Ez a szöveg 2021 júliusában íródott, és a 2021. szeptember 2-án közzétett "Halott emberek kitalált véleménye" című Szamizdat-videó átirata.

1. Petőfi ma "konzervatív" "forradalmár" lenne

2021 március 13-án "Petőfi ma konzervatív forradalmár lenne" címmel jelent meg cikk a Magyar Nemzeten. Már a cím is egy különös önellentmondás, hiszen a konzervativizmus a status quót akarja fenntartani, ahhoz pedig nem kell forradalomhoz folyamodni, mert a tehetetlenség fenntartja magától. A status quo felborításához, a fennálló rend átalakításához már valóban erőt kell kifejteni, de ez nem célja a konzervativizmusnak. Ha pedig a fennálló rend védelme helyett egy korábbi status quo visszaállítása a cél, akkor valójában reakcionarizmusról beszélünk, ugyanarról az eszméről, ami az 1848-as forradalmakat leverte. Akárhogy is, sem a konzervatív, sem a reakciós nem olyan jelző, amit Petőfi Sándorra rá lehetne aggatni. De ne akadjunk fel a címen.

A cikk szerzője, Pataki Tamás, azzal kezd, hogy bár Petőfi költészete ugatott, a forradalma nem harapott. Azt írja,

"bár [Petőfi] királyokat akart akasztani, március idusán mégsem gyújtogattak, törtek-zúztak, nem ontottak vért. Délben még ebédelni is elmentek a pilvaxos fiatalok - ez már borzasztóan modern vonása az egész történetnek. Tenni akartak, s jól látszik, hogy »kulturális« forradalmat akartak kirobbantani, hisz először a sajtószabadság ügyét vetették fel. A Tizenkét pont első követelése, a sajtószabadság, a cenzúra eltörlése manapság is időszerű."

Ebbe a rövid bekezdésbe már befért egy jó rúgás a fiatalságba (a csávó amúgy 30 éves) és kifejezetten ironikus, hogy a Magyar Nemzetben van valakinek pofája úgy írni a sajtószabadság nyomorúságos helyzetéről, mintha annak maga is áldozata lenne, nem pedig haszonélvezője.

1848 márciusában nem volt Pesten akasztható király, mert ő Bécsben éppen a saját forradalmával volt elfoglalva, gyújtogatásra, törés-zúzásra és vérontásra pedig nem volt szükség, mert a városi vezetés a rendőrséggel együtt a pilvaxos fiatalok és a velük vonuló tömeg mellé állt. Egy történész ezt minden bizonnyal tudja, csak valamiért jobbnak látta ezeket a részleteket kihagyni. A cikk szerzője látszólag igen disszonáns képet próbál festeni a forradalom napjáról: vér nélküli volt, mert a korabeli teszetosza fiatalság még egy forradalmat sem tudott rendesen megcsinálni, ugyanakkor nem vitathatja, hogy Petőfi és társai eredményesek voltak, hiszen mégiscsak nemzeti hősökről van szó. Olyan nemzeti hősökről, akiknek a hagyatékát ma meg kell rontani politikai haszonszerzés céljából.

A márciusi ifjak infantilizálása addig folytatódik, amíg a szerző úgy nem ítéli, hogy a kellő fokú nemzeti ébredéssel benőtt a fejük lágya, mert egy nemzeti szuverenitásért indított szabadságharc nem eléggé nemzeti, csak az, ha közben észreveszik, hogy amúgy az összes többi nemzetiség mind egyenértékű ellenség a Habsburg birodalommal. Egy rövid liberális véleménydiktatúráról szóló rant után így folytatja:

"Akkoriban forradalmi hullám söpört végig Európán, a márciusi ifjak sem akartak kimaradni belőle."

Milyen éles meglátás. Természetesen a Népek Tavasza nem volt más, mint fiatalos bolondság, a polgári forradalom eszméje pedig egy nyugatról importált, múló szenvedély, amit a márciusi ifjak gondolkodás nélkül átvettek, és ami véletlenül sem hosszú évtizedekig, sőt, századokig erjedő társadalmi feszültségek betetőzése. Nem, az 1848-as forradalom egyetlen oka, hogy pár bajszos hipszter egy kávézóban menőnek gondolta a forradalmasdit, és gyorsan felugrottak a vonatra.

Ezután jelenik meg az egyetlen, távolról is érvnek tekinthető kijelentés a cikkben: a magyar szabadságharc bukásának oka, hogy

"A Batthyány-kormány ellen uszított horvátok, szerbek, románok, és szlovákok a bosszúállási, gyilkolási, rablási, gyújtogatási lehetőségek mellett rádöbbentek önálló nemzeti érdekeikre"

és

"A magyar szabadságharc ellen támadtak"

Ebből pedig azt szűri le, hogy Petőfi verseiben megjelenő világszabadság eszméje defektes, mert egy többnemzetiségű birodalomban a más nemzetiségek hajlandóak a birodalom oldalán harcolni egy olyan forradalom ellen, ami egyébként nekik nem ígért semmit. A magyar szabadságharc nem az ő szabadságharcuk volt, pedig lehetett volna. A szerző szerint a probléma nem az volt, hogy a Habsburgok nemzetiségi vonalak mentén megosztottak és uralkodtak, hanem az, hogy a magyar szabadságharc nem fókuszált eléggé a magyar nemzetre, és túl megengedő volt más nemzetiségekkel szemben, vagy valami ilyesmi. Nem teljesen tiszta, hogy mit is akar mondani. Azt írja,

"Petőfi [...] elesett a hazáért, elesett a nemzetéért, mely ellen az ég is összeesküdött, hogy kiirtja. Rájöttek, megértették, hogy nincs elvont világszellem, világeszme, - mi magunk vagyunk, és nekünk magunknak kell megvédenünk érdekeinket. Nincs világszabadság, magyar szabadság van."

Amennyiben a magyar nemzeti érdek a Habsburgoktól való autonómia vagy függetlenedés volt, úgy az megegyezett a birodalom összes többi nemzetiségének érdekével. Az eltúlzott nacionalizmus, ami egy nép felszabadítását sürgette a többi kárára, és ami minden nemzetiség részéről megakadályozta a Habsburgokkal szembeni közös fellépést, szög volt a szabadságharc koporsójában, nem pedig erény, ami segítette volna a forradalmi törekvéseket.

A nacionalizmus adott esetben hatékony eszköz lehet a birodalmi elnyomás elleni harcban, de ahhoz az is kell, hogy az elnyomott népek ne egymás torkát tépjék. Magyarország a 19. században (és bizonyos körökben most is) igényt tartott a Kárpát-medence egészére, figyelmen kívül hagyva a nemzetiségeket, akik sok helyen már akkor is többségben voltak, és akiknek ugyanolyan fontos volt az autonómiája, a birodalmon belül vagy azon kívül. Nem igazán értem mit várt volna Pataki a korabeli nemzetiségektől. Segítsenek függetlenedni a Habsburgoktól és cserébe lehetnek másodrangú polgárok az új Magyar Köztársaságban?

Ezután a szerző elkezdi fejtegetni, hogy ugyanaz a Petőfi, aki korábbi állítása alapján vakon felült az európai forradalomvonatra, ma valamiért már ellenezné a nyugatról eredő progresszív ideákat. Semmilyen erre mutató bizonyítékot nem hoz fel Petőfi életéből vagy munkásságából, helyette gyorsan továbblép, még mielőtt az olvasó rájön a logikai tigrisbukfencre. A "magyar szabadság van" sor után egyből így fojtatja:

"Ma is születnek új eszmék, vagy még inkább eszmepótlékok, sőt inkább doktrínák a nyugati világban, de Petőfi ma aligha lelkesedne értük. Nem lelkesedne olyan elvont eszmékért, amelyek az LMBTQI-jogokat előbbre tartják a nemzeti kisebbségek jogainál, és csak a szabadpiaci kizsákmányolás örve alatt terjesztik a szent világdemokráciát. Letépné és elégetné a kékzászlós birodalom lobogóját, és Petőfi ma is követelné a cenzúra eltörlését: tüntetne a Facebook, a Twitter s a nyilvánosság egyéb urainak székházainál, követelné a sajtószabadságot, a véleményszabadságot."

Szóval manapság Petőfi védené azokat a konzervatív értékeket, amelyeket ma a melegek, az EU és Jack Dorsey ostromolnak, és amelyeket leírás hiányában a cikk alapján az határoz meg, hogy mik nem; például nem helyezik előrébb az LMBTQI-jogokat a nemzeti kisebbségek jogainál.

Arról ugyan nem esik szó, hogy ezen jogok között mi az érdekellentét, és hogy miért ne férnének meg egymás mellett, ahogy arról se, hogy ki is az a nemzeti kisebbség, akit a Magyar Nemzet újságírója védelmezni akar az LMBTQI-jogok térnyerésétől. A magyar nem lehet, mert az a saját nemzetállamában 83%-os többségben van, az pedig egyértelmű, hogy egy fideszes seggnyalonc más, valóban kisebbségben lévő nemzetiségekkel nem törődik. Szóval igazából úgy vázolja fel a helyzetet, mintha a nemzeti többség és a nemzeten kívüli LMBTQ-közösség folyamatos kötélhúzást folytatna a jogaikért, ahol az egyik térnyerése mindig a másik kárára történik. Ez a "mi vagy ők" mentalitás jellemző a jobboldali populistákra, és az esetek többségében a probléma teljesen mondvacsinált, a célja pedig a közbeszéd felborsozása és elterelése a kormány disznóságairól, és az emberek egymás ellen hangolása, ezeken keresztül a társadalom megosztása és felettük való uralkodás. Nem kéne, hogy ilyen könnyű dolguk legyen.

A szexuális kisebbségek és az épp aktuális nyugati ellenfél összemosásának csapdájába már Sztálin és Castro is beleesett, és a bár szerintem a legtöbb ember már meghaladta ezt a logikailag nehezen igazolható gondolatot, még mindig hatékony retorika, hogy egy külső erő meg akarja változtatni a megszokott rendünket.

A "szabadpiaci kizsákmányolás örve alatt terjesztett szent világdemokrácia" hallatán legtöbbünknek valószínűleg az Egyesült Államok ugrik be, de be kell ismerni, hogy az EU sem jobb ezen a téren. Furcsamód azonban a kritika középpontjában mégsem a lelketlen multik és a nyugati neoliberalizmus általi valóságos és szó szerinti kizsákmányolás áll, hiszen azt a tévedhetetlen Orbán-kormány bőszen kiszolgálja. Helyette a nyugati hatalmak gazdaságpolitikájának kritikája kimerül ebben a félmondatban, ami épp elég, hogy kicsit felpislákoljon tőle a tudatalattiba száműzött osztálytudat, de ahhoz nem, hogy valódi gondolatokat szítson. A nyugati gazdaságokkal ennek a fantáziapetőfinek semmi problémája nincsen, csakis a kulturális exportcikkeivel. Az LMBT-közösség felszabadulásával, a közösségi oldalak felhasználási feltételeivel, és ki tudja, még mivel.

A nyilvánosság urainak székházainál való tüntetés és a sajtószabadság és véleményszabadság követelése valóban nem állna távol Petőfitől, hiszen a maga korában ő is ezekért harcolt, viszont a cikk írója itt jó konzervatív hagyomány szerint egy szándékos céltévesztésre építi az érvét. Petőfi korában ezek a jogok valóban hiányoztak, és neki volt is miért harcolnia. Manapság egy indulatos Facebook-poszt után nem jön a fekete Volga (a fehér-kék rendőrautó jön), és ha az ember ír egy szar cikket a Magyar Nemzetbe, akkor nem pofázik bele az állam, és mondja azt, hogy ezen nem nyomhatja meg a küldést. Ezt jelenti a sajtó- és véleményszabadság, semmi többet. Nem véd meg a magánemberek vagy azok csoportjainak haragjától, nem véd meg a magánkézben lévő közösségi média platformok banjaitól (legalábbis amíg nem államosítják a Facebookot) és nem véd meg az esetleges kirúgástól.

Visszás is kicsit, hogy pont egy KESMA-lap újságírója hangoztatja aggodalmát, hogy a véleménye miatt kirúghatják, mikor pont az ő harcostársai azok, akik kirúgnak embereket, amiért sportkommentátorként rossz szóval illetik Mészáros Lőrinc sportruha-cégét, vagy kiállnak a szivárványcsaládok mellett, vagy régészként szakmai kritikát fogalmaznak meg a Magyarságkutató Intézettel szemben. Gondolom mindez csak akkor lenne probléma, ha fordított lenne a felállás. A szólásszabadság joga néhány kivételtől eltekintve csak az államtól véd meg (van, hogy az államtól se). Így manapság bárki, aki az éterbe akar kiáltani, az talál rá csatornát, ez az internet korában minden korábbinál könnyebbé vált. Viszont az információáramlás kétirányúsága miatt a visszhangok is felerősödtek, és ezt érzékelik egyesek a szólásszabadságuk csorbulásának. Valójában amit tapasztalnak, az csak a kijelentéseikre válaszul kapott széleskörű egyet nem értés. Az utolsó bekezdésben leírt konzervatív Petőfi már nagyon különbözik a cikk elejétől.

"Petőfi ma nem ülne fotelban csipszet majszolva és nézegetné az új ponyva, a Netflix legújabb propagandafilmjeit, hanem ugyanolyan nyughatatlanul járná az országot, írná a verseit. Nemsokára odáig fajul a nyugati kultúrharc, hogy a konzervatív gondolatokat eretneknek nyilvánítják és megtiltják."

Eretneknek nyilvánítják és megtiltják. A konzervatívok szerint efelé haladunk. Szeretik áldozatként feltüntetni magukat, beleképzelni magukat az üldözött eretnek szerepébe, lekicsinyíteni a saját befolyásukat, globálisan és itthon egyaránt.

De ha igaz lenne, amit a saját elnyomottságukról állítanak, nem lenne a világ kormányainak túlnyomó többsége jobboldali, nem szavazott volna 74 millió ember Donald Trumpra, nem lenne a Fox News a legnézettebb hírcsatorna Amerikában, nem bűzlene a brit sajtó annyira a transzfóbiától, hogy az országot TERF-szigetnek kezdték hívni, nem dominálnák a politikai YouTube-ot konzervatív, helyenként altjobbos csatornák (PragerU, Steven Crowder, Ben Shapiro, TheQuartering, Sargon of Akkad, Count Dankula, Paul Joseph Watson, Lauren Southern, Stefan Molyneux), sem pedig a magyar médiaklímát a fideszes és ahhoz ideológiailag közelálló médiumok. A konzervatív áldozatkomplexust sajnos a valós erőviszonyok nem igazolják, a jobboldali nyilvánosság köszöni szépen, jól van. Idehaza még jobban is, mint a liberális vagy a baloldali.

A cikk befejezése megkoronázza az inkoherens szóhalmazt amit volt balszerencsénk elolvasni:

"Egy pillanatig sem kételkedem abban, hogy Petőfi Sándor ma a konzervatív forradalom élére állna. Mert nincs világszabadság, csak magyar szabadság van, és nincs köztársaság, csak haza van."

Mivan? Mi a faszt jelent az hogy "nincs köztársaság"? Ez a két mondat annyira hatásvadász, hogy alig lehet észrevenni, mennyire semmitmondó. Ez az egész írás egy sértődött konzervatív hisztije a melegek és a Facebook miatt, Petőfinek pedig szinte semmi köze nincsen hozzá, csak március közepén éppen ő volt az ideális báb, akivel a Magyar Nemzet előadhatta magát.

2. De most akkor tanultunk ebből valamit?

Szóval mi a tanulság ebből a cikkből? A szövegéből abszolút semmi, egy kiló betűtésztának több az újságírói értéke ennél. Viszont a nyilvánosságban betöltött szerepét vizsgálva levonhatunk néhány következtetést. A kormány és a fideszes holdudvar hangjai már jó ideje szűkítik a "mi" fogalmát, és egyre szélesítik, hogy ki tartozik az "ők"-höz. "Mi" vagyunk a magyarok, a magyar nép, a magyar nemzet, a keresztények, az európaiak. A földhözragadt konzervatív gondolkodás utolsó védőbástyája. "Ők" pedig mindenki más, aki ellenünk van, aki el akarja venni tőlünk mindezt. Gyurcsány, az IMF, a szélsőliberális ellenzék, a menekültek, az Európai Unió, és persze az ezeket irányító mindent átfogó globális Soros-összeesküvés (aminek az erősen antiszemita felhangjai nincsenek eléggé tárgyalva). Mivel a migránsok, Soros és Brüsszel vitorlájából kezd kifogyni a szél, a kormányzati kommunikáció kezd a közelebbi, belső ellenségek felé fordulni.

A "nemzet" már nem egy laza csoport, amihez a tagjait csak az önmeghatározás köti, nem egyszerűen a magyarok közössége. Most már nem az magyar, aki annak vallja magát, hanem aki megfelel a hatalom által állított kritériumoknak. Például semmiképpen nem lehet ellenzéki, legalább három-négy gyereke és kilenc-tizenhat magyarajkú unokája van, hithű keresztény és természetesen aszerint is szavaz, és nem nyúl drogokhoz, csakis pálinkához. Ja, és persze zokogva siratja Trianont minden június negyedikén. A legújabb belső ellenség, ahogy az Pataki Tamás cikkéből is egyértelműen kiderül, az LMBTQ-közösség. Amikor a külső ellenségek elfogynak, egymás között kell keresni újakat, mert a "mi"-vel szemben kell lennie egy "ők"-nek is. A belső kör örökké szűkül, ők pedig egyre többen vannak.

 A fasizmus, legyen bármilyen korai stádiumában, egy öngyilkos szekta, ami elkerülhetetlenül felfalja saját magát. Mert, akármilyen kopott és jelentését vesztett mostanra a szó, ne legyenek illúzióink afelől, hogy az Orbán-kormány egyes elemei legalább részben megfelelnek a fasizmus különböző definícióinak. Az eredetmítosz például mindig is megvolt, a múlt átértelmezésén láthatóan dolgozik a kormánykommunikáció. Az ultranacionalizmus pedig épp a szemünk előtt nyilvánul meg.

Na mindegy, a Fidesz fasisztoid tendenciáinak kérdése nem a mai téma. A mai téma az, hogy a kormányzati narratíva kezdi áthelyezni a célkeresztet a fél világgal odébb lévő, és így távolság által valamelyest védett migránsok és EU fejéről a szomszédainkra, barátainkra és rokonainkra, akik már karnyújtásnyira vannak a propaganda által feltüzelt rosszakaróiktól. Hiába riogattak évekig a menekültekkel, a legtöbb ember a valóságban soha nem is látott egyet sem, így a kormány által gerjesztett feszültség ritkán manifesztálódhatott valós erőszakban.

Viszont mivel a Fidesz egyenlővé teszi magát a nemzettel, az eltérő véleményeket pedig hazaárulásnak bélyegzi (ami egyébként Umberto Eco szerint egy a fasizmus 14 ismérve közül), nem meglepő, hogy a kormánypropaganda által ellenségként feltüntetett személyek és csoportok ellen irányuló incidensek egyre gyakoribbak. Idén februárban késsel támadtak egy nőre egy csepeli buszon, amiért SZFE-s maszkot viselt, júniusban pedig egy pasi fegyvert rántott a DK egri kampányrendezvényén.

Az LMBTQ-közösség eddig is kiemelt gyakorisággal volt célpontja célzott támadásoknak, de először a tavaly tavaszi, név- és nem jogi megváltoztatását ellehetetlenítő törvény, és a novemberi alaptörvény-módosítás elhíresült "az anya nő, az apa férfi" passzusa, majd az idén júniusban elfogadott, LMBTQ-közösséget a pedofíliával összemosó törvény mind egyre jobban azt az érzést kelti a homofób támadásokra hajlamos közegben, hogy a kormány mellettük áll. Az elmúlt hónapokban ennek megfelelően egyre több olyan hírt lehet olvasni, amiben valakit atrocitás ért amiért tagja vagy támogatója a közösségnek, és a Háttér Társaság is az eddigi bejelentések többszörösét kapja.

Az EB alatt leköptek két német lányt, Pécsen megvertek két orvost, Budapesten rá akarták rúgni az ajtót egy meleg párra, a Pride-ra menet pedig tarkóndobtak valakit egy doboz sörrel, mind csak azért, mert szivárványt viseltek vagy tettek ki az ablakba. És ezek csak azok, amiket fejből fel tudok idézni.

Ahogy a 22-es választási kampányok beizzanak, a kormánymédia előreláthatóan még jobban felpörgeti majd a gyűlöletkeltést. Ha emiatt az addig hátralévő évben halálos támadás is történne, annak legyen nagyon világos, hogy ki a felelőse: Orbán Viktor és a droidjai. A felelősségvállalásuk mértéke pedig tökéletesen látszik az egyik fent említett incidensre kiadott közleményükből: "a kormány minden bűncselekményt elítél". A kormányzati retorika szándékosan nem vesz tudomást a saját szerepéről a társadalmi feszültségek szításában.

Aki követte az elmúlt évek szélsőjobbos terrorcselekményeiről (Christchurch, Charlottesville, Capitoliumi zavargások) készült baloldali elemzéseket, az találkozhatott már a sztochasztikus terrorizmus fogalmával. Ez azt jelenti, hogy az alkalmazott retorika egy személyt vagy csoportot démonizál, aminek az előrelátható eredménye valamilyen erőszakos támadás a célkeresztbe került személy vagy csoport ellen, de amely támadásnak a konkrétumai nem megjósolhatóak.

Például a retorikai alap a Capitoliumi zavargások esetében az volt, hogy Trump hónapokig hazudta a követőinek, hogy választási csalás miatt veszített, és hogy az egész államapparátus, beleértve a saját alelnökét, összeesküdött ellene. Mindezt előadta aznap is, mikor a kongresszus és az alelnök hitelesítette a választás eredményét. Hiába nem szólította fel a követőit kerek perec, hogy akadályozzák meg a hitelesítést, sorok között olvasva azért átment az üzenet. Tehát Trump számára a valószerű tagadhatóság megmaradt, elvégre ő nem mondta senkinek, hogy törjenek be a Capitoliumba, támadják meg az ülésező kongresszust és fenyegessék meg halálosan az alelnököt és képviselőket. Ő csak azt mondta, hogy ők a hibásak mindenért. Trump állíthatja, hogy nem tudhatta előre, hogy a tömeg ezt fogja tenni a szavai hallatán.

Ez a sztochasztikus terrorizmus lényege: a gyűlöletkeltő retorika erőszakhoz vezet, de hogy ez az erőszak milyen formát ölt majd, azt nem lehet előre tudni. Olyan ez, mint az égbe lőni, nem törődve azzal, hogy hova esik majd vissza a golyó. Ha valakit eltalál, lehet mondani, hogy "hát, bocs, nem tehetsz érte felelőssé, mert nem tudod bizonyítani, hogy szándékosan találtam el. Sőt, azt sem, hogy egyáltalán én lőttem az égbe". Ezért sztochasztikus, mert van benne egy bizonyos szintű véletlenszerűség, ami elvágja a felelősség fonalát az elkövető és a felbujtó között. Ezt a logikát érdemes alkalmazni az összes olyan támadásra, aminek az áldozatai a kormányzati retorika célpontjai. Mert hiába tűnnek ezek elhatárolt incidenseknek, a mögöttük lévő ideológiai motiváció és azok terjesztői nem kevésbé hibásak, mint maga az elkövető.

Visszatérő elem, hogy az ilyen tetteseket "magányos farkasoknak" írja le a média, mintha mindegyikük függetlenül, a propaganda és más külső hatások nélkül jutott volna arra a konklúzióra, hogy jó ötlet lenne megölni egy csomó embert vagy valami. Ez jellemző a neoliberalizmus egyénközpontúságára. Ne kösd össze a pontokat, ne keress visszatérő elemeket, összefüggéseket, ne nézd meg, hogy van-e erdő a fa mögött. Ne próbálj rendszert találni a káoszban és ne keress káoszt a rendszerben. Minden, ami rossz, az azért rossz, mert az adott egyén rosszul cselekedett, és ami jó, az csak azért jó, mert a jó ember jól csinálta. Az egyén a társadalom legkisebb és egyben legnagyobb egysége, a rendszer maga pedig nem terméke a társadalomnak, hanem annak örökérvényű, merev kerete. Ebben az értelmezésben az események ok-okozati lánca megszakad az első szemnél, tehát az egyénnél, mivel a neoliberalizmus nem engedi, hogy eléggé kizoomolj ahhoz, hogy a rendszert elemezd, amit az egyének alkotnak.

De a rendszer elemzését amúgy is fölöslegesnek tünteti fel, mivel az az egyén szempontjából ugyanolyan megváltoztathatatlan és ezért érdektelen, mint egy aranyhalnak az, hogy milyen formájú az akvárium, vagy hogy mi van annak falain kívül. Ez van, és más nem is lehet. Úgyse tehetsz róla, sem pedig ellene, úgyhogy ne is aggódj miatta. Mark Fisher a Kapitalista Realizmusban arról ír, hogy az új társadalmi viszonyok által széleskörűen előidézett mentális problémákat a neoliberalizmus egyéni problémákként kezeli és egyéni megoldásokat kínál rá, főleg olyanokat, amik a tőkének kedveznek. Például a milliókat szabályszerűen depresszióval, szorongással és kiégéssel sújtó gazdasági problémák orvoslása helyett újfajta, drága gyógyszereket propagál. Eladja a betegséget, és a betegségre a kígyóolajat.[1] A mentális betegségek példáján keresztül Fisher bemutatja, hogyan depolitizálja kapitalista realizmus a rendszer által előidézett problémákat, és hárítja értük a felelősséget az egyénekre.

A jobboldal és a kapitalista realizmus dogmájával ellentétben a valóságban az egyének épp úgy formálják társadalom rendszereit, ahogy a társadalom rendszerei az egyéneket. A valóságban nincsenek magányos farkasok. Mindegyikük része valamilyen közösségnek és ki van téve bizonyos befolyásoknak. Legyen az egy szekta, a 4chan vagy egy kormány. Senki nem születik horogkeresztes tetkóval a vállán, és egy gyereket se borít el a vak harag, ha meglát egy szivárványt. Ezek tanult dolgok. Többek között a médiából.

Mindemellett arra is ki kell térni, hogy ez a kampány egy füstgránát a kormány részéről. Nem mintha ez bármit elvenne a helyzet súlyosságából, sőt, még ront is a helyzeten, hogy a Fidesz hajlandó közel 150 ezer embert (9773000*0,015≈147000) a busz alá dobni, hogy elterelje a közbeszédet arról, ami az országban folyik mostanában. Ez az egész egy rosszindulatú elterelés a kukatűzről, amit a kormánypárt a teljhatalmával meggyújtott, és aminek az eloltása helyett inkább képzelt mumusokra mutogat.

Elterelés az európarekord inflációról és minden idők legmagasabb benzináráról, a felsőoktatás haveri kézbe való kijátszásáról, a közoktatás és az egészségügy elhanyagolásáról, a katasztrofális tanár - és ápolóhiányról, a harmincezer COVID-halottról, a dolgozói jogok ismétlődő sárbatiprásáról, az állam eladósításáról Kína felé, az önkormányzatok kivéreztetéséről, a szabad sajtó felszámolásáról, arról, hogy egy rossz Facebook poszt után igenis elvihetnek a rendőrök, kormánykritikus üzletemberek, újságírók és politikusok kémfegyveres lehallgatásáról, arról, hogy még a sajátjaikat  is képesek lehallgatni, ha ellenkezni próbálnak a párttal, és hogy ennek az egész ügynek teljesen megakadályozzák a kivizsgálását. És persze arról, hogy az összes felsorolt ügyre a kormány válasza az, hogy nem történt meg és nem létezik, vagy ha megtörtént és létezik, akkor nem baj, hanem tök jó dolog.

Persze a tagadásnál, ferdítésnél és mentegetőzésnél sokkal jobb, ha ezekről nem is esik szó a közéleti diskurzusban, ezért inkább bedobnak egy olyan témát, ami dominálja a közbeszédet, és kiszorítja a Fidesznek kényes ügyeket. A kormánymédia támadja az LMBTQ-közösséget, a független pedig magára veszi a gyűlöletkeltés ellensúlyozásának terhét. Az eredmény, hogy így vagy úgy, de mindenki a melegeken csámcsog, nem pedig azon, hogy megint drágább lett a kenyér. Ez pontosan így működött a migránsozás és sorosozás idején is, de ahogy már mondtam, most teljesen más hatásai vannak ennek a kampánynak, és embereket veszélyeztet.

Fel kell tennünk a kérdést, hogy milyen társadalmat akarunk építeni. Megkockáztatom, hogy a legtöbben nem akarunk tovább száguldani a szakadék felé. Szóval lehet ideje behúzni a vészféket, mert ki tudja, kik jönnek a melegek után. Jó lenne nem eljutni odáig.

[1] Mark Fisher: Kapitalista Realizmus, 57. oldal (Napvilág, 2020)