Ez a szöveg 2022 januárban íródott, és a 2022. január 4-én közzétett "FanMadeMaker: A halk rész hangosan, a hangosat halkan" című Szamizdat-videó átirata.
Aki bármennyire otthonosan mozog a YouTube-on, valószínűleg legalább hallott már Nagy Mártonról, alias FanMadeMakerről.
Marci a magyar YouTube régi gárdájának utolsó tagja, akinek sikerült megőriznie az önazonosságát. A közönségével együtt nőtt fel, ezer meg egy féle formájú és minőségű tartalmat gyártott, és fiatalabb koromban rám is nagy hatással voltak a videói, úgyhogy ne értse senki félre a helyzetet, nem bele akarok rúgni, hanem építő kritikával szeretnék szolgálni, aminek, feltéve, hogy őszintén beszél a videójában, kétlem, hogy Marci ne látná be az érvényességét. Eddig sem álltak tőle távol a politikai, vagy legalábbis társadalomkritikai megnyilvánulások, és 2021. december 25-én ismét felemelte a szavát a „Szerepünk a rendszerben” című egy órás videójában.
Ebben a videóban Marci arról beszél, hogyan használ ki és mozgat minket bábként a „rendszer”. A saját definíciója szerint „a rendszer jelen esetben a társadalmat irányító politikai és gazdasági erők összességét jelentik, akik egymást támogatva üzemeltetik rajtunk keresztül önös érdekek szerint ezt a nagyvonalúan is maximum omladozó rendszert, melyből hosszú távon csakis a hatalmon lévő tényezők profitálnak”.
Na de, Marci, mi ez a rendszer? Miben hasonlít, illetve különbözik más, bevett rendszerfogalmaktól? A mindenkori hatalomról lenne szó? A demokráciáról? A köztársaságról? A magyarországi hivatalos politikai élet mérges gázokkal, futóhomokkal és kígyókkal teli mocsaráról, netán szűkebb értelemben a Fidesz-féle rablópopulizmusról? Ne adj isten, a kapitalizmusról, vagy esetleg annak csak a kései, poszt-ipari, neoliberális változatáról?
Marci egy zavaros és nehezen körülhatárolható „rendszerről” beszél, amit nem határoz meg a téma bevett, elterjedt és egyértelmű szakszavaival, emiatt az ő rendszerfogalma egy vákuumban lebeg, nincs elhelyezve más politikai rendszerek kontextusában, hanem azoktól teljesen el van választva. Ezáltal egy olyan fogalmi zsákutcába vezeti be a nézőit, ahonnan nincs hova folytatni. Ha valakinek felkelti az érdeklődését, az a „rendszer” szóra keresve aligha jut messzire a további kutatásában. És ez elég gáz, mert a tartalmát tekintve semmi baj nincs a videóval, sőt, szerintem érdemes megnézni, de a sok sumákolás, köntörfalazás és kásakerülgetés miatt nem igazán ad irányt a mondandójának.
Ennek az lehet az oka, hogy implikált, hogy a szóban forgó rendszer a kapitalizmus, de ez egy olyan szó, aminek a használata egyből vörösre festi a beszélőt. A kapitalizmuspártiak, vagy inkább a kapitalizmust megtűrők nem igazán hangoztatják, hogy a rendszer, amit úgy szeretnek, a kapitalizmus. Közöttük már annak elismerése is egy disszidens álláspont, hogy létezik egyáltalán a kapitalizmus rendszere, ami nem a dolgok természetes rendje, hanem egy emberek alkotta rendszer. A kapitalizmus szó használata feltételezi, hogy van rajta kívül más is, van alternatívája, és emiatt manapság már azt is simán valamilyen baloldali gondolatbűnözőnek tekintik, aki kimondja ezt a szót. Marci pedig látszólag törekszik arra, hogy ideológiai befolyástól függetlenül adja elő a gondolatait, talán azért, hogy ezzel szélesebb körben befogadhatóvá tegye őket, de ezzel kihúzza a méregfogaikat.
Ezek a gondolatok többnyire baloldaliak, egyesek kapitalizmuskritikát fogalmaznak meg, míg mások általános hatalmi struktúrákat támadnak. Marci arról beszél, hogy a hatalom birtokosai határozzák meg, a társadalom mit tekint helyesnek és mit helytelennek – ez Antonio Gramsci kulturális hegemónia-elmélete dióhéjban. Azt is említi, hogy a nem rendszerszintű pozitív példák üzemanyagot adnak ennek a kulturális hegemóniának, segítenek legitimálni a fennálló kapitalista rendszert. Például mikor millióból egy személynek sikerül kitörnie a mélyszegénységből és nyomorból, azt a rendszer működésének hamisíthatatlan bizonyítékaként ünneplik.
Elmondja, hogy a hatalom igyekszik elnémítani a rá valóban veszélyes elemeket, a közönség szemét pedig langyos állázadókkal szúrja ki, és azt is, hogy a művészet kiüresítésével és az individualizmus fetisizációjával a kapitalizmus képes ártalmatlanítani az ellenkultúrát. És mindezt csak az első öt percben. Nem akarom itt felsorolni minden helyes meglátását, csak azt szeretném szemléltetni, hogy ezek a szavak kicsit rámenősebb megfogalmazásban egy szégyentelen baloldali kultúrkritikus szavai lennének.
Ez a szóhasználati visszafogottság azért különösen fájó, mert egyértelműen kijelenti, hogy problémája van valamivel, mégsem mutat rá egyenesen, nyújtott karral, mutatóujjal, hogy mindenki számára egyértelmű legyen, és ezzel beleesik egy olyan csapdába, amit saját maga is kritizál a videóban. „Kultúrharcnak hazudjuk a drámagenerálást és az emberek figyelmének lekötését teljesen felesleges témákról”. Az iránytalan, önmagába zárt és ennek folytán ártalmatlanított rendszerkritika is a drámagenerálás egy formája, ami a figyelmet célirányba fordítja, de olyan sűrű ködöt rak elé, amin avatatlan szem nem láthat át. Teszi ezt úgy, hogy a figyelmet a saját elhatárolt fogalomrendszerébe zárja, ezáltal megadva a közönségnek az illúziót, hogy most valami hasznosítható szellemi tiltott gyümölcsöt kaptak a videótól.
Nehéz szavakba önteni, hogy ez a zavaros fogalmazás mennyire szárnyát szegi az egész mondandónak. Kicsit később azt mondja, hogy „mi vagyunk a társadalom minden része, a felső osztály tagjai pedig cserélődnek, és belőlünk kerülnek ki az újak is, és mi is ugyanolyan romlottak leszünk, mert nincs kimondva, realizálva, hogy a rendszert megváltoztatni úgy lehet, ha az uralkodó mentalitás megváltozik.” Ezzel elkerüli a szokásos liberális közhelyet, miszerint a problémák megoldásához bőven elég, ha a rossz uralkodókat lecseréljük a jókra. De a megoldása nem az, legalábbis szóban nem, hogy feloldjuk az alsó és felső osztályok közötti ellentétet, esetleg lebontsuk a káros hatalmi struktúrákat. Helyette be kell érnünk azzal a semmitmondó frázissal, hogy az uralkodó mentalitásnak kell megváltoznia. Ennek értelmezéséhez szükség lenne arra is, hogy megállapítsuk, mi az uralkodó mentalitás, és megnevezzük, hogy milyen irányba kell megváltoznia.
Ezután az internet és a techcégek szerepét tárgyalja, hogy ezek hogyan lesznek fontos komponensei az ellenőrző társadalmaknak, bár természetesen ezt a megnevezést megint nem használja. Ezek egyébként baromi releváns kérdések, amikről megéri beszélni, sőt, olvasni is, úgyhogy pluggolom is a Pszichopolitikát Byung-Chul Hantól, ami pontosan ezen témák keresztmetszetéről szól. Ne maradjon ki most se az ajánlott olvasmány.
Marci rámutat a kettős mércére is, ami alapján a szexmunkásokat és az őket kizsákmányoló striciket elítéljük, de a más üzletágakban fennálló előbbivel azonos viszonyokat nem, és hogy ezek, a drogkereskedelem mellett csak azért szenvednek megkülönböztetett bánásmódot a hatalom által, mert veszélyt jelentenek annak hegemóniájára.
Megemlíti a mentális népbetegségek felelősségének egyénekre hárítását is, amiről Fisher a Kapitalista Realizmusban, Han pedig A kiégés társadalmában ír. Igazából a Kapitalista Realizmus vonatkozó gondolatmenetét szinte maradéktalanul felvázolja, és Han szövegének visszhangjai is felfedezhetők benne, mégis elmulasztja megjelölni a forrásokat. Komolyan nem értem, mi lehet ezzel a célja.
Inkább nem is cséplem tovább a szót, elmondtam, amit el akartam mondani. A kritikám röviden tehát ennyi: Nagy Márton bár igyekszik szókimondó próféta lenni, valamiért nem hajlandó nevén nevezni a dolgokat, és ezáltal akadályozza a saját álláspontjai terjedését és érvényesülését. Azért örülök, hogy a kommentelők egyetértenek a videó tartalmával, talán pont azért, mert elkerüli az ijesztő szavakat. De jobb lenne, ha arra törekednénk, hogy az ijesztő szavak ne legyenek többé ijesztőek.
