hogy a nagyvállalati szempontokat képviselje, és támogassa a keményvonalas, jobboldali külpolitikát. Sürgeti a sajtót, hogy egyre odaadóbban ostorozza a vörösöket, és támadja az állítólagos hiányosságok miatt, amikor elmulasztja a külpolitika szekerét tolni. Arra kondicionálja a médiát, hogy baj lehet belőle (és költségekkel jár majd), amennyiben a sajtó megsérti a jobboldali elfogultság sztenderdjeit." [5]

Ezt nem nehéz áthelyezni hazai kontextusba; cseréljük le a vöröseket a sorosbérencekre és EU-nyaloncokra, külpolitikában pedig az amerikai hadiipari komplexumot a diktatúrákkal (Oroszország, Kína, Törökország, Azerbajdzsán) való puszilkodásra.

Idehaza a politikai-gazdasági elit médiabefolyásoló eszközei már rég összeérnek az államapparátussal. A Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság és az alatta működő Médiatanács évek óta hajlamos a Fidesznek kedvezően befolyásolni a hazai médiaklímát, pedig a feladatuk papíron a sajtószabadság érvényesülésének biztosítása lenne. A Klubrádió, az RTL és más független-ellenzéki sajtótermékek vegzálása rendszeressé vált. Az Médiatanács az elmúlt években az egyenlő bánásmódnak látszatát sem próbálta kelteni a kormányközeli- és azzal kritikus médiumokkal szemben.

Ezek a névleg független szervezetek rendszabályozzák a médiadiskurzust, azt a nekik megfelelő mederben tartják. Az eszközeik és hatékonyságuk széles spektrumon mozognak a mérges Facebook-posztoktól akár az államhatalommal való visszaélésig.

3.5. Az ötödik szűrő: Az antikommunizmus mint ellenőrző mechanizmus

Az ötödik pontnál a könyv kezdi mutatni a ráncait. De azonnal gatyába lehet rázni, csak be kell helyettesíteni bármelyik modern mumust a kommunizmus helyére. Vagy meg is lehet hagyni, bizonyos mértékig ma is működik.

A kommunizmus két okból tökéletes célpont: egyrészt nagyon kevés ember tudja, hogy pontosan mit jelent, másrészt gyökeresen veszélyezteti a médiát irányító tőkésosztály hatalmi pozícióját. Az eredendően kapitalista médiaóriások összemossák kommunizmust (ami a könyv írásakor főleg a Szovjetuniót jelentette) a kapitalizmuson belül működő szociáldemokráciával és a keynesianizmussal, amelyek a piac káros hatásait hivatottak csökkenteni. A nagy cégek szerint a szociális védőháló, az állami szabályozások, és az állami szektorban lévő közművek, posta, tömegközlekedés, oktatás és egészségügy mind kommunizmus, mivel nem nekik termelnek profitot (hiszen ezeknek nem is a profittermelés a célja, hanem a társadalom szolgálata). Ezért szakadatlan propagandával ellenük hangolták a közvéleményt és létrehozták a társadalmi táptalajt a neoliberalizmushoz. A kitartó antikommunizmussal (kommunizmus nekik minden, ami nem laissez-faire kapitalizmus) a nagyvállalatok elérték, hogy a magánszektorban lévő szolgáltatásokat ott tartsák, a többit pedig privatizálják, hogy aztán profittermelésre lehessen őket állítani. Ezek a törekvések még mindig tartanak, itthon például az elmúlt hónapokban volt szó autópályák és önkormányzati bérlakások privatizációjáról, és akkor az egyetemek alapítványba való kiszervezését még meg sem említettem. De maradjunk témánál.

A média által létrehozott baloldali szalmabábhadsereg elleni folyamatos támadásokkal a cégek két legyet ütnek egy csapásra: a tömegeknek egy nem definiált, arctalan de örökösen fenyegető ellenségképet adnak, közben csírájában elfojtanak minden olyan gondolatot, ami veszélyeztetheti a hatalmi pozíciójukat.

Ez a taktika hatékonyan megossza a baloldalt. A szociáldemokraták próbálnak távolodni a kommunistáktól, de a lejáratókampányok kereszttüzében így is sokat veszítenek a támogatottságukból. A szakszervezetek szintén hamar a húsdarálóba kerülnek a bennük történő valós vagy vélt baloldali szervezkedés miatt.  A média pedig mindehhez vidáman tapsikol, hiszen éppen az ő és a barátaik üzleti érdeke érvényesül. Ez az ördögi kör biztosítja, hogy az Overton-ablak, azaz a társadalmilag elfogadott eszmék határai sosem kerülnek túl messze a médiát, és azáltal a közvéleményt irányító vállalati érdekektől.

Az antikommunizmus a nyugati világ meghatározó eszméjeként az elmúlt hetven év alatt nagyon erős nyomot hagyott a köztudatban, de manapság a Szovjetunió felbomlása és Kína kapitalista reformjai miatt egyre kisebb az érzékelt kommunista fenyegetés. A baloldali hangok egyre hangosabbak a nyugati országokban, mivel egyre szabadabban rá lehet mutatni a kapitalizmus hibáira a társadalmi kiutasítás veszélye nélkül, ebből látszik hogy ez a szűrő egyre kevésbé hatékony. A helyét kezdik átvenni más mumusok, de az antikommunizmus teljesen soha nem fog eltűnni, amíg a médiacégeknek fennmaradása múlik rajta.

Míg az első négy szűrő biztosítja a céges elit hatalmi pozícióját a kapitalista rendszeren belül, az utolsó magát a rendszert védi.

3.6. Összegzés

A nyers információ tehát ezen az öt szűrőn megy át, mielőtt a közönség elé kerül. Első ránézésre egymástól független tényezőknek tűnhetnek, de egy közös pontjuk van: mind elsősorban a médiaóriások és más cégek érdekeit képviseli, ami esetenként egybeesik az állam érdekeivel. Ezzel a megközelítéssel átfogalmazva a szűrők nevei egyből érthetőbbé válnak:

1. Az első szűrő által a tőke a piaci pozícióját erősíti meg.
2. A második a reklámozásból befolyt profitot biztosítja.
3. A harmadik szűrővel ápolja a jó kapcsolatot a fő tartalomforrásával, az állammal.
4. A negyedikkel a fennálló kapitalista rendszeren belül némítja el a számára káros hangokat.
5. Az ötödikkel pedig biztosítja, hogy az antikapitalista eszmék nem húzzák ki a talajt a lába alól.

4. A gyarmatmédia

Az Egyetértés-gépezet értelmezésében a tőke és politikusok együttműködése közös ügyek és érdekek mentén jön létre és a fő mozgatórugója a pénz. Kis hazánkban ez kicsit másképp néz ki; a politikai vezetés és az üzleti elit személyes kapcsolata is fontos tényező a köztük lévő szövetség létrejöttében. Például a kormány üzleti lehetőségekhez juttatja a vele jó kapcsolatot ápoló pénzembereket, másokat pedig akadályoz. Ez a mintázat a médiaiparban is megjelenik.

Bajomi-Lázár Péter A patrónusi-kliensi médiarendszer című könyvében rámutat, hogy a fiatal Közép- és Kelet-Európai demokráciákban a kormányzó pártok hajlamosak befolyást gyakorolni a médiapiacra: átírhatják a médiatörvényt, hogy megkönnyítsék a dolgukat, hű pártkatonákat ültetnek az állami médiahatóságok, közmédia és nemzeti hírügynökség vezető pozícióiba, akik utána a kormány akaratát érvényesíthetik, például kirúghatnak nem megfelelőnek ítélt szerkesztőket és megszabhatják az alattuk lévő intézmények általános irányvonalát. Mindezt azért teszik, hogy állami forrásokkal megjutalmazzák a párthoz hű támogatóikat, egyidejűleg konszolidálják a hatalmukat különböző területeken. Ez a modernkori hűbéri lánc az állami intézményrendszer pártok általi megszállásának a gyakorlata, ami alól a média sem kivétel.

"A média gyarmatosítása abban segíti a pártokat, hogy mozgósítsák inaktív tagjaikat, megszólítsák reménybeli választóikat, új forrásokat találjanak "hátországuk" finanszírozására, csökkentsék a rivális pártok nagyközönség előtti láthatóságát és befolyásolják a politikai döntéseket."[6]

tizenkét évvel ezelőtt még relatív sokszínű médiaklíma mára egyre egyoldalúbbá vált. Az állami médiahatóság és a kormányhoz közeli üzletemberek fokozatosan átszabták a médiát úgy, hogy erőteljesen a Fidesz-KDNP felé húzzanak. Egyes független médiumok megszűntek (Népszabadság, Klubrádió), másokat felvásároltak és megszálltak Fidesz-közeli érdekeltségek (TV2 csoport, Origo, Index, HírTV, Metropol, Magyar Nemzet,), és indultak új, kezdetektől kormánypárti sajtótermékek is (888.hu, Lokál, Ripost, Pesti TV). A Magyar Nemzet és az Index szerkesztőségének nagy része elhagyta a süllyedő hajót, és megalapították a Magyar Hangot és a Telexet, a helyükre pedig többnyire kormánypárti újságírók kerültek. A kormánypárti sajtó többsége egyetlen kézben összpontosul.

A méretéhez és befolyásához képest meglepően kevés fideszes szavazó hallott a pártjuk saját médiabehemótjáról, a KESMÁ-ról. Naivitás lenne azt hinni, hogy a hatalom megelégszik a média baráti kezekben való koncentrációjával. A baráti kezek ellened fordulhatnak, ahogy azt tette Simicska Lajos 2015-ben. Ettől fogva a korábban megbízhatóan kormánypárti Magyar Nemzet és a HírTV a Fidesz ellen fordult, és azzal szemben kritikusak maradtak 2018-ig, mikor ez a két cím visszakerült a NER-hez. Hogy ez többé ne történhessen meg, ugyanebben az évben megalapult a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány (KESMA), amit a kormány azonnal nemzetbiztonsági jelentőségűnek nyilvánított, ezáltal felmentette a Gazdasági Versenyhivatal és a Médiatanács esetleges vizsgálatai alól. Több Fidesz-közeli üzletember, például Mészáros Lőrinc, Andy Vajna, és Matolcsy Ádám ellenszolgáltatás nélkül adományozta a tulajdonában lévő médiumokat a KESMÁnak, így mostanra az alapítványhoz került mind a 19 megyei napilap, a Bors, a Magyar Nemzet, a Nemzeti Sport, a Világgazdaság, a Metropol, a Figyelő, a Mandiner, a Ripost, a Szabad Föld, a Vasárnap Reggel, a 888, az Origo, a HírTV, a Retro Rádió, és a Karc FM. Az alapítványon kívül kormánypárti a teljes közmédia, a TV2-csoport, a Pesti Srácok és a Pesti TV, a Magyar Hírlap, a Magyar Demokrata, és tavaly óta az Index is.

A kormánypárti sajtó sok kritikát kap az etikátlan újságírási praktikái miatt. A videó elején említett axiómák, miszerint a propagandának az esetek többségében van valóságalapja, és hogy a habzó szájú szardobálás nem túl népszerű a fogyasztók körében, a lakájmédiára nem minden esetben vonatkoznak, de a propagandamodell pontjai érvényesülnek, például mikor bármelyik random embernek elhiszik ha valami csúnyát mond az ellenzékről. Gyakran jelennek meg széleskörű lejáratókampányok, amiknek a célpontjai a Fidesz ellenségei, és amelyeknél a tényszerűségre való törekvés sokadrangú a prioritási listán. Az elmúlt években bevett gyakorlattá vált, hogy légbőlkapott vagy bolhából elefánt típusú témákra építenek kampányt a propagandisták, így terjedt el például Vona Gábor volt Jobbik-elnökről, hogy meleg (nem valószínű) és Karácsony Gergelyről, hogy nem tud angolul, nincs nyelvvizsgája (ki tudja, összevissza beszél mindenki) és hogy szándékosan generálja a dugót a városban (túl sok haszna nem lenne belőle, bár az urbanisták biztos örülnek a fejlesztéseknek). Az állandó hazudozásnak megvan az ára, a kormányközeli média 2017-ben 53, 2018-ban 109, 2019-ben 61, 2020-ban pedig 57 helyreigazítási pert veszített el, ami azt jelenti, hogy a bíróság ennyiszer találta a szóban forgó sajtótermékeket felelősnek az általuk terjesztett álhírekért. Ugyanezen években a független média 6, 14, 4 és 7 hasonló pert veszített, bár hozzá kell tenni, hogy nem minden sajtóterméket vizsgáltak és a bírósági adatok is foghíjasnak tűnnek. A leggyakrabban visszatérő elkövető az Origo, a Pesti Srácok és a Ripost. 2019-ben a lakájmédia által elvesztett perek harmada az Origóé volt.

Ez a rengeteg bírósági ügy azért éri meg a propagandagépezetnek, mert mire le kell hozniuk a helyreigazítást, az álhír már rég megtette a kívánt hatását. Ahogy Erdélyi Katalin, az Átlátszó újságírója mondja,

"A képlet egyszerű: mondani/hazudni valami durvát, ami bevésődik a szavazótábornak, aztán ha az érintett perel és nyer, akkor néhány hónap/év múlva kitenni csendben egy apróbetűs helyreigazítást, amit senki nem vesz észre, és már nincs is jelentősége."[7]

Szóval a Fidesz-közeli média bőséges és nagyon rossz, ez tiszta sor. De akkor milyen újságot vegyél a nagyinak, hogy ne kelljen a vasárnapi ebédnél hosszú tirádákat hallgatnod Sorosról és a libsikről? A különböző sajtótermékek minőségének megítélését inkább rátok hagyom, de felsorolok párat, amik függetlenek a kormányzati befolyástól (néhányuk a holdudvartól való sok lépés távolság és a kritikus hozzáállás miatt hívhatók függetlennek, másoknak abszolút semmi kötődése nincs a Fideszhez). Napilapok közt már csak a Blikk és a Népszava maradt független, vagy ha mázlid van, az Astorián a kezedbe nyomnak egy Pesti Hírlapot. Hetilapok közt a HVG, a Magyar Hang, a 168 Óra, a Magyar Narancs, a Hetek és a Jelen mind rendben vannak. Netes hírportálok között a 24, Telex, HVG, és a 444 a legnépszerűbb független oldalak, de az Átlátszó, az Azonnali és a Mérce is jók. A tévében csak az RTL-csoport és az ATV, rádióban pedig a Sláger FM és a Spirit FM nem a kormány szócsövei (bár az ATV és a Spirit FM esetében felmerülnek kétségek), de az egészséges szkepszist azért érdemes náluk is fenntartani. Szóval ezek a többé-kevésbé független médiumok, és persze ezeket is lehetne kielemezni és sorrendbe állítani, de én megállok itt.

5. Utószó

Sokat beszéltem a hírmédiáról, mivel a propagandamodell működése ott a legkönnyebben tettenérhető. De ahogy a videó elején mondtam, minden propaganda. A filmek, amiket nézel, a játékok, amikkel játszol, a könyvek, amiket olvasol, a mémek, amiken nevetsz, és a videók, amiket nézel. Ezekben nehezebb észrevenni a propagandát, mivel nem feltétlenül aktuálpolitikával foglalkoznak. A megjelenő elemek bizonyos esetekben annyira beleágyazódtak a köztudatba, hogy a szerző sem gondol bele, hogy nem az univerzális igazságot mutatja be a háborúról (American Sniper), a nők szerepéről (Hófehérke és a hét törpe), a rasszizmusról (Birth Of A Nation), a rendőrségről (Brooklyn 99) a vallásról (God's Not Dead), az LMBTQ közösségről (Jóbarátok), vagy az emberek közötti hierarchiákról (Atlas Shrugged).

A fennálló rend felelőtlen ismétlése és validálása stagnáláshoz és a beletörődéshez vezet előrehaladás helyett. A propaganda azt akarja, hogy az egyszeri ember ne tudjon a világ problémáiról, ne érdekelje vagy igazoltnak tekintse őket. Hogy a fogyasztó önként rábízza a valóság megítélésének terhét, és az általa meghatározott keretek közé szervezze a társadalmát. A propaganda a szó szoros értelmében legyártja a tömegek beleegyezését.

Az elmúlt években a YouTube-on elszaporodtak a jobbnál jobb csatornák, akik cafatokra szaggatnak és velejéig kielemeznek filmeket, sorozatokat és játékokat, és feltárják a politikai és társadalmi jelentőségüket. (Renegade Cut, Quinton Reviews, Jack Saint, Kay And Skittles, Jacob Geller, The Sin Squad, Big Joel, Lindsay Ellis, Curio)

Őket érdemes nézni amíg én meg nem csinálom a következő videómat. Addig is iratkozz fel, ha úgy érzed, dobj egy lájkot, és kommentelj.

6. Bibliográfia

Edward S. Herman, Noam Chomsky - Az Egyetértés-Gépezet (l'Harmattan, 2016)

Bajomi-Lázár Péter - A Patrónusi-Kliensi Médiarendszer (Napvilág, 2020)

Jegyzetek:

[1] Edward S. Herman, Noam Chomsky: Az Egyetértés-gépezet, 60. oldal, (l'Harmattan, 2016)

[2] Bajomi-Lázár Péter: A patrónusi-kliensi médiarendszer, 28. oldal (Napvilág, 2020)

[3] Edward S. Herman, Noam Chomsky: Az Egyetértés-gépezet, 62. oldal (l'Harmattan, 2016)

[4] Edward S. Herman, Noam Chomsky: Az Egyetértés-gépezet, 79. oldal (l'Harmattan, 2016)

[5] Edward S. Herman, Noam Chomsky: Az Egyetértés-gépezet, 90. oldal (l'Harmattan, 2016)

[6] Bajomi-Lázár Péter: A patrónusi-kliensi médiarendszer, 67. oldal (Napvilág, 2020)

[7] https://atlatszo.hu/kozugy/2021/02/18/57-helyreigazitasi-pert-vesztett-2020-ban-a-lakajmedia-az-origo-es-a-pesti-sracok-az-elen/